Újabb és újabb latolgatások látnak napvilágot az Irán elleni amerikai megelőző csapások előkészítéséről. Komolyabb elemzések ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy a katonai realitásokból kiindulva „nem eszik forrón a kását”.
Kiindulópontjuk az, hogy még az olyan hatalmas és korszerű fegyveres erőnek is óriási problémát jelent a kérdés „megoldása”, mint az amerikai. Invázióhoz, rezsimváltáshoz mindenképpen több százezres haderőt kellene felvonultatni, s ez a feladat olyan nagyságrendű lenne, hogy a kedvezőtlen világpolitikai helyzetben Washington aligha vállalkozik rá.
A korlátozott, „csak” az iráni nukleáris programra irányuló csapások esélye jóval nagyobb, de ennek tervezői is súlyos problémákkal szembesülnek. Az ország nukleáris infrastruktúrája legalább hat, legfeljebb két tucat, az ország különböző részein szétszórt helyszínen található, így a bagdadi Osirak reaktor elleni 1981-es izraeli nyolcgépes csapással szemben kiterjedt műveletről lehet csak szó.
Elemzők szerint a célpontok számát és a meglepetés igényét tekintve az amerikai légierő teljes (mintegy hatvan gépet, B–2-eseket és F–117-eseket magába foglaló) lopakodóflottájára szükség lenne, melyek mintegy háromszáz darab nagy áthatoló képességű, műholdas vagy lézeres irányítású bombával hajthatnák végre feladatukat. A helyzetet bonyolítja, hogy az iráni légvédelem (szemben a 2003-as irakival) érintetlen, így a lopakodók megóvása érdekében elengedhetetlen ennek elnyomása is, ami újabb és újabb eszközöket (hagyományos csapásmérő gépeket és hajófedélzetről indított robotrepülőgépeket) feltételez. A művelet nagysága ráadásul fokozza az iráni válaszcsapás esélyét is, ami ha Izraelre irányul, minden bizonnyal eszkalációhoz és a „korlátozott megelőző csapás” elméletének gyors összeomlásához vezet.
origo.hu
Megbecstelenítették, kirabolták, majd hagyták meghalni a 94 éves asszonyt
