Joszif Visszarionovics Sztálinnak A dialektikus és történelmi materializmus című alapművében olvasható ez a vitathatatlanul érvényes tétel: „Minden mindennel összefügg.” A bölcselet történetében ugyan már a görögök is megfogalmazták, s azóta bizonyára tucatnyian, de legutoljára „a népek nagy tanítója” összegezte ilyen tömören. A megismerés egyik fajtája, a tudományos kutatás feladata éppen az összefüggések fölismerése. Zömük ugyanis az életben, a természetben és a társadalomban egyaránt rejtve van.
Erre 1951-ben döbbentem rá. Karcagon voltam múzeumigazgató, és hetente hazajártam Szőregre a szüleimhez, illetve azon a tavaszon elvett feleségemhez. Egy ízben a reggel Pestre tartó debreceni gyors tíz percet várt a karcagi állomáson, mert a Tiszafüred felől csatlakozó személyvonat késett. Emiatt a Pestről Szegedre tartó gyors is várakozni kényszerült Cegléden, mert be kellett várnia a debreceni gyorsot, amely a tíz perc késéshez hozzátett még vagy ötöt. Így Szegedre jó negyedórával később ért. Akkor még megvolt az ideiglenes vasúti híd: azon járt Makóra a motorvonat. Ennek be kellett várnia a pesti gyorsot.
Szőregre tehát bő negyedórával később ért a motorvonat; csak én tudtam, hogy azért, mert reggel a tiszafüredi személy tíz perccel később ért Karcagra. Makón már senki sem tudta, miért késett a szegedi motoros. De azt, hogy a tiszafüredi személy miért késett, én sem tudtam…
A tudomány számos érdekes összefüggésre világít rá. Darwin ezt a furcsa megállapítást tette: ahol sok a vénkisasszony, ott jó a vöröshere-termés. Magyarázata érdekes ok-okozati láncolatot sorol föl: a vénkisasszonyok sok macskát tartanak; a macskák elfogják a mezei egereket, amelyek a vörös herét termékenyítő poszméhek földben levő bábjait pusztítják.
A fokozódó napfolttevékenységnek számos, nem is sejtett következménye van. Egyik, hogy gyakoribb és erőteljesebb az esőzés. Ennek következtében a növényzet jobban fejlődik. Hatására elszaporodnak a növényevők, mert több táplálékot találnak. Ez viszont a ragadozók, köztük a prémes állatok erős szaporulatához vezet, mivel ők is könnyebben jutnak zsákmányhoz. Tehát a fokozott napfolttevékenység idején több prémes állat esik csapdába.
1997-ben az Alföldön elszaporodott mezei pockok milliárdos kárt okoztak a mezőgazdaságnak. Elszaporodásukhoz hozzájárult, hogy megcsappant természetes ellenségüknek, a ragadozó madaraknak a száma. Ámde a természet önmaga szabályozza magát: ősszel a táplálék fogytán és a túlszaporodás miatt föllépő stressz következtében legyöngült állatok fokozottan ki voltak téve a fertőzéseknek. A hideg napok után tömegesen pusztultak el a pockok. Tetemük egyrészt a termőföldeken tápanyag-utánpótlásként szolgált, másrészt a meggyérült madárfajták új erőre kaptak: több lett a vörösvércse, a kerecsensólyom, a bagoly.
Remekül fogalmazza meg egy angol népdal a kicsitől a nagyig vezető összefüggés tanulságát. Károlyi Amy átültetésében így:
„A szög miatt a patkó elveszett;
a patkó miatt a ló elveszett;
a ló miatt a lovas elveszett;
a lovas miatt a csata elveszett;
a csata miatt az ország elveszett.
Máskor verd be jól a patkószöget!”
Az amerikai James Gleick az alábbi merész következtetésre jutott:
„Egy pillangó Pekingben meglebbenti a szárnyát, és a következő hónapban vihar támad New Yorkban.”
Ez a pillangóeffektus. Nem is gondolnánk, hol hat.
Hol kezdődött ’56 forradalma?
Király Béla nem említette, hogy a szegedi egyetemi hallgatók küldötte, Kiss Tamás már az október 22-i műegyetemi diákgyűlésen ismertette a szegediek 16-án megfogalmazott, 20-án pedig elfogadott 12 pontját. Ebből lett a műegyetemisták 16 pontja.
De hogy kezdődött Szegeden?
Kiss Tamás Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, 1956 – Szeged (Szeged, 2002) című könyvében, amely a személyes emlékezést hiteles dokumentumokkal ötvözi, a kezdet kezdetéről, október 13-ról írta: „A Szegeden tanuló Alaksza Helmut másodéves joghallgató részére egy levél érkezik a budapesti bölcsészkaron tanuló barátjától, melyben megküld egy, a Magyar diákok kezdetű, október 10-i keltezésű felhívást.” A felhívás az orosz nyelv fakultatívvá tételének követelésére szólítja föl a diákságot. „Alaksza Helmut először megmutatja a levelet az évfolyam DISZ-titkárának, aki elutasítja a levelében szereplő javaslatot, majd odaadja a levelet Lejtényi András évfolyamtársának. Még aznap délután Lejtényi a lakásán megmutatja a felhívást barátjának, a szintén másodéves joghallgató Kiss Tamásnak, aki egyetért a kezdeményezéssel. Együtt – már Kiss Tamás lakásán – három-négy példányban legépelik a szöveget, hogy terjeszthessék a hallgatók között.”
Ezután, mint a lavina, dagadt a résztvevők száma. Ebből lett a 16-i első diákgyűlés, majd a még nagyobb létszámú és még fontosabb 20-i. Minden alapos kutató egyetért abban, hogy ezzel kezdődött a forradalom.
Bumeránghatás
A pillangó: Alaksza Helmut volt. A ma Ózdon élő nyugalmazott bíró maga sem tudja, hogy Szegeden ő indította meg az események láncolatát. Nem volt vezető alkat, később nem találjuk ott a MEFESZ megalakítói között. Nem olvasta Kiss Tamás könyvét sem, nem tudja, hogy a benne hasonmásban közölt besúgói jelentés már 1957. április 27-én hitelesítette szerepét. Arra emlékszik, hogy annak idején kihallgatták a nyomozók, de a megtorlást elkerülte.
Alaksza Helmut 1928-ban született. Valószínűleg görög eredetű családjának múltja homályba vész. A felvidéki Deákiban nevelkedett, onnan telepítették ki őket a szlovákok 1949-ben, mivel tisztviselő édesapja nem volt hajlandó hűségesküt tenni a csehszlovák államra. Így kerültek Szegedre. Alaksza Helmut 1955-ben iratkozott be a szegedi egyetem jogi karára.
1958-ban benősült a feleségemmel szegről-végről rokon Szóráth famíliába, így szomszédok lettünk Szőregen a Szegfű utcában. Nem sokáig, mert 1959-ben befejezte tanulmányait, és a sátoraljaújhelyi bíróságon kapott állást. Onnan került 1961-ben Ózdra, ahol egész pályáját töltötte, és ahol, immár nyugállományban, ma is él. Telefonon beszéltem vele a minap, s ő volt a legjobban meglepve a pillangóhatásnak e szokatlan példájától.
Megkérdeztem, emlékszik-e, ki volt az a pesti bölcsész barátja, akitől a levelet kapta. A jogon az első évben évfolyamtársa volt Román Károly, de meggondolta magát, s másodévben már bölcsész lett Pesten. Azóta sem tudja, mi lett vele.
Ilyen csak a mesében van! Hétfőn megírtam, hogy 1956 forradalmát az a levél indította el, amelyet a szegedi Alaksza Helmut joghallgató kapott Pesten tanuló barátjától, Román Károlytól, s amely az orosz nyelv fakultatívvá tételének követelésére szólította föl a szegedi egyetemi hallgatókat.
Azzal fejeztem be, hogy Alaksza Helmut sem tudja, mi történt azóta Román Károllyal.
Másnap, kedden megkaptam a Kortárs 2004. októberi számát. Ebben Széles Klára köszönti a hetvenéves Ilia Mihályt, fölidézve az erdélyi irodalom hazai népszerűsítésében végzett párhuzamos munkálkodásukat. A 12. lapalji jegyzetben ezt olvastam:
„A több szálon szövődő, egymástól független személyes-irodalmi kapcsolatok egyik példája lehet a székesfehérvári. Hiába voltunk egyetemi kollégák (már az ELTE-n) s közeli jó barátok Román Károllyal, a kitűnő, sokoldalú tanárral. Csak hosszú évek múlva derült ki, hogy – mintegy párhuzamosan – a miénkhez hasonló, folyamatos irodalmi-családi kötelék alakult ki köztük s más erdélyi írók, például Bajor Andorék között.”
Román Károly nevét azelőtt nem hallottam. S most hirtelen érdekessé és fontossá vált számomra két egymás utáni napon!
Széles Klári, akárcsak Ilia Miska, hallgatóm volt fél évszázaddal ezelőtt, amikor Bálint Sándort helyettesítve magyar népköltészetet adtam elő a magyar szakos bölcsészeknek a szegedi egyetemen. A kilencvenes években pedig, amikor, akár Ilia Miska, visszakerültem a magyar tanszékre, kollégák lettünk.
Azonnal elektromos levelet írtam Klárinak: adja meg Román Károly címét, telefonszámát. Órákon belül megkaptam a választ. Megtudtam, hogy Román Károly Székesfehérvár közismert, köztiszteletben álló pedagógusa. Tavaly, hetvenedik születésnapja alkalmából tisztelői, tanítványai emlékkönyvet adtak ki köszöntésére. Fölhívtam. Ő is ugyanúgy meg volt lepve, mint hétfőn Alaksza Helmut: semmit sem sejtett különleges, „pillangó” szerepéről. Kiss Tamás könyvét nem ismerte, sőt Kiss Tamás nevét és szerepét sem. Ám ez érthető, hiszen ő ’56 forradalmas napjaiban nem Szegeden volt, hanem Pesten. Arra azonban emlékezett, hogy megküldte szegedi barátjának az október 10-i Magyar diákok című, A budapesti bölcsészhallgatók aláírású fölhívást, amelyet Kiss Tamás könyvének 1. sz. mellékleteként – hála a rendőrségnek, amely bűnjelként megőrizte Kiss Tamásék pörében! – hasonmásban olvashatunk. Benne ilyeneket:
„A mostani egyetemi oktatási rendszer szellemi nyomorékokat nevel, nem tudós szakembereket.”
„Tenni kényszerülünk! Első lépésünket az orosz nyelv fakultatívvá tételéért kell tennünk! Az orosz nyelv kötelező oktatása az egyetemi anyagmennyiség mellett teljesen megbénított bennünket olyan nyelvek tanulásában, amelyek szakterületeinken fontosak lennének.”
„Akarjuk, hogy kötelező kegyen egy modern nyelv tanulása, de ezt a hallgató érdeklődési körének megfelelően választhassa meg.” „Vegyétek figyelembe, hogy az orosz nyelv ilyetén való oktatása az orosz leninizmus következménye, amely a sztálinizmusból táplálkozott. Felhívunk ezért benneteket, hogy 1956. október 22-én lépjetek velünk egységesen sztrájkba az orosz nyelv fakultatívvá tételéért! Október 22-től ne vegyetek részt orosz nyelvi oktatásokon!
A sztrájk mindaddig érvényes, amíg az Oktatásügyi Minisztérium rendeletben nem szentesíti az orosz nyelv fakultatívvá tételét.”
Ezzel a fölhívással kezdődött tehát 1956 forradalma.
A bumeráng az ausztráliai bennszülöttek hajítófegyvere. Röpül, majd visszatér eldobójához. A forradalmi fölhívás is így hatott: Pestről le Szegedre, majd innen – még nagyobb erővel – vissza a fővárosba.
Román Károly még korábbi „pillangó” volt, mint Alaksza Helmut.
Gyújtózsinór ’56 forradalmához
„A gávai sudár torony, jaj, de messzire ellátszik…”
(Szabolcsi népdal)
Egyetlen dolognak is ezer oka van. Jó, ha ezekből négyet-ötöt meg tud fejteni a tudomány. Az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharc kutatói az október 23-i fölkelés kirobbanásának legalább három közvetlen forrását szokták megjelölni, nem beszélve a Nyikita Szergejevics Hruscsovnak a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán elhangzott Sztálin-ellenes beszéde után megteremtődött szabadabb légkörről.
Az egyik a Petőfi Kör, főként ennek sajtóvitája. A másik az október 6-i Rajk-temetés. A harmadik kevéssé ismeretes, de mind Molnár János (Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban, 1967), mind Berecz János (Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1969), de még Marosán György is (A tanúk még élnek, 1989) fontosnak tartotta, hogy kiemelje szerepét: a budapesti egyetem bölcsészeti karának úgynevezett Kolhoz Köre.
Ez a spontán szerveződött, eredetileg a Vár egyik vendéglőjében össze-összejövő asztaltársaság – amely a közös alapon fizetett cehről kapta nevét a kornak megfelelő stílusban – főként a március 15-i ünneplés után kapott határozottabb ellenzéki arculatot, és a Rajk-temetést követő tüntetésével vált híressé, a hatalom szemében hírhedtté. Kisebb hatású, de jellemző tette volt a kör egy részének stenciles sokszorosítással Tiszta Szívvel címmel október 10-én megjelent folyóirata. Ezekről Dobos Marianne nemrég megjelent gazdag gyűjteményében (Akkor is karácsony volt – Bölcsészek 1956-ról, 2004) a főszereplők, Kabdebó Lóránt, Máté Imre, Román Károly és Szakács Sándor örökítettek meg fontos mozzanatokat.
A Kolhoz Kör történetét legalaposabban földolgozó könyvben (Beck Tibor – Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron, 1997) az első három fejezet írója, Beck Tibor eltúlzottnak minősítette mindkét oldal értékelését, s egyenesen „Kolhoz-legendát” emlegetett. Valóban, lehetséges, hogy a tüntetésre is csupán pár száz főre szaporodott kör vagy klub hatása nem mérhető össze a másik két tényezővel, a Petőfi Körrel és a Rajk-temetéssel. De tevékenységében volt egy éppen csak említett szál, holott ez közvetlenül befolyásolta az események menetét, s ezzel lett az október 23-i felkelés gyújtózsinórja.
Az oknyomozó kutatás visszafelé haladva a 16 pontot megfogalmazó október 22-i műegyetemi gyűlést említi a 23-i tüntetés előzményeként. Abban is egyetértenek a forradalom historikusai, hogy ezt közvetlenül megelőzte és 12 pontjával befolyásolta a szegedi egyetemi hallgatók MEFESZ-t megalakító 20-i gyűlése. Ennek előzménye, előkészítése volt ugyancsak a szegediek 16-i gyűlése. E gyűlést viszont – ebben sincs más vélemény – annak a levélnek az alapján hívták össze a joghallgatók, amelyet a pesti bölcsészkarról kaptak.
A Pillangóhatás és Bumeránghatás fejezetekben idáig jutottam el következtetéseimben, amikor nevesítettem a pesti levél küldőjét és címzettjét. Román Károly bölcsészhallgató küldte a fölhívást a fakultatív orosztanításért indítandó mozgalomra szegedi barátjának, Alaksza Helmut joghallgatónak. Ezt olvasván Kabdebó Lóránt, a miskolci egyetem tanára, a Tiszta Szívvel szerkesztőbizottságának tagja november 10-én örömmel írta nekem: „Az elvágott szálak kezdenek összeforradni.”
Azóta össze is forrtak. Immár világos, hogy ez a szál lett az események elindítója előbb Szegeden, majd a fővárosban. Ez a szál lett a felkelés gyújtózsinórja. A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság politikai nyomozóosztálya 1957. április 29-én Az ellenforradalom kibontakozása az egyetemeken címmel ügynöki jelentést rögzített. Sajnos „a személyiségi jogok” túlzott tisztelete miatt ma még nem tudhatjuk, ki rejtőzik a „Nagy Tibor” fedőnév mögött, aki papírra vetette e történelmi eseményt megörökítő és ezért utólag hálánkra jogosult ügynöki jelentést. A tartótiszt neve nagyon ismerős a későbbi értelmiségellenes hajszákból, többek közt a Bálint Sándor elleniből: Bóka István volt, akkor még főhadnagyi rangban. E fontos dokumentum Kiss Tamás említett könyvében a 29. mellékletként olvasható. Ez a jelentés így fogalmazott frissiben az összeforró szálról:
„Alaksza Helmut II. éves joghallgató részére egy levél érkezett a budapesti bölcsészkarról. Címzett szerint a levelet egy barátjától kapta; én a feladó nevét nem tudom. A levél tartalmából a következőkre emlékszem: a levélíró azt írja, hogy Rajkék temetésének napján a temetés után kisebb méretű tüntetést szerveztek, és a szovjet nagykövetség és még (erre pontosan nem emlékszem) utána vagy a minisztertanács, vagy pedig az Oktatásügyi Minisztérium elé vonultak. A tüntetésen csak egyetemisták vettek részt a levél szerint. A szovjet nagykövetség előtt, ha jól emlékszem, a szovjet csapatok kivonulását és az orosz nyelv eltörlését követelték. Az utóbbi helyen pedig főleg egyetemi vonatkozású követeléseket hangoztattak. Írja továbbá, hogy mivel a kormány, ill. az Oktatásügyi Minisztérium csak halogatja az egyetemi reformok kibocsájtását [így!], az összes egyetemek lépjenek sztrájkba.”
Ebben az összefüggésben mindegy, hogy a besúgó – a közben lezajlott eseményektől befolyásolva – eltorzította a követeléseket, hiszen október 6-án még szó sem lehetett a szovjet csapatok kivonásáról, és a tüntetők nem az orosz nyelv tanításának eltörlését, csupán – más nyelvekkel egyenrangúan – választhatóvá tételét kívánták.
„A sztrájk kezdetének napja a levélben okt. 22-ére volt kitűzve. A levélben többről volt szó, mint amit leírtam, de én nem olvastam, csak az egyik felolvasásán jelen voltam. A borítékban, úgy tudom, volt kézzel írott, ami személyi problémákról szólt, és volt géppel írt, ami a fentieket tartalmazta.”
A gyújtózsinór lassan kezdett égni.
„A levél eléggé felverte a port közöttünk. Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor a cselekvés mezejére kellett lépni. Kezd csoportokra szakadozni a hallgatóság, van, aki elveti a pestiek felhívását. Az egész ügyet fokozatosan Kiss Tamás és Lejtényi András II. é. joghallgatók karolják fel, és állanak az ellenzék élére. A levélt [így!] követő vasárnap [14-én] éjfélkor jöttem haza, és amikor a Jégkunyhó cukrászda elé értem, Lejtényi és Kiss léptek ki az ajtón. Ők engem nem ismertek fel. Mielőtt elváltak volna egymástól, még egy pár percig beszélgettek – miközben én az ablakon nézelődtem befelé. E néhány perces beszélgetés alatt hallottam először a MEFESZ-ről. Tehát kettőjük fejében igencsak akkor nap megszületett a MEFESZ-szervezés gondolata. Másnap, hétfőn (okt. 15-én) már a karra való bejövetelünk után mindjárt nyilvánosságra is hozták tervüket. Tervüket azzal indokolták, hogy a DISZ-nek sok hibája volt. Nem töltötte be feladatát, nem elégítette ki az egyetemisták speciális igényeit stb. A MEFESZ szervezésében [így!] a jogi karról Abrudbányai Iván, Tóth Imre és Kiss György (mindhárman harmadévesek) kapcsolódtak bele. Október 16-án, kedden pedig nagygyűlést hívtak össze az Ady téren lévő bölcsészkari épület nagytermében. A nagygyűlésen minden egyetem [értsd: az akkor önálló orvosi egyetem is] részt vett. A gyűlésen Kiss Tamás elnökölt, a MEFESZ-alakítás tervéről Lejtényi András számolt be, majd utána következtek a hozzászólások.”
A 16-i előkészítő gyűlést követte a MEFESZ megalakulását kimondó október 20-i. Beck Tibor azt állítja, hogy Román Károly ezen az új diákszervezet megalakítása ellen szólalt föl. Román Károlytól tudom, hogy sem a 16-i, sem a 20-i gyűlésen nem volt ott. Minthogy az utóbbinak az anyagát hiteles hangfelvétel alapján Kiss Tamás közli, ez bizonyítható. Román Károly e két gyűlés közt járt Szegeden, s mivel barátját, Alaksza Helmutot megajándékozta a Tiszta Szívvel frissen megjelent példányával, s ebbe Helmut beírta a keltezést, pontosan tudjuk, mikor: 18-án. (Ezt a ritka példányt Helmut szívességéből én őrzöm.)
Egy éjszakát töltött Román Károly Alakszáék Rákóczi utca 45/A számú családi házában. Másnap, 19-én részt vett Kiss Tamásék szűkebb, 10-12 fős összejövetelén, s ezen valóban kételyeit fejezte ki az új diákszervezet megalakításával kapcsolatban, de ellene semmiképpen sem foglalt állást.
Román Károly volt tehát az összekötő a pesti és a szegedi egyetemi hallgatók között. Mint a forradalmat előkészítő események kulcsfigurája, figyelmünkre érdemes.
A Szabolcs megyei Gáván született 1933. május 16-án. Most Székesfehérvár díszpolgára, a város köztiszteletben álló szellemi vezetője, akinek köszöntésére és ünneplésére hetvenedik születésnapja alkalmából emlékkönyvet adtak ki.
Csodálatosak a véletlenek. 1943-ban, két karácsony közt, regös cserkésztáborban voltam – Gáván. A helybeliektől tanultam a népdalt: „A gávai sudár torony, jaj, de messzire ellátszik…”
1956 nézőpontjából a gávai sudár torony Román Károly jelképe.
Utóhang
Szegedi szikra gyújtotta fel az ’56-os forradalmi lángot – hirdeti címében az eseményekben orvostanhallgatóként részt vevő Szolcsányi János akadémikus írásos adatokon és személyes emlékeken alapuló, hiteles írása. Valóban: a jövő évi jubileumi ünnepségeknek két fontos színtere lehet. Október 16-án pattant ki a forradalmi szikra Szegeden az egyetem Ady téri nagy előadótermében, s 23-án Budapesten a Magyar Rádió székháza előtt lobbant lángra.
Kinyomoztam, ki volt az a pesti bölcsészhallgató, akinek a levele csiholta a szegedi szikrát, az eredményt közöltem a Szeged című folyóirat idei januári számában. Nem vált országosan ismertté, ezért most kérem a Magyar Nemzet szerkesztőségét, tegye újból közzé, hadd tudatosodjék az utókorban a forradalom hiteles előtörténete. Hála istennek, a kezdet kezdetén álló két főszereplő: Román Károly és Alaksza Helmut még él, köztünk van. Köszöntsük és ünnepeljük őket!
origo.hu
Tragédia történt egy biliárdversenyen
