Egyfajta „emberszafari” lett az újságírók, tévériporterek számára az 1160 lelket számláló Alsószentmárton, legalábbis ez év január közepén. Mesélik, az egyik kereskedelmi tévé riportere egy itteni vályogputriban azt kérte, törjön az édesanya a félretett fél kiló kenyérkéből a hat gyermekének. Mivel nem sikerült a felvétel, törni kellett volna még egyszer. Az asszonyka azonban kifakadt: mit adna másnap a családnak?
Időzített bombának bizonyult Szentmárton számára 1997-től a szociális normák igénylési szabályozásáról szóló új rendelet. A módosítás lényege, hogy a decemberi szociális segélyeket immár nem külön, hanem a januárihoz csapva küldi el Belügyminisztérium az önkormányzatoknak szétosztásra. Vagyis: előlegezzék meg a helyhatóságok az év végi állami pénzeket. Ám ez a horvát határhoz közeli falu az egyik legszegényebb települése nemcsak Baranyának, hanem az országnak is. Itt aztán tényleg mindenki rendszeres szociális segélyből vagy nyugdíjból él, és rászorultsági alapon minden háztartást megillet a lakásfenntartási támogatás is. Hét éven keresztül, tehát még tavaly ilyenkor is megoldotta az önkormányzat valahogyan, hogy a decemberi segélyeket hitelből, más pénzek átcsoportosításából január tízig kifizessék a lakosoknak. Az idén ez már nem sikerült.
A lakosság egy része felindult a képviselő-testület, a hivatal és főleg a polgármester ellen. Egyre hihetőbben fenyegetőztek veréssel: ez keltette föl a sajtó figyelmét. A többségükben a falu határánál tovább nem látó emberek nem és nem értették meg, hogy ha az oldiak, az egyházasharasztiak, a siklósnagyfalusiak megkapták a december havi segélyeket, miért halasztódik a január 10-én esedékes kifizetés Szentmártonban. Bírták egy hétig, valamikor a másodikon fellázadtak. Hiába, tél közepén sem mezőgazdasági, sem egyéb napszám vállalására nincs lehetőség, közhasznú munkára húsz embernél többet egyszerre nem szerződtetnek, ugyanennyi embernek van állandó munkahelye. A kiskorúak száma 440 fő.
– Nyolcmilliót kellett volna előhúzni az asztalfiókból, hogy megelőlegezzük az államnak a segélyeket – avat a tényekbe Wéber László, a fiatal jegyző, aki pécsi otthonába csak hálni járt a forrongás és a gondok lassú megoldódásának napjaiban. Beszél a falu folyamatos eladósodásáról, arról, hogy csaknem tízmillió forintot görget maga előtt a polgármesteri hivatal. Év közben havi rendszerességű esemény volt, hogy a település számlavezető bankja és egyben hitelezője „lekapta” az adósságot az éppen átutalt normatívákból, ami miatt az önkormányzatnak nyomban új hiteleket kellett fölvenni, ugyanonnan. Ilyen likviditási gondok miatt, és mert már minden szóba jöhető önkormányzati ingatlant jelzálog terhel, nem sikerült a mostani normaigénylési probléma áthidalásához pluszhiteleket szerezni.
A hivatalvezető állítja, nem tétlenkedtek. Telefonkapcsolatban voltak a segítőkész megyei közigazgatási hivatallal, amely az államkincstár megkeresését javasolta. A kincstár jelezte, nem tud intézkedni a gyorsabb kifizetés érdekében, hitelfelvételt javasolt, ami nem volt életképes ötlet, ahogyan a – nem létező – falupénzek átcsoportosítása sem. Wéber László belátta, nem tehet mást: január 17-én írt, faxolt és e-mailezett Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek, a Belügyminisztérium önkormányzati gazdasági osztályának és Teleki László esélyegyenlőségi államtitkárnak, gyors anyagi segítséget kérve a válsághelyzet megoldásához, az ország egyik legszegényebb – és színroma – települése érdekében.
Gyurcsány nevében a Miniszterelnöki Hivatal legalább visszajelzett, hogy a BM önkormányzati gazdasági osztálya illetékes a kérdésben. Teleki László ellenben – rákérdeztem – sem a polgármesternek, sem a jegyzőnek nem válaszolt. Hát a belügyi tárca? Fegyelmezetten kivárt három napot. Január 20-án aztán, amikor a Dunántúli Napló részletesen feltárta az esetet – Lamperth Mónika miniszter asszony aláírásával örömhozó üzenet csavarodott ki az alsószentmártoni hivatal faxgépéből. A tárcavezető megértését hangoztatva közölte: „a lakosság biztonságos ellátása és a működőképesség fenntartása érdekében az önkormányzat számára – a működésképtelen helyi önkormányzatok egyéb támogatása jogcímen rendelkezésre álló 1,2 milliárd forint terhére – 5 millió forint összegű visszatérítendő támogatást biztosítok, amelynek utalványozásáról a kollégáim már a mai napon gondoskodnak.” Annak fényében, hogy a kormány állítólag napi tízmilliót költ saját maga reklámozására a választások közeledtével, talán érthető, hogy a miniszter a következő megjegyzéssel árnyalta a jó hírt: „Az önkormányzat a támogatás egy összegben történő visszafizetéséről 2006. február 15-ig köteles gondoskodni.” A „Lamperth-fillérek” – ahogy a falu öntudatosabbjaitól hallottam – múlt hétfőn, január 23-án gurultak le a Dráva mellékére. Az a hét a feltorlódott pénztári feladatok lázas teljesítéséről szólt Alsószentmártonban. Annál is inkább, mert egy magánszemély is beavatkozott, meghitelezve a decemberi segélyek teljes kifizetéséhez szükséges maradék hárommilliót.
De hogyan is telt az a „még kér a nép, most adjatok neki” időszak Alsószentmártonban? Első vizsgálódási területemen, a Petőfi utcában, a hatvanas évektől elszivárgott sokácok egykori házaiban ugyanaz a beás cigány népesség lakik, mint kijjebb, a telepen. Autót csak egy-kettőt látok: lestrapált szocialista tragacsot. A forgalmat női biciklik biztosítják, amelyek v betűt formázó vázán nagy köteg fa elfér. Az illegális tűzrevaló a falu egyre csupaszodó határából származik. Egy fiú a megrakott kerékpár csomagtartóján jól egyensúlyozó öccsét is szállítja. Azt mondják ezek a kamaszok, akiknek még négy további testvérük van, hogy napi kétszeri zsíros kenyeret ettek mindaddig, míg késett szüleik „aktívja” (aktív korúak rendszeres szociális segélye).
– A gyermekeim betegek voltak – idézi fel egy fiatalasszony (rossz kiejtésének oka nyilván a beás anyanyelv és az, hogy a horvát nyelvű sokácoktól örökölték meg a helységet). – Nem tudtam őket orvoshoz vinni, mert nem volt a siklósi buszra pénzem. Ha még lett volna is annyi, a receptet miből váltottam volna ki?
Más asszonyok is hozzászólnak, szidják a polgármestert, aki egyrészt a lehető legmagasabb fizetést állapította meg magának, másrészt „semmit nem jól csinál”, sőt, állítólag lopja a falu pénzét. Bár – amint utólag megtudom – a helyi cigány kisebbségi önkormányzat akciójáról volt szó, mégis a településvezető nyakába varrják, hogy a rendkívüli liszt- és élesztőosztás a Petőfi utcát kevésbé érintette.
– Dudáltak, s aki nem szaladt ki rögtön, az nem kapott. Vitték a többit a telepre azoknak, akik mind isznak, lopnak – kiabálja egy előkerült férj, kezében keretes fűrésszel. Ő, saját állítása szerint, csak fát tulajdonít el. Mindenkit hibáztat, még a karitatív szolgálatban, cigány misszióban országos hírre szert tett plébánost is, mondván, „akinek akar, ad, akinek nem, nem”. Kirívóan gyűlölködő megjegyzéseit nem örökítem meg, de azt igen, amiben a legtipikusabb az ötven-hatvan év közötti szentmártoniak között: 1990 előtt az építőiparban folyamatosan volt állása, attól fogva soha.
Az utcai „asszonykör” egyik tagja viszszaveszi a szót:
– Jó, jó, most megkaptuk a decemberit, de mire volt elég?! Kiadtam az adósságomat, amit ötvenszázalékos kamatra kértem…
– Kiknek van itt kölcsönadni való pénze? – piszkálom meg a témát.
– Há’ azoknak, akik éccaka mászkálnak. Én éccaka alszom, nekem azért nincs…
Később másoktól is hallom: van a faluban jó néhány uzsorás. De így legalább lehetett a legínségesebb napokban is kölcsönhöz és azon keresztül élelemhez jutni. Mindezért tehát a késve kifizetett segélyek rögvest a kölcsönök visszafizetésére mentek el Alsószentmártonban.
Cigányfalu szélén cigánytelep. Klasszikus vályogputrik és befejezetlen szocpolházacskák. Pilinszky János egy második világháborús francia foglyot nem tudott feledni, aki egy fagyott répát falt. Én egy 2006-ban lakásajtóként szolgáló, elvileg üveges, valójában üveg nélküli szobaajtót, amely egy szerkezetkész, már kissé porladó betontéglaház egyetlen bevakolt szobáját választja el a metsző hidegtől. Az üveget egy réteg nejlon, két réteg lepedő helyettesíti. Emez ajtó mögött, háromszor három négyzetméteres konyhahelyiségben lakik az Orsós család, a szülők a harmadik gyermekáldás gondjait három hónapja vették magukra. A csecsemő egészségére főleg egy jól megrakott Lepke vaskályha vigyáz. A nem működő frizsiderben személyes holmik és a paptól kapott üveges bébitápok. Ágy, szőnyeg szedett-vedett, de az látszik, hogy a húszéves Orsós János és vele egykorú felesége – amennyire csak lehet – ad magára, környezetére. A falon két Jézus-poszter. János tavaly nyáron tette lakhatóvá ezt a szobát, miután két hónapig közhasznú munkához és így egy kis summához jutott a polgármesteri hivatal jóvoltából.
– Vannak álmaink, és ha jövőre is eljönnek, akkor talán jobb körülményeket tudok nyújtani maguknak – mondja szívélyesen és választékosan a fiatal családapa, aki természetesen egyenest az erdőből érkezett. Nyolc általánosa van, másfél éve regisztráltatta magát a munkaügyi központban; semmi eredmény. Egy maga által építendő házról beszél, hiszen ez a tíz éve befejezetlen lakás özvegy, lebénult édesanyjáé, aki még öt gyermeket nevel. János álmai egy saját maga által felépítendő háromszobás házról szólnak. A fedezet egy része a volt állami gondozott feleség életkezdési támogatásából és szocpolból állhatna elő. A közvetlen realitás persze az, hogy ötvenezer forinttal adósak fűnek-fának a faluból. A januári történések miatt a telepi férfi nem hibáztatja a polgármestert, mondván, nincsenek az ügyről pontos értesülései. Azt, hogy kihúzták valahogy az „aktív” késését, a papnak tulajdonítja. Az adott többször is élelmiszersegélyt a családnak.
Lankó József plébános kétszer is továbbállhatott volna a faluból. Azt mondja, visszahúzza a cigányok kultúrája, közösségisége, az a másutt kiveszőfélben lévő érték, hogy nem képesek család és nagycsalád nélkül élni. Ahogyan a jegyző is, ő is visszautasítja azt a pesti elképzelést, hogy a falusi romák csak segélyekből akarnak élni, dolgozni nem szeretnek. Szerinte kifogástalan mezőgazdasági napszámosok, és szintén mellettük szól, hogy a közhasznú munkára százával jelentkeznének. József atya a helyi igényeknek megfelelően katolikus óvodát, tanodát működtet, és karitatív alapítványán keresztül – németországi támogatással is – az arra rászorulók meleg ételéről gondoskodik.
A vele való beszélgetés azt igazolja: abból a mintegy húszmilliárd forintból, amit a kormány évente romapénzként címkéz, Alsószentmártonba vajmi kevés érkezhet. Említ egy európai uniós forrású pályázatot, ami évekkel ezelőtt ötven helybelinek biztosított képzést a munka világából való kiszorulásuk megakadályozására. Ezek az emberek a képzés idejére fizetést kaptak, de utána legfeljebb ha ketten jutottak állásba…
A földijeihez hasonlóan roma Tábori Mihály polgármestert láthatóan még mindig bántja, hogy sokak szerint alkalmatlannak bizonyult a vezetői feladatra. A sok, szerinte méltatlan támadás ellenére megérti az alsószentmártoniak haragját. Azt mondja, személy szerint ő azért sem kérte korábban a kormányzati beavatkozást, mert egy korábbi, függőben lévő forrásátutalásban bízott, amelyet, ha idejében megérkezik, átcsoportosíthattak volna az állami segélyek megelőlegezésére.
A hivatalban Wéber László jegyző vállalkozik arra, hogy hozzászóljon a kormányszóvivő idevágó tévényilatkozatához. Utóbbi az alsószentmártoni feszültség okát abban vélte megtalálni, hogy a falu polgármesteri hivatala nem ismerte a jogszabályokat, és későn jelezte a bajokat Budapestnek. „A kormány – állapította meg a szóvivő – csak ott tud segíteni, ahol idejében értesül a problémáról.”
– Nagyon is tisztában voltunk a jogszabályi háttérrel, azzal, hogy nem igényelhettünk előleget a decemberi segélyek kifizetésére – ellenpontoz a szenmártoni jegyző. – Egyébként sem tűzhettük célul, hogy rögtön a Belügyminisztériumhoz forduljunk tűzoltásért; úgy gondoltuk, ezt csak a legvégső esetben szabad megtenni… Más kérdés, hogy az idei tapasztalat nem minket igazolt.
Teleki László – hadd ismételjem meg – válaszra sem méltatta Alsószentmártont. A miniszterelnök e hét eleji parlamenti beszédében pedig – úgy általában – találóan állapította meg: „Bármerre megyünk az országban, azt látjuk, ha komoly erőfeszítés árán is, de épül ez az ország.”
A Pénzügyminisztérium tájékoztatása szerint 2005-ben 1150 helyhatóság kapott támogatást az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került helyi önkormányzatok megsegítésének 17,5 milliárd forintos keretéből.
A „legszegényebb” lakosságú települések KSH szerinti rangsora, az egy lakosra jutó személyijövedelemadó-alapot képező éves jövedelem alapján. (A jövedelemmel rendelkezők átlagát lerontja a munkanélküliek magas aránya.)
| Település (megye) | Jövedelem (ezer Ft/fő) |
| Gagyapáti (Borsod-Abaúj-Zemplén) | 21 |
| Csenyéte (Borsod-Abaúj-Zemplén) | 32 |
| Rinyabesenyő (Somogy) | 58 |
| Uszka (Szabolcs-Szatmár-Bereg) | 60 |
| Pálmajor (Somogy) | 62 |
| Szakácsi (Borsod-Abaúj-Zemplén) | 64 |
| Alsószentmárton (Baranya) | 65 |
| Tiszabő (Jász-Nagykun-Szolnok) | 67 |
| Kőkút (Somogy) | 71 |
| Lácacséke (Borsod-Abaúj-Zemplén) | 72 |
