Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) – akaratlanul ugyan, de – maga adott leírást az irániaknak arról, hogyan kell atombombát gyártani, állítja egy amerikai könyv. A szerző – James Risen, a The New York Times újságírója – szerint a kínos és súlyos baklövés egy balul sikerült dezinformációs művelet következménye.
Mindig foglalkoztatták a világ közvéleményét az amerikai titkosszolgálatok körüli botrányok, ám kétségtelen, hogy az utóbbi időben – az amerikai belpolitikai harcot hűen tükrözve – fokozott gyakorisággal kerültek elő ilyen történetek a Bush-kormányzattal szemben álló liberális médiumok ténykedése folytán. A tényfeltárás, vagy – konzervatív szemmel nézve – bajkeverés zászlóshajója a New York Times napilap, amely piaci pozíciója és elfogadottsága révén rendkívüli módon alkalmas arra, hogy híreit világszerte elhintse. December 16-án ők robbantották ki a Fehér Ház szavahihetőségére újabb csapást mérő lehallgatási botrányt, amely szerint az elnök számos alkalommal adott engedélyt – ügyészi felhatalmazás nélkül – olyan telefonmegfigyelésekre, amelyek az Egyesült Államokban élő amerikai állampolgárok ellen irányultak.
De milyen is lehet olyan szervezetekről írni tényfeltáró cikkeket, amelyeknél az információszerzés mellett legalább ugyanolyan fontos a dezinformáció? James Risen és Eric Lichtblau újságírók nyilatkozatai szerint a Nemzetbiztonsági Ügynökség által végzett lehallgatásokra vonatkozó történettel már 2004-ben megkeresték őket, s a leleplező cikk is összeállt, ám a New York
Times vezetése egy évig fektette a sztorit. Konzervatív körök tudatos liberális, kormányellenes lépésnek tartják az időzítést, amellyel nagy csapást mérhettek a kellemetlen helyzetben lévő Bushra.
Washingtoni megfigyelők Risen Hadiállapotban: a CIA és a Bush-kormányzat titkos története című könyvével kapcsolatban fenntartásaikat hangoztatják, amely a CIA cáfolataival együtt nem tesz jót a mű hitelességének. Az újságíró ugyanis számos történetet névtelen és magányos forrásoknak, illetve bennfentes pletykáknak tulajdonít.

Az SZFE lázadásának öröksége és a „kegyetlen színház” hatása