Az éveken át súlyos éhínséggel sújtott Etiópia az egyike a legtöbb külföldi támogatást kapó országoknak, a fejlett államok éves adományainak összege csaknem kétmilliárd dollár. Tény, hogy az ország feneketlen zsáknak tűnik, hiszen a befolyó hatalmas mennyiségű pénz vagy a helyi vezetők bankszámláján landol, vagy – jobb esetben – néhány napos felszíni kezelést jelent, majd eltűnik a rendszerben. A múltban, ha esetleg valamennyi mégis megmaradt belőle, azt a kormány jórészt az országból kivált Eritreával folytatott hosszú háborúra költötte, további szenvedést okozva ezzel a lakosságnak.
Az 1991 óta hatalmon lévő Meles Zenawi etióp miniszterelnök és kormánya számára tehát a jelek szerint eddig sem a humanitárius kérdések rendezése jelentette a legfőbb kihívást, a pénzügyminiszter kijelentésén azonban sokan elgondolkodtak. A gazdag országok – azon belül is az Egyesült Államok – lépését látva ugyanis sokaknak eszükbe juthatott George Bush és Tony Blair nyári közös bejelentése, amely szerint hatszázmillió dollárral megemelték ugyan az Afrikának szánt segélyek összegét, világossá tették azonban azt is, hogy a pénzből csak azok az országok részesülhetnek, amelyek eleget tesznek bizonyos „demokráciakövetelményeknek”. A kérdés csak az, ki és milyen szempontok alapján állapítja meg a játékszabályokat. Etiópia – ahol a hetvenhétmilliós lakosság csaknem fele kevesebb mint napi egy dollárból él – geopolitikai szempontból igencsak fontos helyen fekszik, így aztán Washington és szövetségesei valamilyen oknál fogva eddig elnézték a kormányzat körüli visszásságokat. A dollárszázmilliók rendre befolytak, s mivel Etiópia halálos ellensége volt Szudánnak, Zenawi pedig előszeretettel támogatta a Washington által is gyűlölt szudáni vezető, Omar el-Besír ellenfeleit, az sem érdekelt senkit, hogy a lakosság életkörülményei mit sem javulnak.
Az Egyesült Államok és Szudán kapcsolatait jól jellemzi, hogy az amerikaiak 1998-ban lebombázták a hatalmas afrikai ország területén lévő, veszélyesnek vélt az Ash-Shifa gyógyszergyárat, aminek következményei becslések szerint emberek ezreinek az életét követelték. (Noam Chomsky, a politikai véleménynyilvánításoktól sem visszariadó világhírű nyelvész-gondolkodó a történteket Szudán szeptember 11-ének nevezte.) Az amerikaiak beavatkozása révén Omar el-Besír népszerűsége a Washingtonnal szemben érzett gyűlölethez hasonlóan ugrásszerűen megnőtt, úgyhogy a Fehér Háznak szüksége volt egy térségbeli szövetségesre, például Meles Zenawira. Etiópiát azonban idővel egyre inkább lekötötte az Eritreával vívott háború, s az ország vezetése az utóbbi időkben jobbnak látta, ha nem haragítja még inkább magára hatalmas szomszédját, Szudánt.
Tavaly május 15-én aztán helyi mércével mérve demokratikusnak mondott választásokat tartottak Etiópiában, amelynek révén az ellenzék minden eddiginél több képviselői helyhez jutott. Híveik azonban még ezzel sem voltak elégedettek, s hangos utcai demonstrációkat szerveztek. Menawi azonban nem engedhetett a belső nyomásnak, így a diktátorok régi, jól bevált eszközéhez nyúlt: a tömegbe lövetett.
Az utcákon negyvenkét ember halt meg, százakat, főként politikusokat, újságírókat bebörtönöztek, ahol további negyvenhat fogvatartott vesztette életét. A hatóságok végeztek az ellenzék egyik vezető politikusával is, külföldi tudósítók pedig több olyan ember holttestét látták a városi kórházban, akiket fejbe lőttek.
Az Etiópiának járó támogatások megkurtítása tehát azt jelzi, Washingtonnak ezek után megingott a bizalma az ország vezetőségében, ráadásul közel-keleti leterheltsége miatt egyébként sem tudna sok energiát fordítani a tisztázatlan afrikai kérdések, például a dárfúri krízis rendezésére.
Az igazi probléma azonban nem is az, hogy az éhezők a világ gazdag és szegény része geopolitikai játszmáinak váltak a kiszolgáltatottjaivá, hanem az, hogy a tehetősek máig nem értették vagy nem akarták megérteni: kizárólag pénzzel lehetetlen megoldani a problémákat. A hatalmasnak tűnő felajánlások hangoztatása azonban jól kommunikálható, ráadásul a befizetők lelkiismeretét is megnyugtatja. Valójában azonban – s ezt a fekete kontinens valódi ismerői nem győzik elégszer hangsúlyozni – munkaeszközökre, gyógyszerekre, kórházakra, s ami a legfontosabb, oktatásra lenne szükség. Több példa, így az Angolában és Mozambikban mezőgazdasági szakiskolákat alapító Bíbor Lajos sikere is bizonyítja, hogy a célirányos alapismeretek elsajátítása után az addig nyomorgó területeken is szép eredményeket lehet elérni. A folyamat azonban többéves munkát, szakértelmet igényel, a vezető nyugati politikusoknak viszont nem éri meg, hogy hosszú távra tervezzenek.
Érdekes párhuzam mindazonáltal, hogy Meles Zenawi néhány hónappal a vérengzés előtt vendég volt Balatonőszödön, a Haladó kormányzás nevű baloldali csúcstalálkozón. A nyilvánosság kizárásával zajlott értekezlet jelmondata azt volt, hogy „olyan társadalmi rendszer felépítésén kell dolgozni, amely egyszerre ösztönzi a versenyt és segíti a lemaradókat”. Gerhard Schröder akkori német kancellár és Aleksander Kwasniewksi lengyel exállamfő annak idején lemondta a részvételt, Tony Blair brit és Rodrigez Zapatero spanyol kormányfő pedig összeveszett a találkozón, Zenawi és Gyurcsány azonban a hírek szerint építő eszmecserét folytatott a demokratikus játékszabályokról.
Játékos segítség. Különféle segélyszervezetektől gyakran hallani, hogy Afrikában három másodpercenként meghal valaki az éhínség vagy a pusztító betegségek miatt. A kontinens súlyos problémáival mégis nagyon keveset foglalkozik a nyugati világ, ahol a helyi politikai események mellett alig van hely az éhezőkről szóló híreknek. Az ismeretek bővítését tűzte ki célul az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP), amely Food force néven egy számítógépes játékot hozott létre, amely révén az érdeklődők kipróbálhatják, hogyan segíthetnének a rosszul táplált embereken. A játék a www.wfp.org oldalról bárki által letölthető. (Gy. Zs.)
