Elszánt Fidesz-hívek: Áprilisban újrakezdjük!

Kezdjük a végével! Tumultus a Népstadion metróállomáson és szerte a környéken. Beszélgető csoportok, élénken gesztikuláló emberek, van, aki nemzeti zászlót visz a kezében, van, aki csak fázósan összefogott kabáttal cserél gondolatot másokkal. Ami szembetűnő: olyanok is régi ismerősként, barátként elegyednek szóba egymással, akik érzékelhetően nem találkoztak még azelőtt. A másik szokatlan momentum: senki nem siet a fagyos időben, mintha csupán erre a rögtönzött agorára szakított volna ki egy darabkát a szabad idejéből a január végi vasárnap délutánon. Az olvasó könnyen kitalálhatta az előzményekből, hogy nem futballmeccs, hanem a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületének a rendezvénye, Orbán Viktor hagyományos évértékelő beszéde váltotta ki a nagy forgalmat.
S hogy a hely szelleméhez is hűek legyünk, sporthasonlattal élve, már a Syma-csarnok felé tartva is hosszú kígyózó sorok, sietős léptek jelezték, merre lesz az esemény. Az az évértékelő, amelyet a polgári oldalnál talán csak a magát baloldalinak nevező pártelit várt még inkább. Hogy miért? Martonyi János, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete elnöke utalt rá, pár éve még csak attól kellett tartani, hogy az elhangzott jelszavakat, gondolatokat azonnal össztűz alá veszi a politikai ellenfél és segédcsapatai. Mára alapvetően és igen biztató irányban változott a helyzet. Biztosra lehet venni, hogy a közvélemény számára szimpatikus szlogeneket és programpontokat át akarják venni. De vajon fenyeget-e az a veszély, hogy a mostani célkitűzéseket és jelmondatokat, pestiesen szólva, „lenyúlja” az ellenérdekelt fél? Ha Wittner Máriát hallgatjuk, maradék kételyeink is eloszlanak. „Igen, a szolidaritás az, amivel a lengyelek példát mutatnak nekünk, az ő nyomdokaikon kell haladnunk” – mondja az 1956-os forradalom és szabadságharc hőse az évértékelő után diskuráló tömegben. Lenini helyett előre a lengyel úton – bizony, vajmi kevés valószínűsége van annak, hogy ilyesfajta kiforgatott szlogenekkel próbálkoznának az MSZP–SZDSZ portáján.
A sajtó jelentős része azt a fordulatot használná a rendezvény közönségére: mindenki itt van, aki számít. Holott az atmoszféra, a közeg éppen az ellenkezőt sugározza: mindenkire számítanak, nem csak arra, aki itt van. Nem lehet ugyan mindenki itt, aki hozzájárult meglátásaival, felvetéseivel a kéthetes országjáró körút sikeréhez, de jó páran jelen vannak, sőt kérdéseket is föltehetnek.
Horribile dictu: még a Fidesz elnökével vitázó hangok is hallatszanak a hazafelé készülődő forgatagban. Orbán Viktor úgy fogalmazott: az emberek egymás iránti felelőssége, szolidaritása az, amit elfelejtettünk az utóbbi tizenöt évben. Erre úgy reflektált valaki: hogy veszett volna ki a magyarságból a szolidaritás, ha ennyi embert meg tudott mozgatni a nemzeti konzultáció? Mások azt vonják kétségbe, hogy az áprilisi parlamenti választás tétje az, vajon győztesek vagy vesztesek leszünk-e, s a huszonegyedik század mellett döntünk-e a pártállami hagyományokkal terhelt múlt helyett. „Ez igaz, csakhogy a mostani voksoláson mindenkinek részt kell vennie, csak így születhet győzelem” – mondja egy vidékre hazaigyekvő ember. Feltűnő, hogy milyen sokan a gyakorlati megoldások felől közelítik meg a gondokat. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke kisebb embergyűrű közepén a határon túli magyarságot érintő legsürgősebb feladatokat említi, Manninger Jenő volt közlekedési államtitkár pedig azokra a részletkérdésekre irányítja rá a figyelmet, amelyek nem csupán szakterületét érintik, hanem az ország minden szegletében kihatással vannak mindennapjainkra. Hídvégi György, a Magyar–Izraeli Baráti Társaság volt elnöke – mint mondja – nyugdíjas értelmiségiként van jelen. De minősülhet-e egyáltalán főállású nyugdíjasnak az, aki értelmiségi? Főként aki szakmai szemmel is látja azokat a buktatókat, amelyek a biztonságos nyugdíjrendszer kiépítésekor jelentkezhetnek.
Orbán Viktor azt mondta, 2005 a beletörődés éve volt. Az emberek azonban nem törődtek bele, hogy a választások eredményétől függetlenül mindig a vesztesek oldalára kerülnek – érezték a legtöbben. Nemcsak a tények makacs dolgok, hanem a rendszerváltozást immár kiteljesíteni akaró polgárok is. Nem véletlen, hogy az 1989– 90-es időszak eltökéltségét lehetett érezni a levegőben. – Áprilisban újrakezdjük – jelentette ki félhangosan egy ’56 méltóságára emlékező családapa.
A politikai beszélgetés műfaja egészen újszerű. Olyannyira, hogy terjed a divat. A gyermekeiért és unokáiért aggódó egri nyugdíjas hölgy velünk is folytatja a diskurzust. „Maguknak talán még nehezebb, mint nekünk” – fordul hozzánk férjével együtt. Pedig dehogyis, nekik igazán nehéz, akiknek családjuk segítésén túl nap mint nap kell meggyőzniük szomszédaikat, ismerőseiket, hogy ne üljön föl senki a kormányzati csüggesztő propagandának.