Hiányzik

Ma öt éve halt meg Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze. Pályája csoda volt, ahogyan meg elment, önmagáért beszél. Bár kívánhatnék mindenkinek ilyen magasztos végszót: meghajolni tomboló közönség előtt a Nemzeti Színházban, majd hazamenni. És meghalni. Hetvenhárom éves volt. A korszakos pillanatok végtelenül egyszerűek, ide már nem kell dramaturg. Egy csodapályafutás után a ponthoz már nem kell a talentum. Azért korai volt ez a pont, Tizedes uram, Imre bátyám… Maradhattál volna még honfoglaló Álmos apánk (megtalált Koltay Gábor rendező) – bárhogyan történt is, itt maradsz a szívünkben.
Drága Katalin asszonnyal, Sinkovitsné Gombos Katival beszélgettem tegnap, azt mondta, tudja, Te ott vagy mellette, távolléted csak materiális részlet – bár őrült hiány! –, Te Vele vagy. Velünk vagy. Magad formáltad ilyenné világodat. Tudod-e, Imre, Katalin asszony még mindig ott él a Petőfi Sándor téren, mint akkor, 1956. október huszonharmadikán? Rálát a Költő szobrára (míg emlékezik, könny szökik a szemébe), lám, egy ifjú színész sok tízezer ember előtt elszavalja az addig pincébe bújtatott Nemzeti dalt. Zászlóval, meggyőződéssel, hittel megy a tömeg előtt.
Egy ember, aki gerincbántalmak nélkül vitt színt egy fekete-fehér világba. Színt, színvonalat, derűt. Filmjei máig előttünk peregnek, darabjai végén visszhangzik a taps. Rossz nélküled, Imre bátyám! Való Világokkal, Heti Hetesekkel, Mónika-show-kkal van tele a mai magyar „kultúra”, a világot jelentő deszkákról – kevés kivétellel – a szánalmas üresség néz kifelé. A haza meg közben megy – hová is?