Lajos bácsi, köszönjük!

Ma kísérjük végső útjára Baróti Lajos bácsit. Kilencvenkét esztendőt töltött az árnyékvilágban, jelentős részét futballpályák kispadján, gyepszőnyegén. Labdarúgást varázsolt a pályákra, olyan igazit, békebelit. Ellensége sosem volt, tisztelői annál inkább. Már a megjelenése nyugalmat sugárzott, tartós jelenléte a békét. Ezenkívül értett is a futballhoz…
Parányi történet Lajos bácsiról – Varga Béla kollégámtól, barátomtól hallottam, ami annyit jelent, garantáltan igaz. Ötvenhetet írjuk, első bajnokságát nyeri a Vasas – a Közép-európai Kupában is győztes –, edző: Baróti Lajos. A Vasas a párt csapatának számított, Kádár kedvencének (erről nem tehetett, a hatalom döntött így). Még játszottak a legnagyobbak közül is néhányan, Grosicsék, Bozsikék… A bajnoki banketton Kádár János is megjelent, s a protokollt követően magához kérette a játékosokat, szakvezetőket. Ki-ki azt kérhetett, amit akart, lakást, kocsit, toronyórát lánccal…
Sorra került az edző is. Negyvennégy éves volt akkor. Ha egy helikoptert kér pilótástul, leszállópályástul, azt is megkapja, ő a siker atyja, a bajnokcsináló. Baróti Lajos némi tipródás után csendesen csak annyit kért, engedjék szabadon testvérbátyját, aki közel esztendeje szögesdrótok mögött él valahol, családja nem tud róla semmit, „bűne” annyi, hogy tagja volt a szegedi egyetem forradalmi bizottságának. Kádár meglepődött, két hét türelmet kért, mondván, át kell néznie az „ügyet”. (A helikopter könnyebben ment volna.) Két hét múlva szabad volt a testvérbáty. Kádár kedvelte a Vasast. Mi Lajos bácsit.