Gyurcsányék zárójelben

Amint az várható volt, hazánk tegnap meg kapta a sorrendben harmadik intőt az Európai Bizottságtól, amely a költségvetési megahiány miatt egy frissített deficitmérséklő programot vár Magyarországtól. Pontosabban: Brüsszel már az új kormánytól várja ezt el, miután a terv benyújtásának határidejét szeptember elsejére tolta ki. A hiány nagyságrendjéről pusztán annyit, hogy az – még kozmetikázva, vagyis statisztikai magyarázatokkal feldúcolva is – pont a duplája annak, amit egyébként az unió megenged.
Úgy tűnik, Brüsszelben nem olvassák a fizetett állami hirdetéseket az „elképesztően fejlődő és dübörgő” magyar gazdaságról, és az unió illetékesei azt sem tudják, hogy a nagy nyugati országok még irigyelnek is bennünket. Sőt, a közösség központjában mintha egészen mást hámoznának ki a magyar teljesítményből. Például azt, hogy túlzott a büdzsé hiánya, ezért konkrét és szerkezeti jellegű kiadáscsökkentéseket vár el a budapesti kormánytól az EU.
„A kormány örül annak, hogy Brüsszel elismerte a magyar gazdaság fejlődésének pozitívumait, és megadja a lehetőséget a kormánynak, hogy a konvergencia programmal kapcsolatos konkrét lépéseket nyugodt körülmények között határozza meg” – mindezt nem akárki, hanem Veres János pénzügyminiszter nyilatkozta a tegnapi intő hallatán. Nagy kár, hogy a brüsszeli jelentések nem elsősorban erről a túláradó optimizmusról tanúskodnak. Joaquín Almunia gazdasági és pénzügyi biztos ugyanis azt jelezte: Brüsszel időt kíván adni Magyarországnak arra, hogy a választásokat követően az új kormány kidolgozza a részleteket, ezért javasolja a szeptemberi határidőt. Azokról az intézkedésekről van szó, amelyeket a kormány a célok teljesítésének érdekében tervez, és „amelyeket nem találtunk”. Ezt magyarázta tehát a biztos, aki hangoztatta még azt is: a szeptemberben beadandó új változat „az igazi program” kell hogy legyen. No comment.
Mellesleg annak valóban örülni kell, hogy Magyarország kapott egy utolsó lehetőséget, s őszig nem zárja el az unió a pénzcsapokat. De a felelősség tetten érhető, hiszen az államháztartás problémáiért, az elmaradt reformokért és a sorozatban érkező nemzetközi elmarasztalásokért mégiscsak a kormány a felelős. Hiszen az több mint kínos, hogy negyedik éve (!), vagyis a 2002-es kormányváltás óta nincs olyan költségvetése az országnak, amelyről pár hónap múltával nem derülne ki, hogy alapjaiban tarthatatlan, és rendre újabb százmilliárdokkal kell kiigazítani ahhoz, hogy ne dőljön össze. Ráadásul a hiánnyal együtt nő az államadósság is, s a deficitet leginkább ez „táplálja”. Ám addig, amíg be nem igazolódnak a befektetői vélemények az esetleges pénzügyi válságról, a külföldiek hajlandóak a tátongó „lyukakat” finanszírozni, és egyelőre az is pozitívum, hogy a forint árfolyama sem dőlt be. Mindez azonban nem ad felmentést a kormánynak. Neki kötelessége pontosan terveznie, az általa vállaltakat betartania!
Ha jól belegondolunk, a legutóbbi parlamenti választásokat felvezető kampányt nem a pénztologatásokra épülő, trükközések foglyává váló költségvetés elemzése uralta. Sőt, azt még a polgári kormány ellenfelei sem állították, hogy Orbán Viktor, miközben „nagyokat álmodott”, hagyta volna elszállni a büdzsét. A közélet sokkal inkább arról szólt 2002-ben, hogy mi az, ami a következő kormány számára is vállalható elődje megkezdett programjaiból.
Végül, de nem utolsósorban jogos a kérdés: uniós kekeckedésről van-e szó, netán Brüsszel túldramatizálja-e a magyarországi folyamatokat? Aligha, hiszen a hitelességünk elvesztése – a harmadik intő ezt erősíti – már önmagában dráma. Magyarország zárójelbe került? Inkább jelenlegi kormányát írta le az unió.