A show megy tovább

Fábry Sándor a legjobb. Nemcsak humoristának, de publicistának, közéleti diagnosztának, megmondóembernek is. Nehéz szívvel írja ezt le olyasvalaki, aki hasonló bizniszben utazik; de egy értéktisztelő polgár a minőség előtt mindig kénytelen meglengetni a nem létező kalapját. Fábry egy problematikus műfaj kiválósága (egyesek szerint adaptálta, külhoni mintákból gyúrta össze; mások szerint ő fundálta ki magának); ám ha a műfaj vonal alatti is, a teljesítmény vonal feletti. Mindez számomra immár évek óta nyilvánvaló, ám egy friss interjú ismeretében kénytelen vagyok immár artikuláltan is hangot adni neki. A kiváló beszélgetést Stumpf András készítette vele a Heti Válaszban; címe: Nincs hova hátrálni. Hát, mit mondjak: tényleg nincs.
Fábryval magam is kísérleteztem interjúügyben akkortájt, amikor fél évszázados fennállását ünnepelte. Többször telefonoztunk, elmeséltette velem a kérdéseket, többoldalas esszéként megíratta, elfaxoltatta, hogy aztán mégis meggondolja magát, és visszalépjen – szóval annak rendje és módja szerint (amit egy miniszter sem engedhet meg magának) bohócot csinált belőlem. Tehette, mert nem lehet rá igazán megorrolni: ez a kimódolt linkség is az imázs, az életmű szerves része. Rendre a show-ja vetítési idején hívott (talán így ellenőrizte a háttérzajból, vajon a konkurens csatornára kapcsoltunk-e), egyszer tévesen: félretárcsázva a telefonján érdeklődött tőlem, a feltételezett mestertől, miként állok a réz lépcsőkorláttal. Lépcsőházi szellemesség, de máig bánom, hogy nem kezdtem el lökni a sódert: baj van, művész úr, jóval több lesz az, mint amiről eredetileg szó volt, tudja, igencsak felszökött a réz világpiaci ára a tokiói tőzsdén…
No de félre a tréfával: humorban olyat nem ismerünk. Vájkáljunk inkább az év interjújában (noha januárban ez a titulus még nem nagy kunszt). Fábry minden ellenkező híresztelés ellenére történelemkönyvet írt a kádári–posztkádári időkről, s ennek ürügyén óhatatlanul gyalulja picit Farkasházy Tivadart, a régi barátot, aki túl tehetséges borostás kígyót melengetett a keblén, midőn a házibulik koronázatlan dumagépét óvatlanul átemelte az első kabarényilvánosságba. Fábry maradhatott volna örökre a Soros-féle Hócipő frontembere, ám a történelem szeszélyéből nem így lett. De legalább nem verekedett össze a főszerkesztőnő férjével, mint a szatellita Selmeczi Tibor.
Fábry definíciói gyilkosan pontosak. A Gyurcsánynak kínosan alákérdező Magyar Narancs „a rabmadarak heti ifjúsági bulletinja”. Szerinte Orbán-fóbiában „pillanatnyilag ott tartunk, hogy Fejtő Ferenc több időt tölt Gyurcsány demagóggal, mint annak idején szegény József Attilával”. Úgy gondolja, „jeles eszteta elvtársunk”, György Péter „azzal a kijelentésével, amelyet az elfogulatlanságáról híres Klubrádióban tett, mármint hogy »a Fábry tényleg egy romagyűlölő rasszista«, a végsőkre redukálta életművét”. Ennek kapcsán ejt néhány keresetlen szót „a liberális fundamentalisták által évek óta gyakorolt technikáról, a megbélyegzésről, arról, hogy ha nem értesz egyet velük, akkor nem lehetsz más, mint fasiszta meg rasszista”. Szerinte „többek között ez a vezető értelmiségiek által is folyamatosan legitimált harcmodor teszi fullasztóan elviselhetetlenné szellemi életünket”. Annak kapcsán, hogy Kovács Zoltán főszerkesztő az ÉS-ben feltételes reflexből lecsurkistázta Woody Allent, illetve hogy „ez a PC-terroralakulat” a Pingvinek vándorlása című családbarát filmből a homoszexuális egyedeket hiányolja, azt a konklúziót vonja le: „Ezeknek megfelelni nem lehet. Amit gyakorolnak: szellemi terror.” Szerinte „egy normális, nálunk szerencsésebb fejlődésű országban, mint amilyen Gabon vagy az ébredő Mali, Gyurcsány Ferencet például egyszerűen bíróság elé állítanák mondjuk az őszödi üdülőért vagy a Szalay utcai menzáért”. Gyurcsány nem akarja a nevét egy periratban látni a Magyar Vizsláéval – kérdés, mi a viszonyulása Fábryhoz? Mindenesetre – mint mondta – míg a Nap-keltében „Gyurcsányt négyszáznegyvenezren nézték, engem hétszázhatvanezren”. Ami elgondolkodtató lehet. A negyven magyar értelmiségi leveléről úgy véli: „Nádastól Esterházyig mégsem átallották ezt az »exodust« ötvenhathoz hasonlítani, és megköszönni a nyilvánvalóan aljas indokból, politikai szándékkal felhergelt cigányok menekvésének francia kezelését”. Szerinte ezek az értelmiségiek „többnyire csak politikai pecsenyéjüket sütögetik a cigányok hátán”.
E fanyar humorbonbonok nem zárják ki, hogy ne kapná meg a magáét a jobboldal is vérszegény médiapolitikájáért, a „barkácsáruház reklámjára” emlékeztető új Fidesz-kampányért, amelyben „szegény Varga Mihály úgy fest, mintha épp egy elektromos gereblyét akarna ránk tukmálni”; s engesztelhetetlennek mutatkozik Pozsgay, Szűrös és Csintalan tagadhatatlanul neofita szerepvállalásai iránt is. Az eddigiekből is látszik: Fábry nem pártkatona, nem is propagandista, inkább egy megszomorított nemzet szórakoztató lelkiismerete. Polgár. És ez veszélyes. Tán a legveszélyesebb. A minden hájjal megkent Bolgár György, akit oda sem figyelve tett nevetségessé a kereskedelmi show „fogorvosi székében”, kampányrádiójában már javában organizálja a kiközösítő bosszúhadjáratot: miként lehetne megbillogozni Fábryt a találó szókapcsolatért, amelyet az SZDSZ-től az MSZP-hez igazoló Mécs Imre ihletett. A belügyminiszter Kuncze „megélhetési bűnözője” szánalmas volt, Csapody Miklós „megélhetési politikusa” eleinte szellemes, Fábry „megélhetési halálraítéltje” viszont kendőzetlenségében is zseniális. A feltárcsázott Mécs-védőügyvéd persze villámokat szór, már megint a pártpolitikus (amúgy az Alkotmánybíróság által szűkebbre vont) személyiségi jogait emlegeti, legszívesebben talán azonnal egy cellába zárná Fábryt Bencsikkel; aztán aggódva tesztelhetnénk Haraszti Miklós felkent EBESZ-sajtószabadság-biztos talányos „hivatalos ingerküszöbét”. Csakhogy a show-mester megint nem publicisztikát írt, hanem történelmet. Az abszurd jelenetet mindig csak odáig idézzük, hogy a KISZ-Führer Gyurcsány építőtábori csendőrpertuval megtudakolja a mártír Nagy Imre szobrától: „Imre, te mit tennél a helyemben?” A válaszon – 1956-os emlékév ide vagy oda – már nem gondolkodunk. Létezik, hogy a forradalom miniszterelnöke úgy felelt volna: „Ferikém, igazold át sürgősen azt a derék Mécs Imrét”?
Tehetsége, tisztessége és konoksága révén Fábry Sándor homokszemmé vált a kollektív hazugságok gépezetében; ő lett a légy a balliberális tejben. Szemtelen légy: milliók figyelnek oda rá, amint köpül. Régi barátai ma már árulózzák, diszkreditálják, cédulázzák. Egyelőre kicsorbul rajta a kiegyenesített kasza: bár egyedül van, nem lehet „egyenként levadászni”. Rendszerhiba egy álliberális urambátyám-rendszerben. Addig jó az országnak, amíg „megpróbálhat poénban maradni”. Amíg a show megy tovább.