Hamis a baba

Ugyan ki ne akarna jót a gyerekének? Főleg, ha újszülött az illető, bármi lehet még belőle, nem beszél vissza tiszteletlenül, nem szemtelenkedik lépten-nyomon a szüleivel. S feltéve, ha alkotmányos jogunkkal élve annak idején nem emésztettük el, nem raktuk korszerűtlenül jótét emberek küszöbére vagy médiaérzékeny közösségi inkubátorba. Érett, felelősségteljes polgár például olyan módon is jót akar a gyerekének, hogy nem adósítja el mértéktelenül a rátestált országot, amit egyszer át kell majd adnia a kölyöknek; nem kótyavetyéli el három emberöltőre a nemzeti repülőteret, ahonnét a lurkó egyszer kalandvágyón világot látni indulhatna; s nem cincálja szét merő sportból az örökölt és átörökítendő anyanyelvet sem, amin idővel szót kellene érteniük. A gyerekét igazán szerető polgár nem utolsósorban gyereket csinál: hadd éljen ő is; s mellékesen legyen, aki majd megtermeli a nyugdíjakat, merthogy a kincstárkisöprő kommunista összeomlás óta ebben az országban senki nem az aktívkori befizetéseiből, hanem – tetszik, nem tetszik – alapvetően az utódok nyakán élősködve töltheti napsugaras éveit.
Emiatt aztán mindjárt el is bonyolódik a helyzet. Sokan ugyanis a napi érdekektől és előnyöktől elvakítva, a pillanat habzsolásától meg a rövidlátó vadliberális szabadságeszménytől megrészegülve – holott tehetnék – egyáltalán nem csinálnak gyereket. Vagy ha mégis, a társadalmi reprodukcióhoz viszonyítva önzően keveset. Az öregkorukat viszont változatlanul a postást leső nyugdíjasként, esetleg némi előtakarékossági önámítással kombinálva képzelik el – azokra a megszületett és áldozatosan felnevelt gyerekekre sandítva, akiket a többiek, a nem annyira liberális ostobák hoztak össze.
S itt jutottunk el ahhoz, hogy vajon tényleg jót akarok-e a gyerekeimnek, amikor olyan világra hívom meg őket, ahol nemcsak a szüleit, de az Ego vallásának hódoló, „ÉN” feliratú táblákkal büszkén és ostobán tüntető, öntudatos semmittevőket is kötelezően el kell tartaniuk a társadalmi szolidaritás álszent szólama jegyében. Ez a társadalmi szolidaritás ugyanis jószerivel fel sem merül, amikor a jövendő nemzedékek, amelyeknek az egész általunk összehozott demográfiai katasztrófa a nyakukba szakad majd, szeretnének kellő számban megszületni, diszkriminációmentesen állami vagy egyházi iskolába járni, versenyképes tudást szerezni, lakni, dolgozni, s egyszer talán majd nyugdíjban részesülni. Ez a mostani felnőtt, önfelszámolóan szabadelvű országunk épp olyan, mint az „ÉN” táblákkal végtelenül ostobán tüntető SZDSZ. Azt hiszi, vele kezdődik és vele végződik a világ: mivel roppant szekularizáltan nincs Isten, fölöttébb felvilágosultan nincs tradicionális értelemben vett haza, ebből következőleg nincsen hagyományos család sem.
Nos, ebbe a mi szép új liberális világunkba robbant bele a babakötvény. A száz gyurcsányi lépés százvalahányadik állomásaként, a mind populistább kormányzati demagógia bálványimádó oltárára helyezve. A szlogen szerint a kötvény minden babának jár, tehát veleszületett állampolgári jog. Ám mégsem jár minden babának, így például a karácsonyi kisdednek sem, hanem csak azoknak, akik eléggé körültekintően a választás évében születtek. Tehát diszkriminatív jogról van szó, amely aligha állja ki az alkotmányosság próbáját: mivel a projekt a tizennyolcadik életévre fut ki, elvileg egyetlen kiskorú állampolgárt sem lehetne megfosztani tőle. Ezek a babák állami babák, nem ÁB-bébik. Ám mire ez az ordító diszkrimináció a talárosok jóvoltából kiderülhetne, Gyurcsány és csapata már elmondhatja: utánunk a vízözön.
Ettől azonban százhúszmillió adóforintért még lehet a negyvenezres babaátalánnyal szédíteni a naiv szavazót. (Ezt is főként a lojális kormánylapokban hirdetve, így még a csecsszopókat is felhasználva némi pénzvisszaforgatásra.) A kedves szülő nyissa meg a bankban a babaszámlát, az állam utalja a negyvenezret; s ha akarja a gondviselő, tehet is hozzá. Nem tudni, beszéltek-e a hivatásos lépegetők a bombasztikus bejelentés előtt a bankokkal; mindenesetre felhívnám a becses figyelmüket: a pénzintézetek korábban mindent elkövettek, hogy nyom nélkül felszámolják a számukra gazdaságtalan ifjúsági takarékbetét intézményét.
Ráadásul teljesen a levegőben lóg az odavetett ígéret is: „A rászoruló gyermekek ennél több támogatást kapnak: kezdőtőkéjüket később az állam két részletben 124 ezer forintra egészíti ki.” Mi az, hogy rászoruló baba? A babakötvény deklaráltan minden babának egyenlően jár, de vannak egyenlőbb babák? (Az Alkotmánybíróság itt sem marad munka nélkül.) S miért pont 124 ezer? Miért nem százezer vagy egymillió? S mi az, hogy kezdőtőkét két részletben megemelni? Ha nem az induláskor emelem meg, mitől kezdő ez a tőke? Látta a hirdetést élő közgazdász? S ha a szülő saját pluszbefizetéseire „az állam további támogatást ad”, mennyit kap a büdzséből mondjuk Kóka János, ha újszülött babája kötvényébe befektet egy-két milliárdocskát? S mi az, hogy később ezt vagy azt emel az állam? Mikor? A második Orbán-kormány idején? A második Gyurcsány-kormány idején? Lesz újabb „Száz nap, száz százalék” kampány, ami miatt a koalíció egyszer már hamut hintett a fejére? (Amiatt van a nagy államháztartási hiány, eladósodás stb.) S ha mégsem takarékoskodik hozzá a szülő, mert nincsenek fölös milliárdjai, mire elég tizennyolc év alatt 160 euró kamata? Lehet ebből lakást venni, életet kezdeni, netán új babakötvényt hizlalni? Meg lehet belőle a családnak legalább egyszer jóízűen vacsorázni?
Már formálódik az önigazoló kormánypárti érvrendszer: a babakötvény vitán felül jó, mert lám, a Fidesz is támogatja. Hát persze. A Fidesz a száznapos programot is kénytelen-kelletlen megszavazta, mert nem ellensége saját magának. A demagógiában épp az a szép, hogy a kritikája a tömegdemokráciában úgy működik, mint a bumeráng. Választási finisben meg különösképpen nem kifizetődő hadakozni az atyáskodó populizmus ellen. A politikus szeret adni; még akkor is, ha nincs igazán miből. Igazából viszont jobb- és baloldali szülőnek, akárcsak a nemzet jövőjének egyaránt egy valódi családközpontú politika volna az áldás, a vonzó választási ajánlat. A Fidesz ugyan emlegeti az elsíbolt családi adókedvezményeket, de pillanatnyilag senki nem áll ki az igazi bababarát megoldás, a következetes családi adórendszer mellett. Hiába harsog a propaganda: Fletó, csináljunk gyereket, hadd hányjon cigánykereket; ha egyszer – Bujtor István nyelvi leleményével élve – hamis a baba.
A népámító babakötvény nem csupán az MSZP, hanem a koalíciós tettestárs szabad demokraták sara is. Hogy milyen elképesztő frivolitással viszonyulnak a jövendőnk nyugdíjkitermelő polgáraihoz, arra az SZDSZ kampányfőnöke, a koalíciós államtitkárként eltartott – pedagógiai múlttal is rendelkező – Horn Gábor szolgáltat beszédes adalékot. Pártja honlapján, az interaktív hangos interjú műfajában így vall kedvenc pelenkacserélős kampányfilmjéről, amelyben csalárdul azt ígérték, hogy tisztába teszik a dolgokat: „Két kisbabával vettük fel ezt a filmet, és hát nagyon helyesek voltak, és helyes volt, hogy az egyik elfáradt, és kicseréltük, és akkor föl is vetődött, hogy esetleg ha két Kunczéval lehetne, és azt is időnként kicserélni, az milyen fantasztikus lenne…” Főleg ha így, az ő országukban, az eszével, s nem az orrával gondolkodik az ember.