Mindenekelőtt olyan országba menjünk, ahol tisztelőink lépten-nyomon szenátornak neveznek bennünket, pedig az Egyesült Államokban – lobbicsoport ide, több évtizedes politizálás oda – csak egy képviselő vagyunk a sok közül. Válasszuk ki gondosan előadásunk helyszínét, lehetőleg olyan hallgatók előtt beszéljünk, akik valósággal szomjazzák a poénokat, de legalábbis a kétértelmű megjegyzéseket. Nevezzük továbbá keresztnevén a világ összes politikusát, jelezvén, már akkor pertuban voltunk velük, amikor te, a nézőtéren szorongó kisember, még a világon sem voltál. (Lantosnak az amerikai külügyminiszter csak Condi, esetleg dr. Rice, s bár a meghitt viszony hangoztatása Washingtonban valószínűleg visszhangtalan maradna, itt, a lipótvárosi egyetemi előadóban látványos sikert arat.) Végezetül, bár a megadott témánk a Közel-Keleten zajló békefolyamat, mindenképpen beszéljünk gyermekkorunkról, családunkról, pályaképünkről, egyszóval mindenről, amelynek segítségével történelemformáló tényezővé léphetünk elő másfél óra erejéig.
Hosszú percekig csak egymásnak udvarolnak a felek. Először Bokros Lajos emelkedik szólásra, elmondja, mennyire örül a mai estének. George H. Walker amerikai nagykövettől megtudhatjuk, hogy a képviselő „nagy magyar” és tizenhétszeres nagypapa. Egy pillanatra még Lantos nejét is felállítja, a közönség megtapsolja. Aztán maga a vendég veszi át a szót, hoszszasan méltatja a nagykövetet, és ő is felállítja Walker feleségét. Bokros Lajosnak sem marad adós a dicsérettel: „briliáns gazdasági reformnak” nevezi a Horn-korszak eredményeit, Bokrosnak tetszik a dolog, még legendás bajusza is megrezzen a nevetéstől. Tom Lantos gyakorlott előadó. Lassan fogalmaz, laza mozdulattal időnként a zsebébe mélyeszti a kezét, szemkontaktust keres az emberekkel. Angolul beszél, jellegzetes magyar akcentussal, de választékosan. Afféle hamisítatlan amerikai show jellege van egész előadásának. Lantosnak mindenről vicces dolgok jutnak az eszébe. Bokros Lajosról szólván nem mulasztja el megjegyezni, hogy akadtak olyanok ebben az országban, akik azt hitték, az egykori pénzügyminiszter keresztneve nem Lajos, hanem Csomag. Tudniillik a Bokros-csomag miatt. Vicces. Én is nevetnék, de ismerek családokat, akik akkortájt kezdték furcsán érezni magukat a saját hazájukban.
Humorba torkollik az is, amikor az egyiptomi nagykövetség munkatársa konkrét kérdést tesz fel a közel-keleti helyzetről. Lantos válaszképpen elmeséli, hogy Mubarak elnököt – magától értetődően személyes ismerőse – régóta ostromolja titkos vitaminkészítményéért, amelynek segítségével ő is feketévé varázsolhatná hófehér üstökét. Az egyiptomi követségi ember nem hahotázik a többiekkel, talán nem találja annyira mulatságosnak a választ. Nem tudom, Lantos képviselő mennyire mélyedt el Samuel Huntington munkásságában, de valójában minden politikai jövendölése a civilizációk összecsapásának híres tézisét idézi. Egy baj van csak: mindez nem haladja meg az átlagos újságolvasó szintjét. Mondanivalójából sajnálatos módon hiányzik az amerikai professzor mérlegelőképessége. A világ fehér és fekete, mi vagyunk a civilizált jók, Irán, Szaddám Huszein, Oszama bin Laden és a többiek a rosszak, a gonoszak, a selejtek. Magyarország anynyi rossz történelmi választás után végre a győztes oldalon áll – szögezi le Lantos, és megosztja velünk egy féltve őrzött titkát: a ’30-as években kisdiákként az Andrássy úton ő is skandálta Ciano gróf nevét, de mentő körülményként hozza fel, hogy nemigen ismerte a fasiszta olasz külügyminiszter viselt dolgait. Adatközlőként pontatlan, a tényeket feláldozza a történetek oltárán. Felemlíti Basar Asszad szír elnök – akinek az apját megint csak jó ismerte, és hozzá képest a fia „kevésbé intelligens”, mint hitte –, valamint az iráni Ahmedinedzsád teheráni tárgyalásait, s egy közbeszólótól tudja meg, hogy valójában Damaszkuszban találkoztak. Emlékezteti hallgatóságát Szaddám Huszein 2003. decemberi elfogására, és Kadhafi líbiai elnök két nappal későbbi bejelentésére, amelynek értelmében az észak-afrikai ország leszerelte tömegpusztító fegyvereit. Az összefüggés magától értetődne, csakhogy a két esemény valójában nem következik egymásból. Líbia már 2003 nyarán kártérítést fizetett a Lockerbie-ügy károsultjainak, a tömegpusztító fegyverek leszerelését kilenc hónapos tárgyalások előzték meg, Kadhafi ráadásul már Szaddám Huszein elfogása előtt elítélte a nemzetközi terrorizmust. Kár, hogy a képviselő melléfogott, ami már csak azért is érthetetlen, mert – mint gondosan kidomborította – hatszor járt Líbiában, a legutóbb két héttel ezelőtt. A kaliforniai képviselő látszólag sok mindent érint, valójában azonban egyetlen témánál sem időzik sokáig. Megtudhatjuk, hogy Bejrútban jó a croissant, és Shakespeare-darabokat játszanak két nyelven (angolul és franciául), beszél arról, hogy a második háború kitörésekor sem ő, sem az édesanyja nem tudták, ki lesz a győztes, Sztálin rémtetteiről megállapítja, hogy azok méltán mérhetők Hitleréhez, viszont Churchill hallatlanul puritán ember volt, amint azt dolgozószobája is bizonyítja.
Amerikáról és a világ viszonyáról Tom Lantos mindenekelőtt leszögezi, hogy a világon egyetlen szuperhatalom van, és ez mindannyiunk szerencséje. Mi lenne például – teszi fel a kérdést –, ha a hitleri Németország, a Szovjetunió vagy esetleg Kína vezetné a világot? Nemes egyszerűséggel leszögezi, hogy a „világ stabilitása az Egyesült Államoktól függ”. Sajnos Európában akadnak, akik a világbéke fő ellenségének Amerikát nevezik meg, de – így a képviselő – aki ezt gondolja, annak villámgyorsan orvosi segítségre van szüksége. Ha nem lett volna az amerikai segítség, ma nem lenne független sem Magyarország, sem a balti államok, sem Irak, sem Afganisztán. Washingtont egyetlen dolog vezérli: emberhez méltó életet kíván a glóbusz valamennyi nemzetének. Eddig a pontig Tom Lantos nem mond semmi újat, de ami ezután következik, kétségkívül figyelemre méltó. A politikus ugyanis a rosszak táborába sorolja az iraki háborútól ódzkodó Németországot és Franciaországot is. Jacques Chirac jobban tenné, ha reggelente letérdelne a keresztes és Dávid-csillagos amerikai katonasírok előtt, mert ezek a fiúk mentették meg a második világháborúban Franciaországot – jelenti ki. Egyúttal kifejezi reményét, hogy a Chiracot követő francia elnök jobban végzi majd a dolgát. És a Schröder-kabinet? Az ő hálátlanságuk is felháborító. „Megszabadítottuk őket Hitlertől, Marshall-segélyt adtunk nekik, támogattuk őket a szovjetek ellen, kivívtuk a német egyesítést.”
(Tom Lantos itt sietve leszögezi, persze tagja volt az utolsó NDK-ba látogató amerikai küldöttségnek is.) És mégis, nincs mit tenni: „az antiamerikanizmus vírusa terjed a világban”. Kiváló példa erre Irán, amelyet beteg, aberrált politikusok vezetnek, valamint a már említett Ahmedinedzsád, aki mellesleg „szégyenteljes hazudozó”. A perzsa állam a világbéke ellensége, nem az Egyesült Államok, jegyzi meg önérzetesen, visszautalva az Eurobarométer felmérésére, amely szerint egyébként – újabb tévedés! – Tom Lantos hazája csak a negyedik helyen állt, a sorban Izrael az első, majd Irán és Észak-Korea következik.
Amikor Tom Lantos befejezi előadását, következhetnek a kérdések. Többek között egy hazánkban tanuló coloradói diák kezébe kerül a mikrofon, aki elmondja, hogy erős kritikával szemléli az amerikai hegemóniát, ő maga öt éve eljött hazájából, és egyhamar nem is kíván hazatérni. Végezetül felveti: hogyan taníthatná a világot olyan ország, amely oly keveset tud másokról?
– Kiváló kérdés – mondja Tom Lantos a pulpituson. – Ne higgye, hogy az idősebb jogán beszélek, de remélem, minél hamarabb felnő, és választ talál az effajta felvetésekre. Kérem, térjen vissza mihamarabb az Egyesült Államokba, az ilyen intelligens, művelt, jóravaló fiatalokra szüksége van országunknak.
Van olyan érzésem, hogy Colorado mostanában nem látja viszont ezt a rendkívül intelligens, jóravaló, művelt fiatalembert.
origo.hu
Gulyás Gergely: Példátlanul nagy az érdeklődés a Voks 2025 iránt
