Gáz Tengizből

A vesztesek közül sokan emlegetik a „nagy testvérrel” történt megállapodást: országunk vegyen részt a tengizi földgáz feltárásában, a vezetéképítésben, s ennek fejében hazánk rendkívül előnyös feltételek mellett részesül a szovjet energiakincsből. Több mint ezren voltak részesei a kint folyó munkának: mérnökök, technikusok, bányamunkások. Sokan közülük hamar elköszöntek az élettől, de róluk hallgatni kellett. Olyan újságcikkek is napvilágot láttak, amelyek egyenesen fogalmaztak: Tengizről vagy jót, vagy semmit.
Most, amikor a volt Szovjetunió, a mai Oroszország felől Ukrajnán keresztül érkező földgázszállítás ügye akadozik, nem feledkezhetünk meg arról, hogy egy 2008-ig szóló nemzetközi szerződés értelmében több milliárd köbméter gáz szállítását az adósok még nem teljesítették. Senki nem látja tisztán a hétköznapi gázfogyasztók közül, hogy az egykori egyezmények miként érvényesíthetők? A Medgyessy-kormány Oroszországgal történő egyezkedései csak keszekuszaságot tartalmaztak, de valóságos képet nem nyerhettünk arról, hogyan is rendezték a magyar államadósságot, amelynek egyik része éppen az energiahordozók szállítása volt.
Észrevehető volt a bizonytalankodás a kapkodó nyilatkozatokból is: Kóka miniszter előbb új föld alatti tárolók építésének szükségességét hangsúlyozta, későbbi korrigáló kiegészítésével viszont elismerte, hogy ez önmagában nem megoldás. Aztán jött az északi vezetékekből való vásárlás ötlete, amely a kimondás percében megbukott, mert onnan szó sem lehet beszerzésről. Majd más, déli vezetékhez történő csatlakozás lebegtetése következett, amely egyelőre ugyancsak kivihetetlen. Az sem volt éppen megnyugtató, hogy Grúzia irányában ismeretlen tettesek felrobbantották a gázvezetéket. Így, télvíz idején az ilyesfajta híradásokba beleborzong minden gáznál melegedő család. Bizonyára fontos, hogy ki vagy kik követték el a robbantásos merényletet, de amíg ez kiderül, sokan kerülhetnek nehéz helyzetbe: attól a gázégők még hidegek maradnak. A mi helyzetünk is aggasztó, mert tapasztaltuk, mivel jár, ha egyet fordítanak a gázcsapon. Sokba kerül az országnak. Ez nyugtalanítja legjobban a mínusz tizenöt-húsz fokra dermedt hőmérők láttán az embereket.
S az egykori tengizi, súlyos magyar áldozatokat is kívánó nagy beruházásoknak mi lesz a sorsa a belátható jövőben? 2008-ig a megkötött szerződések értelmében rendszeresen meg kell kapnunk a nekünk járó földgázmennyiséget, de szeretnénk hallani a felelősöket: hogyan érvényesítik a fennálló szerződésekben foglaltakat?
Régi, immár történelmi példa emléke sejlik föl az ’56-ot követő megtorlásos időkből. 1958-cal újból kezdetét vette a téeszesítés. Az egyik kiszemelt község akkori tanácselnökét felhívták telefonon: érkeznek a központi szervezők; szükséges-e előtte valami kis ráijesztés a népre? Tudniillik az önkéntesség betartásának a biztosítására. Felesleges, válaszolt az elnök, fél itt már mindenki. Valami ehhez hasonló lélektani hadviselést folytat a hatalmához minden eszközzel ragaszkodó kormány: a leghatásosabb eszköz a bizonytalanság kiszélesítése minden, ma még munkálkodó polgárra. „Bármelyik percben elveszítheted a mindennapi kenyeredet! Csak mi, szocialisták biztosíthatjuk a megélhetésedet…” Aki ezt elhiszi, az retteg, márpedig félelmében az emberek egy része kész minden alkura. Ezért szükséges alaposabban megnézni például a földgáz ügyében kötött feltételeket, mert eddig mindig az előnytelenséget tapasztaltuk. Az ő vezetésükkel mi minden szerződésünket fájdalmas veszteséggel zártuk: elég az M5-ös autópálya-építkezés, a repülőtér-elkótyavetyélés mindenkit elképesztő üzleteit emlegetni. Vegyük már elő a földgázszerződések ügyét is, amelynek feltárásáért, megépítéséért oly sokan áldozták életüket…