Közönyköztársaság

Egy embercsoport akkor tekinthető működőképes közösségnek, ha a csoportban lévők saját identitásukon túl képesek vállalni a közösségi identitást is; vagyis szolidárisak, felismerik a közösség érdekeit, és ezért – magánérdekeiket néha felülírva – együtt tudnak cselekedni. Az utóbbi időben úgy tűnik, mintha a magyar társadalom nem lenne működőképes közösség. Mintha az ’56-ban még egységes akarattal fellépő ország épp a szabadságjogokkal nem tudna mit kezdeni – a szolidaritás teljes hiánya, az embereknek a közügyekkel szembeni közönye, valamint az, hogy a társadalom csak nagyon kis mértékben képes érvényesíteni az akaratát, holott a jogi háttér adott volna hozzá, csak részben írható a Kádár-korból örökölt egyetlen túlélési technika, a tökéletes passzivitás számlájára.
A másik oka az, hogy az állampolgárok sorozatos kudarcaik miatt nem érzik magukat kompetensnek az ország ügyeiben, emiatt egyéni boldogulásukat egyre szigorúbban függetlenítik a közösség boldogulásától.
Egyrészt mert vezetőik elfeledkezni látszanak arról, hogy nem alattvalók fölött uralkodnak, hanem egy parlamentáris demokráciában embereket képviselnek, a dolguk pedig a hatalmi harcon túl egy élhető ország megteremtése lenne. Az elit és a társadalom megromlott viszonya a legfeltűnőbben az önkormányzatok és az adott területen élők viszonyában mutatkozik meg. Miközben az örökké elintézetlen ügyek és az önkormányzati dolgozók által is átláthatatlan illetékességi körök szövevényéből a képviselők rendre külföldre menekülnek tanulmányozni a „működőképes modelleket”, az állampolgárnak egy személyi igazolvány megcsináltatása vagy egy önkormányzati engedély beszerzése többnapos vagy hónapos tortúra, amelyben a hivatalnok nem a dolgát végzi, hanem kegyet gyakorol; saját lakóhelye ügyeibe pedig bajosan szólhat bele: a feje fölül tömbrehabilitáció címen eladhatják a házat, a gyerek óvodáját megszüntethetik, és gond nélkül becsukhatják a kórházat.
Az állampolgár ráadásul nincs is mindig tisztában a jogaival – miután élete első harminc-negyven évében nem voltak jogai, amelyek a terített asztal, a kocka Lada és a vállalati üdülő háromszögében nem is különösebben hiányoztak –, és úgy érzi, hogy személy szerint sem az önkormányzat, sem a parlament döntéseit nem tudja befolyásolni akaratával, ezért nem felelős az ország és a társadalom állapotáért sem, hiszen „úgyis mindent a politikusok döntenek el”.
A magyar emberek nagy részének eszébe sem jut, hogy joga van például civil szervezetet alapítani, joga van tiltakozni egy rossz döntés ellen. (Biztató a Zengő-ügy kimenetele, és elkeserítő a Margit-kórház újból napirendre kerülő ügye, valamint az, hogy Demszky Gábor, aki elvileg a budapestieket képviseli, a legnagyobb kerületet kórház nélkül kívánja hagyni, az ott élők – az európai mintákhoz mérten egyébként elég langyos – tiltakozása ellenére, annak veszélye nélkül, hogy az óbudaiak, mint ahogy mondjuk Franciaországban történne, egy emberként jelennének meg a főpolgármester úr előtt, hogy tudatosítsák vele, hogy van, amit nem tehet meg.)
Az elit attitűdjén túl nem hanyagolható el a nem működő törvények rendszere sem: a megélhetési adócsalást (törvényszegést) például a változtatás halvány szándéka nélkül nézi az állam. (A miniszterelnöknek a szőlőmetszés és a gyermekfelvigyázás megadóztatására tett különböző színű javaslatait, továbbá az épp az alkalmazhatatlan jogszabály miatt létrejött kényszervállalkozások büntethetőségét nem tekintjük változtatásnak.)
Magyarországon az állampolgár, ha akar, sem lehet becsületes, ha ugyanis befizeti az adóját, nem marad pénze. Míg a társadalom alkalmazotti státusban dolgozó, csalni nem tudó részének fizetéséből a nagy részt az állam elveszi, akik megtehetik, megpróbálják menteni a menthetőt. A kis és nagyon nagy stiklik rendszerében pedig, amelyben nyílt titok, hogy a legnagyobb adócsaló a hatalmon lévő, büntethetetlennek látszó politikai és azzal összefonódó gazdasági elit, az állampolgár teljes joggal érzi, hogy tehetetlen, és akkor marad életben, ha ő is csal.
Csal az adóval és lóg a buszon, ami szintén valamiféle hallgatólagos közmegegyezés – lóg, mert a minimálbér tíz százalékába kerül a BKV-bérlet.
Normálisnak tekintett össznemzeti sport ezen kívül a paraszolvencia és a korrupció, amely a társadalom alapjaiig hatol – érdemes lenne megvizsgálni például, hogy volt-e legalább egy tisztességesen lebonyolított pályázat az utóbbi időben. Az állampolgár ezt is sztoikus nyugalommal veszi tudomásul: az orvosnak pénzt ad, és nem pályázik semmire, mert minek.
Hallgatásával igazolja az egyre súlyosabb esélyegyenlőtlenséget is, azt, hogy egy gyerek sorsa nagyjából már akkor eldőlhet, amikor megszületik; egy roma tanuló vagy egy kistelepülés iskolájának diákja hiába tehetséges – a tehetősebb szülők gyerekei, akik 18 éves korukra két nyelven beszélnek, hozzáférnek a könyvekhez és az internethez, továbbá megvan a megfelelő kapcsolati tőkéjük, a jelenlegi „pontrendszerben” gyakorlatilag olyan előnyöket birtokolnak, amelyekkel a tehetség nem tudja felvenni a versenyt. Szintén az esélyegyenlőtlenség és a kapcsolati tőke érvényesül abban, hogy ki milyen társadalmi státusban élheti le az életét; a több száz éve működő „uram-bátyám” országban legfeljebb uram és bátyám személye változott (X úrból Y elvtárssá, Y elvtársból Z úrrá), a metódus nem – ott viszont, ahol a szakmai alkalmasság a legritkább esetben számít, viszonylag nehéz szolidáris munkaerőt találni és hatékonyan dolgozni.
Mindezeket figyelembe véve talán nem véletlen, hogy a magyar ember a látszólagos szabadság és az alkotmányban garantált, de a valós életben egyáltalán nem érvényesülő jogok miatt egyre kevésbé érzi sajátjának az országot, hogy élettere egyre inkább csak a lakása ajtajáig tart, és nem érdekli, hogy az utcában térdig ér a szemét, nem érdekli, hogy van szelektív hulladékgyűjtő, amelyet nem hajlandó megfelelően használni, mert úgyis ugyanoda viszik el az egészet… Úgy tűnik, itt senki nem felelős a közért, és nincsenek már minimális viselkedési normák sem: külön tanulmány lehetne, hogy hogyan kommunikál egy eladó, egy hivatalnok, egy orvos vagy hogyan kommunikál egymással egy jármű közönsége – gyakorlatilag a mindennapokig ér a közöny, a fásultság, a düh és a gyűlölet, és ráadásul mindezt normálisnak tekinti mindenki.
A társadalom élhetetlensége pedig Mónikának, Balázsnak, udvari bolond Andreának és a gazdaságos áruházaknak teremt remek lehetőséget arra, hogy zavartalanul magukhoz ragadják a közbeszéd irányítását, és felnőtt embereket rávegyenek arra, hogy pár ezer forintért úgy viselkedjenek, mint az idióták. És a társadalom ezen nevet, ezt élvezi, elgondolkodik azon, hogy Józsi hányszor csalta meg Marikát, miközben ez a látszólag nagyon jól szórakozó, (hitelekből) folyamatos nagybevásárlást végző ország egész egyszerűen nem működik.
És a tévé előtt tespedő közösség nem mozdul, és nem érvényesíti a jogait, mert nem veszi észre, hogy a munkájából joga van megélni, hogy ha adót fizet, és fenntartja az államot, akkor az államnak és az önkormányzatnak kötelessége van vele szemben, és hogy az összes tehetetlensége és frusztrációja ellenére a demokrácia lényege annyi, hogy rajta múlik, hogy milyen országban él.
Kádár papa ugyanis halott. Nem etet és nem büntet már. Azok a feltételes reflexek, amelyekre egy egész társadalmat úgy kondicionálta, hogy az feltétlen reflexként örökíti tovább a tűrést, a szájbefogást és a megalázkodást, már rég nem kötelezők. És – a gulyáskommunizmus időszakával ellentétben – többé nem biztosítják a túlélést sem.