Berlini finomhangolás

A washingtoni és moszkvai vizittel a német kancellár befejezte bemutatkozó látogatásainak sorát. Választási kampányukban a kereszténydemokraták még atlanti fordulatot, az orosz kötődés lazítását és közép-európai nyitást ígértek, ám mint ahogy az várható volt, a kapitányi hídon Gerhard Schrödert váltó Angela Merkel mégsem rántotta el a kormányt, a hajó nem vett éles fordulatot, s a német külpolitikát alapvetően a folyamatosság jellemzi. Berlin atlanti közeledése meglehetősen óvatos volt, mint ahogy Moszkvával szemben sem váltotta fel a barátkozást keménykedés. A hajó tehát szép csendesen halad tovább, s nem csupán azért, mert mozgásterét behatárolja a nagykoalíció, de egyébként is egy ilyen hatalmas tanker, mint Németország, ha akarna sem tudna hirtelen fordulni. Ezt érdekei sem teszik lehetővé, így mint a lezajlott találkozók is mutatták, legfeljebb a schröderi külpolitika utáni finomhangolásról, apró hangsúlyáthelyezésekről van szó. Látványosabban inkább csak a retorika változott.
A német külpolitikát alapvetően határozza meg, hogy Berlin továbbra is az Európai Unió egyik vezérhajója kíván maradni. Elődeihez hasonlóan Angela Merkel első útja is Párizsba vezetett, ahol szintén hitet tett a kétoldalú kapcsolatok fontossága mellett, de tengely helyett inkább az európai integráció motorjáról beszélt. E finom retorikai elhatárolódás mellett némi hangsúlyváltást jelzett, hogy Merkel szavai szerint a jövőben Kelet-Európa országainak is fontos szerepet kell kapniuk a német Európa-politikában. Ennek azonban ez idáig nem sok jelét tapasztalhattuk, hiszen a térség országai közül a kancellár csak Varsóba utazott, a feszült kapcsolatok miatt azonban oda is feltűnő csúszással. Marad tehát a szoros német–francia egyeztetés, még ha Berlin nem is nevezi ezt tengelynek. Az unióval kapcsolatos határozott német elképzeléseket jelzi az is, hogy Angela Merkel addigi legnagyobb sikere is az EU-csúcshoz fűződik, ahol lényegében konstruktív fellépése mentette meg a költségvetést.
Sokat vártak némely elemzők Merkel amerikai útjától is, elfeledkezve arról, hogy a német külpolitika Washingtonnal szembeni távolságtartása sem Schröderrel kezdődött, legfeljebb látványosan felerősödött. Bush ugyan láthatóan jobban szereti Merkelt, mint elődjét, azonban tőle is meghallgathatta Guantánamo bírálatát. Nemcsak azért, mert Németország az atlanti szövetséges mellett továbbra is európai ország marad, hanem a német társadalom Amerikához fűződő ambivalens viszonyulása miatt is.
Az érdekek mentén alakul Berlin és Moszkva további kapcsolata is, amely azt jelenti, hogy a schröderi bratyizás ugyan már a múlté, a közös északi gázvezeték építése azonban a lengyel és balti tiltakozások ellenére is gőzerővel folytatódik. Az energetikai mellett a gazdasági, kereskedelmi, biztonságpolitikai egymásra utaltságra alapuló német–orosz stratégiai partnerségen nem sokat változtat, legfeljebb a finomhangolás kategóriájába tartozik, hogy moszkvai útján Merkel látványosan találkozott az NGO-k vezetőivel.