Köznapló

December 31., szombat
Az év utolsó napján hálát kéne adni, e tekintetben a legtöbbünk adóssággal van tele. Nem pénzre gondolok – köszönetre. Kétszer ad, aki gyorsan ad, ez a simára csiszolt igazság jut eszembe ilyenkor; hiába, mert folyton belebotlom lassúságomba. Váli Dezsőt azért becsülöm a festészetén túl, mert szokásai igazolják, amit állít. Beszélgetés közben szóba hozta egyszer, hogy minden levélre rögtön válaszol. Kíváncsi voltam, bár jobb, ha azt mondom, gonosz: kétszer is rajta akartam kapni – nem sikerült. Postafordultával jöttek a válaszok, ezért gondolom, hogy más műfajban sem marad sokáig adós.
Korrekt levelezéséért Hermann Hessét is csodálom, az írót, akinek „státusát” nem azért illesztem a névhez, mintha kevéssé volna ismert, inkább a közhely miatt, mely szerint az írók rossz levelezők. Nos, nem mindegyikük. A Nobel-díjas Hesse olvasóitól, a kiadóktól, a barátoktól körülbelül 35 ezer levelet kapott, ezek többségére válaszolt, s cáfolja a fenti tételt Kafka, Shaw és Csehov is. De hát miért folytattak aktív levelezést, miközben igyekeztek távol maradni mindentől, ami a munkájukból kizökkenti őket? Talán mert volt bennük együttérzés. Mert tudták, milyen fontos az út „lélektől lélekig”.
Az sms-ek korában, amikor a telefonba szerelt automatika találja ki, mit akar gazdája mondani, ezért kell megbecsülni a levelet, főleg, ha küldője kézzel írta. Mindegyik lázadás a kórként terjedő lélektelenség ellen, holott ez nem általános, nem szükségszerű; Angliában alig iskolás gyerekek épp csak hazaérnek osztálytársuk születésnapi partijáról, már veszik elő a papírt, s írják a köszönőlevelet. Az egymás iránti figyelem kultúráját támogatja, hogy ott a postás kétszer kézbesít naponta, és az újságot sem délben hozzák, mint felénk, hanem reggel, mert tudják, hogy jobb munkaerő, aki tájékozottan kezdi a napot.
Azért a hosszú bevezetés, nehogy a mondat, mint szaloncukor a fán, olvadékony legyen, vagyis, hogy fontos volt minden levél, amelyet a Köznapló írójaként kaptam, biztató kiegészítésként tettem el újságkivágásokat, könyveket, ehhez jöttek a telefonhívások: egy görögkeleti pap a háromkirályok dolgában egészítette ki, amit írtam; egy kedves lány arra buzdított, hogy nézzem meg Rómát, ahol még nem jártam. Egy hölgy vonaton hozta ki Nagymarosra könyveit az almaborkészítésről; markáns férfihang üzente meg időnként, remek film lesz másnap, nehogy elmulaszszam; a Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete hívott, nézzem meg 25 év munkáját: Eurázsia-gyűjteményüket; egy karcagi állatorvos adatokat küldött ötvenhatban elesett évfolyamtársáról. Mennyi figyelem, mennyi segítő szándék! A legfontosabbaknak mégis azok leveleit éreztem, akikben fogy a remény, már nem bíznak abban, hogy életük, vagyis az élet itt a Kárpát-medencében jobb lesz valaha. A Köznapló feléjük fordult a legnagyobb figyelemmel, és ha magyarázatot keresek a derűre, ami, remélem, átüt e feljegyzéseken, övék az érdem: nem hagyták, hogy akár egy mondatom is megadó legyen.
Nekik és mindenkinek: köszönöm!

2006. január 1., vasárnap
Vettem asztali naptárt, hozzá kartonból hátlapot, s előre kigondoltam, mit írok az elejére, ami, mint zenében a refrén, nem hagy eltávolodni a szándéktól, amellyel az évet indítom. Vastag piros ceruzával három nagy M betűt rajzoltam rá, majd egy pluszjelet, végül még egy M-et.
Az első a munkát jelenti, ami aligha igényel magyarázatot. A második M már igen, ez a mosolyt rejti, amely, ha lélekből fakad, olyan, mint a váltó a pályaudvaron: képes jó irányba terelni mindent. Jó irány dolgában bizony rosszul állunk, s aki tudni akarja, mennyire, nem kell messze mennie, már Ausztriában kiderül. Sokfelé jártam abban az országban, élményeim java mégsem a híresen szép táj, a tisztaság vagy a rideg környezethez való bámulatos alkalmazkodás, sokkal inkább a kedély. Mert lehetett kemény decemberi hideg vagy csontig hatoló alpesi eső, mindig azt éreztem, ez nem számít, fontosabb, hogy az emberek napsugarasan néznek a másikra. Köszöntek – ez külön bekezdést igényel.
Tirolban, Karintiában gyakran barangoltam a hegyek között. Bárki jött szembe az erdei úton, köszönt. Grüß Gott!, mondták, és mosolyt is adtak hozzá, pedig sose találkoztunk korábban, valószínűleg nem is fogunk. Miért teszik? Tán azért, hogy jobban érezzék magukat. Jobban is érzik, látni a piacon, a vendéglőben, a bécsi metrón: senki nem nézi gyanakodva a másikat. A bizalom a mindennapi élet bázisa. Nálunk a bizalmatlanság… A köszönésnél maradva: apám generációja az alföldi Túrkevén, amely érzelgést megvető kálvinista fészek volt, az üdvözlést éppúgy kezdte, mint az osztrákok: Adjon isten! S erre jött a válasz: Jó napot! Mára ebből annyi maradt, hogy jó napot, rossz esetben: napot!
A bizalmatlanságnál tartottunk… Az ok egyszerű: negyvenöt óta minden kormány és vazallusai gyanakodtak azokra, akik nem tapsoltak és nem tettek hűségnyilatkozatot. Innen a folyamatos bizalmatlanság, amelyből az is következik, hogy a pénztáros utálja a vásárlót, amiért neki kell a kasszánál ülnie, s nem fordítva, a vásárló meg azért utálja a pénztárost, mert az többet üt be, mint amennyit kéne. A beteg gyűlöli orvosát, úgy érzi, ki van szolgáltatva neki, de az orvos is utálja betegét, mert ha más gyógyszert ír fel neki, mint amit kér, szalad és följelenti. Érdemes figyelni, mint ülnek egymással szemben az utasok a buszon, a metróban… Szűkre húzott szemmel méricskélik egymást, mintha a másik nyilas keretlegény vagy körömtépkedő ávós lett volna. Akár kérdez valaki, akár válaszol, se egy mosoly, se egy gesztus, amely jelezné, hogy öröm a néhány szó, amit váltottak. Hamvas szerint „az itt élő ember legelső ösztönszerű mozdulata a magyarral szemben az elutasítás és a negatívum és a nem. […] Mintha mindenkit olyan emberek vennének körül, akiken valamilyen okból bosszút kell állni” – az írás dátuma 1959. Ilyen görcsöket oldana a mosoly, ahogy Szinyei képén olvasztja a tél végi havat a februári nap: nos, ezért a naptár kezdőoldalán a második M betű.
A harmadik mögött a méltóság bújik meg, az is hiánycikk, pedig birtoklásához nem kellenek iskolák. Tánc- és illemtanórákat sem kell venni, elég a belső szabadságból áradó nyugalom, s a hűség önmagunkhoz, amire Polonius oktatta Laertest, mielőtt fia Frankhonba indult. De maradjunk a mában, példát az is ad, néha nem akármilyet.
A méltóságra gondolva Galgóczy Árpád jut eszembe, a költő-műfordító. Karácsony előtt találtam a Deák téri metrólabirintusban, hátát a falnak vetve várt valakire. Hetvennyolc éves, szálegyenes férfi, pedig minden ellentmond annak, hogy hetvennyolc éves és szálegyenes legyen. 1947-ben fegyveres szervezkedésért húszévi kényszermunkára ítélték. Orosz fogolyként Cseljabinszkban és Karagandában raboskodott, 1960-ban térhetett haza. Műszaki fordító, majd tolmács lett, aztán nekiállt verset fordítani. Oroszból természetesen…
Felütött korábbi átültetéseket, s megütközve látta, hogy ami az eredetiben megvolt, mire áttették magyarra, elveszett. Az Áprily-féle Anyegint is ide sorolta, nekiült hát, és lefordította újra. Elkészült, bevitte a Szépirodalmiba, ahol persze úgy bántak vele, ahogy nálunk bánnak a kezdőkkel a kiadók legtöbbjében. Szóval Anyegin? Áprily Lajos után? Na, tegye csak le, majd értesítjük… Pár perc múlva utánarohant valaki – beleolvasott a fordításba, s azonnal észrevette, hogy Puskin sorait fény járja át, színei frissek, lüktet bennük az élet, mintha nem is oroszul írták volna, hanem magyarul. Ember, jöjjön vissza… Így kezdődött.
Galgóczyt ámulattal fogadta a szakma, hetvenegy évesen József Attila-díjat. Amikor megpillantottam a Deák téren, ámultam magam is: milyen biztos pont abban az idegbeteg rohanásban. Pár szót váltottunk, majd elővette táskájából új fordításkötetét: hivalkodás nélküli mozdulat volt, azt a méltóságot sugározta, amely nem lealacsonyít, hanem fölemel: engem is, magát is.
A negyedik M betű a mórokat jelenti, Európának azt a korszakát, amikor sok száz éven át béke volt keresztények, mozlimok és zsidók között – az Ibériai-félszigeten. A kontinens e része fényt árasztott: a kultúra és a tudomány fényét, miközben a IX–X. század keresztény Európájában a legmélyebb szellemi és hitéleti sötétség uralkodott. Hogy ez miért történt így Al-Andaluzban, arról nem beszél a magát műveltnek mondó világ. Okait az amerikai Karen Armstrong mondja el Az iszlám rövid története című könyvében, benne azt is, hogy a vallási fundamentalizmus nem iszlám találmány, hanem az amerikai protestánsok köréből indult. A mórok megismerése sosem volt időszerűbb, hiszen tudjuk, hogy Amerika immár Irán lerohanását fontolgatja.

Január 3., kedd
Államelnökünk szólt újévi köszöntőjében arról, hogy 2006 Bartók-év lesz, épp ennyi időre kapcsoltam át a 3sat csatornáról, ahol a Mozart-évet indították egész napos programmal. Gulda zongorázott, Sawallisch és Kubelik dirigált, Barenboim kombinálta a kettőt egy zongoraverseny érdekében, sugározták Bergman legendás operafilmjét, a Varázsfuvolát, este jött a Don Giovanni és a Figaro házassága. Lássuk a rádióújságot: a mi tévénk hogyan kezdi az emlékezést Bartók Bélára?
Nem szaporítom a szót, sehogy. Illetve úgy, ahogy a zeneköltő elment, és amiként hazahozták a hamvait 1988 júliusában: mindkétszer kiderült, sem az akkori, sem a mai Magyarország nem arányos azzal, aki édesanyjának azt írta egy levélben: „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.”
Rudi úr, abban a tévéelnöki székben, érti egyáltalán ezeket a szavakat?