Eldugott teríték a jognak asztalánál

Kezdetben úgy volt, hogy csak a gazdag fehér férfiaknak voltak politikai jogosítványaik, mindenki másnak megmaradt a jajgatás joga, amit – Lucifer szavai szerint – a nép az igával együtt örökölt. Aztán ahogy a demokratikus eszmék elkezdtek teret nyerni, tágult a kedvezményezettek köre: felszabadították a jobbágyokat, a rabszolgákat, szavazati jogokat nyertek a nők, a színes bőrűek, de e sorba tartozik az is, hogy immár nem lehet büntetlenül állatokat kínozni, nem lehet verni a gyerekeket. Ha a megvalósulást nézzük, van még tanulnivaló bőven: a nők ugyanazért a munkáért még mindig rendre kevesebb fizetést kapnak a férfiaknál, és cigány honfitársaink is hosszan mesélhetnek arról, hogy mennyivel később veszi őket észre a boltos, ha kérni akarnak valamit, és mennyivel hamarabb, amikor csak nézelődnek.
Ha a papíron leírtakat vesszük, bár jobb képet kapunk a demokratikus jogok megoszlásáról, a folyamat még elméletben sem ért véget. A demokrácia egyik legfontosabb elve, hogy egy döntés meghozatalánál minden, a döntés következményei által érintett csoport kapjon beleszólási jogot. Ez a leggyakrabban valamilyen képviselet útján történik, ami aztán rontja a hatékonyságot és az eredményességet, igaz, egyszerűbbé, gyorsabbá is teszi a folyamatot. És akkor nézzük a problémát, mert anélkül nincsen publicisztika.
Akkor, amikor atomerőművel elégítjük ki energiafüggőségünket, súlyos terhet rakunk a jövő nemzedékekre, mert a nagy aktivitású fűtőelemek végleges tárolására az atomenergia felkentjei az előző ötven évben még nem találtak ki megoldást. Amikor engedélyezzük a génmódosított növények termesztését, ismeretlen, ám azért aggasztó kockázatnak teszszük ki utódainkat, mert hatásukat a természetes viszonyokétól alapvetően különböző körülmények között, csak nagyon rövid ideig vizsgálják. De ugyanígy az ő kontójukra élünk, ha hosszú távra veszünk fel államkölcsönt, vagy ha olyan nyugdíjrendszert használunk, amely harminc-negyven év múlva a jelenleginél sokkal nagyobb egy főre jutó befizetéseket fog megkövetelni. Amikor a Jókai téri fák helyére négyszázhatvan autónak mélygarázst tervezünk, amikor engedtük, hogy a Nestlé ásványvízként kiárusítsa a Káli-medence karsztvízkészletét, de talán a jelenlegi titoktörvény a legjobb példa, amely alapján titkosíthatók a gyógyszerek mellékhatásai vagy az, hogy egy veszélyes hulladékokat égető telep mikor milyen anyagból mennyit bocsátott ki a légkörbe.
A radikális demokrata szemlélet alapján ezt a képviseleti űrt ki kell tölteni, ezért a Védegylet 2000-ben felkérte Sólyom Lászlót, hogy alkosson törvényjavaslatot a jövő nemzedékek védelmében. Így született meg Nagy Boldizsár és Majtényi László közreműködésével a jövő nemzedékek ombudsmanjáról szóló törvénytervezet. Ez az ombudsman – miként a többi – csupán vizsgálódna, szót emelne, véleményezne, más, „veszélyesebb” jogköre nem lenne. S mivel a jövő nemzedékek szempontjából fenyegető hatások nagy része nem az állami, hanem az üzleti szférából ered, az a szószóló ott is vizsgálódhatna. A törvényjavaslatnak nehéz gyermekkora van: a 2002-es választások után nyújtotta be a meglehetősen óvatos, ám a parlamentben még mindig radikális zöldnek számító Szili Katalin és a zöldügyekben így vagy úgy, mindenesetre gyakran megszólaló Hegyi Gyula. Ezzel pártjuknál legalábbis vegyes reakciókat váltottak ki. Jobboldalról is akadtak támogatói, de azért hangosan ott sem sokan álltak ki mellette, az ügyet leginkább az ilyen irányú felelősségtudatát bátran vállaló Illés Zoltán segítette. De a gyanakvás olyannyira erős volt, hogy a javaslat három éven keresztül lapult a bizottságok fiókjainak mélyén. (Ahhoz, hogy a parlament tárgyaljon egy törvényjavaslatot, az szükséges, hogy a témában érintett bizottságok megvizsgálják, és tárgyalásra alkalmasnak találják.)
Közben a Védegylet az Európai Parlamentben is bemutatta törvényjavaslatát. Senki nem lehet próféta a saját hazájában: Strasbourgban az elképzelés élénk érdeklődést és rokonszenvet váltott ki, és rögvest érdemi vita bontakozott ki róla. Amikor a Védegylet Budapesten sajtótájékoztatón számolt be a fenyegető veszélyről, hogy köztársasági elnökünk itt öt éve porosodó törvényjavaslata hamarabb valósul meg az Európai Unió szintjén, mint itthon, akkor felgyorsultak az események: a hátralévő két bizottság is tárgyalásra alkalmasnak találta, úgyhogy nem kizárt, még a választások előtt tárgyalni fog róla az Országgyűlés. Szili Katalin mint beterjesztő és házelnök, ha akarja, módot fog rá találni.
Persze, hogy ott mi lesz a sorsa, nehéz megjósolni. Az MSZP nem lelkesedik testületileg az elképzelésért, nem kétséges. A jobboldalban aligha kelt bizalmat a törvényjavaslat benyújtóinak személye, ez sem kétséges. Ugyanakkor annak kidolgozója, Sólyom László mégiscsak a jobboldal által megválasztott köztársasági elnök, azon kevés személyiségek egyike, akiknek van esélyük egységet kovácsolni a kétségbeesés közepette is. És milyen ügy mentén születhet meg, kell hogy megszülessen az összefogás, ha nem a jövő nemzedékek érdekében?
Az ügy igenis nem reménytelen. Hiszen hallhatjuk bőven manapság, hogy mindkét nagy párt középre tart, és ha az utódaink nem állnak középen, ha az ő gyorsan fogyó természeti, ökológiai örökségük védelme nem középen van, akkor nincs ott senki és semmi, akkor a közép egy nagy hazug fekete lyuk, és semmi más.
Amikor az államfő újévi beszédében előremutató, felelősségteljes programokat kért, amikor elítélte a pusztán médiaszempontok szerint épülő kampányokat és az olcsó lejáratósdit, kormány és ellenzék egy emberként bólogatott neki. Bizony, csúnya dolog, bizony, ők sem szeretik az ilyesmit.
Azt gondolom, hogy a jövő nemzedékek ombudsmanja lehet az az ügy, ahol tanúbizonyságát is adhatják ez irányú elkötelezettségüknek. És ha ezt nem fogják felismerni, ha itt is a „ha te igen, akkor én nem” logikája fog győzedelmeskedni, akkor a közügyeket figyelemmel kísérő szavazók előtt le fogják magukat járatni. Akiknek a számát nem szabad alábecsülni, még akkor sem, ha a most divatos nézetek szerint a választásokat a hiszékeny, befolyásolható tömegek döntik el.
Hinni mindig kell valamiben, és ebben most lehet is. Kormánynak és ellenzéknek jó lenne egyaránt eldicsekedni azzal, hogy világviszonylatban az elsők között vezettünk be egy igen progresszív és fontos intézményt. És jó lenne nekünk, állampolgároknak is eldicsekedni azzal, hogy annyi balszerencse és oly sok viszály után nem valami kis jó dolgot sikerült a mi Országgyűlésünknek összehozni, hanem valami nagyot. Valami nagy jó dolgot.

A szerző a Védegylet munkatársa