Ibrahim Rugovát szerették és tisztelték az albánok. Már a belgrádi pályaudvaron elismerő fejcsóválással adóznak emlékének a temetésre hazaigyekvő koszovóiak. A Pristinába készülő magyar újságírót alaposan eligazítják: mindent szükségeset megtudok az elhunyt elnök előéletéről, politikai felfogásáról, családi hátteréről. – Nagy ember volt, talán a legnagyobb az albán történelemben – szögezi le ellentmondást nem tűrően a huszonéves Rexhep. – Neki köszönhetünk mindent, ha ő nincs, még mindig a szerbek lennének az urak Koszovóban. De Istennek hála, elmentek örökre, és soha többé nem térnek vissza, azt garantálom.
Közvetlenül a merdarei határállomás előtt, Dél-Szerbia dimbes-dombos vidékén cirill betűs falfeliratok őrzik az 1999-es polgárháború emlékét. Mindegyik ugyanarról szól: Koszovó ősi szerb föld, nem szabad átadni az albánoknak – akiket Szerbiában leginkább siptárnak neveznek –, s hogy lesz itt még nemulass, ha úgy alakul. Mindez azonban sokkal inkább a vesztett háború pszichózisát, a nagyszerb eszme kifulladását jelzi, mintsem tényleges fenyegetést a teljes függetlenség felé robogó Koszovó számára.
A mintegy félmilliós Pristinában nem is foglalkoznak a kelleténél többet a maguk mögött hagyott polgárháborúval. A puritán külsejű helyi parlament falán azért még ott sorakoznak az eltűntek fényképei, és utcanév örökíti meg Bill Clinton emlékét is. Az egykori amerikai elnök, az albán nép nagy jótevője falrajz formájában is széles mosollyal üdvözli a látogatót. Mindezen csak a közelmúlt történéseit nem ismerők csodálkozhatnak. Ha az Egyesült Államok és a nemzetközi közvélemény annak idején nem áll ki a koszovói albánság mellett, valószínűleg tömeges kivégzések, népirtás követte volna a jugoszláv rendteremtést. Így is súlyos harcok dúltak, amelynek következményeként végül is a szerbek kényszerültek elhagyni otthonaikat. Ma Koszovó lényegében egynyelvű, egykulturájú országrész, a hajdani pristinai jugoszláv uralomról csak a város közepén üresen álló ortodox templom tudósít.
– Még Milosevics parancsára építették, de ma már senki sem jár oda – ismerteti az épület mostoha sorsát Bexet, aki a ’90-es években Budapesten is élt. – Valamennyi szerb akad még Pristinában, de gyakorlatilag láthatatlanok. Egyébként mi sem az ortodoxokat, sem a más vallásúakat nem háborgatjuk, szabadon gyakorolhatják hitüket egyénileg és közösségként.
A koszovói albánokra valóban nem jellemző a vallási türelmetlenség. Sőt a jelek szerint az iszlámhoz való viszonyuk sem hasonlítható például a közel-keleti népekéhez. – Nem vagyunk mi arabok – válaszolja a felvetésre Naser Gjinovci, egy helyi lap munkatársa. – Koszovóban valahogy úgy kell elképzelni az iszlám helyzetét, mint a kereszténységét Magyarországon. Benne élünk a hagyományokban, a személyes hit is fontos sokak számára, de mégsem szabad a kelleténél nagyobb politikai jelentőséget tulajdonítani neki. Végtére is, Budapesten sem jár mindenki templomba, nemde?
Az iszlám zöld zászlója helyett mindenfelé a vörös színű koszovói lobogót feszíti ki a januári szél. A városban nincs nyoma a világsajtóban oly gyakran emlegetett mecsetépítéseknek, arab gazdasági beruházásoknak, és egyáltalán nem tűnik úgy, hogy az unos-untalan felemlegetett iszlám fundamentalizmus bármilyen formában is jelen lenne a tartományban. Koszovó nem sok tekintetben különbözik más jugoszláv tagköztársaságoktól, nem rosszabb, nem szegényebb, nem elmaradottabb Dél-Szerbiánál vagy Macedóniánál. A délszláv államközösségben kényszerűségben eltöltött évtizedek világlátottá és fogékonnyá tették a koszovói albánokat, a hagyományok és a globalizáció békésen megférnek egymás mellett. Alig akad olyan család, amelyben ne lennének hosszabb-rövidebb ideig külföldön dolgozó férfiak. Az emberek zöme megérteti magát angolul vagy németül, sokan beszélnek olaszul, szinte mindenki tud szerbül; nyelvtudás szempontjából tehát határozottabban jobb a helyzet, mint például Magyarországon.
Este nyolc órára jár, a Nidó kávézóban ülünk. Mindenfelé férfiak, az asszonyoknak és a gyerekeknek ilyenkor otthon a helyük. Pristinában mindenki ismer mindenkit, s ha talán mégsem, egy-két kérdéssel könnyűszerrel azonosítják az illető családját. Koszovóban az az érzése támad az odalátogatónak, hogy ha közel került egy albán szívéhez, megnyerte mindenki barátságát. Ennek a példátlan családi összetartozási tudatnak köszönhetik politikai sikereiket is.
– A külföldi újságírók csak az elmúlt hat esztendőben fedezték fel maguknak a koszovói kérdést, pedig a történet több évtizeddel ezelőtt kezdődött – szögezi le Mufail, aki mellesleg a Minatori nevű helyi rockzenekar oszlopos tagja. – A jugoszláv időkben is gyakran felvonultunk, tiltakoztunk az elnyomás ellen. Szerintem az volt a fordulópont, amikor leszögeztük: Koszovó albán föld, semmi keresnivalójuk itt a szerbeknek. Fontos volt azt kimondani, mert onnantól kezdve hittünk a győzelmünkben. A vajdasági magyaroknak is meg kellene fogadniuk ezt a receptet, tudniillik azt, hogy a legfontosabb dolgokban nem szabad kompromisszumot kötni. És higgye el nekem, felesleges túl sok segítséget várni az anyaországtól! Koszovó sorsa nem Tiranában dőlt el, és a vajdasági kérdést sem a budapesti kormány fogja megoldani, hanem az ott élő emberek.
Ibrahim Rugova halála felkészületlenül érte a helyi politikai elitet, hiszen kijelölt utód nincsen, és a hatalmi vákuumot többen is szeretnék kitölteni. Bárki is kerül ki győztesen a hatalmi harcból, aligha követi majd az elhunyt elnök legendás békepolitikáját. Ennek ellenére a legfőbb kérdésről, Koszovó hovatartozásáról nem dúlnak közéleti viták.
Bár Ibrahim Rugova helyett valaki más vezeti majd a februárra halasztott sorsdöntő tárgyalásokat, nincs olyan koszovói albán politikus, aki áldását adná a Szerbia-Montenegróhoz tartozásra. Egyébként is immáron Nagy-Albánia, vagy ahogyan ők mondják: a „normális Albánia” a fő cél. A helyiek nem kételkednek abban, hogy egy-két nemzedéken belül bekövetkezhet a hőn áhított nemzeti egyesülés. Az idő nekik kedvez, mint mondják, tudnak várni.
– Albánok tömegei élnek minden szomszédos országban – sorolja Selim, a vendéglős. – Albániában és Koszovóban gyakorlatilag nincsenek más nemzetiségűek, Macedóniában a lakosság harmada albán. Belgrádban több tízezer honfitársunk él, és mondhatom magának, nem koldusok, hanem megbecsült üzletemberek, gazdag polgárok. Dél-Szerbiában is szép számmal akadnak albán vállalkozási övezetek, és akkor még nem beszéltünk Olaszországról, Görögországról, a nyugati országok hatalmas albán kolóniáiról. Az egészben az a legjobb, hogy a szoros családi kapcsolatok miatt ismerjük és segítjük egymást, ez mindig így volt, és így is marad. Hamarosan mindenki megtapasztalja majd az albánok gazdasági és politikai erejét.
– Ezek szerint egyesülni kívánnak az anyaországgal? De hiszen azt mondják, nyelvi és kulturális értelemben meglehetősen különböznek egymástól, arról nem is beszélve, hogy a tehetősebb koszovóiakat nem fogadják tárt karral Albániában.
– A nyelvünk nem különbözik lényegesen, és a nemzeti szolidaritás fontosabb bármi másnál. Meglátja, megéri még Albánia és Koszovó egyesülését, ebben egészen biztos lehet.
Ehhez persze lesz néhány szava a nemzetközi közvéleménynek is, hiszen a hamvába holt Nagy-Szerbia helyére sem Brüsszelben, sem Washingtonban, sem Moszkvában nem kívánnak Nagy-Albániát. Egyelőre azonban felhőtlen a viszony, az albánok valósággal rajonganak a nyugati világért. Lehet, hogy az amerikaiak globális népszerűsége megroppant az elmúlt években, itt azonban nem csak a középületekre, de a magánházakra is kiteszik a csillagos-sávos lobogókat. Brit, francia és német zászlók mellett gyakran látni az ENSZ és az Európai Unió felségjeleit is. A koszovóiak bizakodnak, és joggal tehetik, hiszen az idő nekik dolgozik. Ránézésre úgy tűnik, Pristina lakosságának zöme harminc év alatti, márpedig ennél jobb ajánlólevéllel nem lehet nekivágni a XXI. századnak. Amikor Ibrahim Rugova temetése után visszatérek a szállodába, délután fél kettőre jár az idő. Kihajolok az ablakon, és nézem a tömött sorokban elvonuló sokaságot. Aztán leballagok a lépcsőn, megiszom a kávém, rendezgetem a jegyzeteim. Televíziózással, majd olvasással telik a délután. Már négy óra lehet, amikor furcsa morajlásra leszek figyelmes.
Ismét kinyitom az ablakot, hogy felderítsem, mi zajlik odalent.
Az albán gyászolók még mindig vonulnak. Két és fél óra telt el, de a tömeg változatlanul hömpölyög az utcákon, tereken. S amint a végeláthatatlan sokaságot, az elhunyt elnököt méltóságteljesen gyászoló tízezreket nézem, óhatatlanul is kérdéseket teszek fel önmagamnak nemzeti összetartozásról, jövőképről.
origo.hu
Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala
