A keleti front közeledtével 1944. augusztus 29-én kitört a besztercebányai szlovák felkelés. Az ellenállást irányító Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) még a Vörös Hadsereg megérkezése előtt, szeptember 6-án rendeletet hozott a magyar és német nyelv korlátozásáról az iskolákban, sőt még az egyházi liturgiában is betiltották e két nyelv használatát. A magyar nemzetiségűek kitoloncolásának szándéka már ebben a korai periódusban megjelent, igaz, az SZNT 1945. február 4-i kiáltványának értelmében egyelőre csak azoknak kellett Magyarországra távozniuk, akik az első bécsi döntés (1938) után települtek a korábbi, 1937-es határokon túlra – beleértve a Trianon után ideiglenesen elmenekült, majd visszatért személyeket is. Ugyanakkor itt jelenik meg először a reszlovakizáció koncepciója: a dokumentum szerzői szerint „az eredetileg szlovák származású, de elmagyarosított” személyek számára lehetővé kell tenni a szlovák nemzetbe való integrálódást. Az SZNT az elkövetkező hetekben több magyarellenes rendeletet is kibocsátott többek között az összes magyar nemzetiségű közalkalmazott elbocsátásáról, valamint a még megmaradt nemzetiségi iskolák bezárásáról.
„Áruló szemét”
A kassai kormányprogramot – amely többek között a magyar- és németellenes politikának biztosított jogi hátteret – 1945. április 5-én hirdették ki. A dokumentum leszögezte: „Azok a szörnyű tapasztalatok, amelyeket a csehek és szlovákok a német és a magyar kisebbséggel szereztek, amely kisebbségek túlnyomó többségükben a köztársaság ellen irányuló hódítás eszközei lettek […], az új Csehszlovákiát mély és tartós beavatkozásra kényszerítik.” A dokumentum kimondta a magyarok és a németek megfosztását a csehszlovák állampolgárságtól, a két nemzetiség birtokában lévő földterületek elkobzását, a német és a magyar iskolák bezárását. Benesnek a kassai kormányprogram szellemiségében fogant hírhedt elnöki dekrétumai a legkülönbözőbb jogsértő intézkedéseket léptették életbe a magyarokkal szemben, amelyek a sárga csillag viselését és az utazás tilalmát leszámítva gyakorlatilag semmiben nem különböztek az 1941-ben kiadott tisói „zsidó kódexben” szereplő passzusoktól. (Az utazási szabadság megvonása ugyanis jogi gátat jelentett volna a kitoloncolások végrehajtásakor.) Benes 1945. május 9-én, a győzelem napján kijelentette: „A németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk. […] Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”
Noha Eduard Benest a kiűzetési politika emblematikus személyiségeként örökítette meg az utókor, a tiszta szláv állam ideáját a csehszlovák kommunisták is évekkel azelőtt magukévá tették. A moszkvai emigrációban tevékenykedő Csehszlovák Kommunista Párt 1944 májusában felvetette az ország magyartalanításának gondolatát. Klement Gottwald, az emigráció vezetője 1944. május 11-én a moszkvai rádióban kijelentette: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.” Ugyanő mondta egy évvel később: „A németeket és a magyarokat, akik olyan súlyosan vétettek nemzeteink és a köztársaság ellen, megfosztjuk állampolgárságuktól és szigorúan megbüntetjük.” Elvtársa, Gustav Husak a Szlovák Kommunista Párt 1945. februári konferenciáján a magyarlakta déli területeket ősi szlovák földként definiálta, a pozsonyi Pravdában pedig kifejtette: az úgynevezett fasiszta magyarokat gyűjtőtáborokba kell zárni, mert „nyugtalanítják a békés magyar lakosságot”, az általuk elhagyott földekre az északi vidékekről szlovákokat kell telepíteni. A kommunista Viliam Siroky 1945. augusztusi zsolnai beszédében így fogalmazott: „Mivel a legsúlyosabb pillanatban elárulták a köztársaságot, népünk már a fölszabadító harc idején határozottan követelte, hogy a németeket és a magyarokat telepítsék ki a köztársaságból, hogy a Csehszlovák Köztársaság erős szláv állam legyen.”
A baloldal egyetemes történetében rendhagyó az a nyílt elvi és gyakorlati következetesség, ahogy a csehszlovák kommunisták az osztályparadigmát nemzetire cserélték. A Szlovák Kommunista Párt elnöksége 1945. május 18-án kizárta soraiból a magyar nemzetiségűeket, a pozsonyi Pravda ugyanebben a hónapban levette fejlécéről a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” feliratot. A csehszlovák kommunisták a magyar testvérpárttal való tárgyalások során is nyíltan érzékeltették, hogy kisebbségi kérdésben nincs helye a testvéri szolidaritásnak. Az MKP központi vezetőségének 1946. május 17-i ülésén Rákosi Mátyás a következőképpen idézte vissza a történteket: „… mikor Csehszlovákiában voltunk, és igyekeztünk a Magyar Kommunista Párt vonalát a szlovákiai magyarok kérdésében a csehszlovák kommunista párttal azonos nevezőre hozni, akkor nyugodtan azt a tippet adták nekünk, hogy mi támadjuk a Cseh Kommunista Pártot, ők pedig támadni fogják a Magyar Kommunista Pártot. Mi ezt az elméletet elutasítottuk.”
A kiűzetések a Felvidéken „suba alatt” már 1945 kora tavaszán megkezdődtek: magyarok tízezreit zavarták el lakóhelyükről a hatóságok és a szovjetek hallgatólagos beleegyezésével. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nyomására végül a budapesti kormány hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia annyi magyart telepíthessen ki, ahány szlovák önként át kíván települni Magyarországról. Az erről szóló lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten.
Összefogás a csehekkel?
A dokumentum egy vesztes és egy győztes ország viszonyát tükrözte, abban a kényszerkitelepítés gyakorlata állt szemben az önkéntesség elvével. A csehszlovák kormánynak fél év állt rendelkezésére az áttelepítendő magyarok kiválasztására. A magyarországi szlovák kisebbség köreiben ugyanakkor szabad propagandatevékenységet fejthetett ki a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság. Magyarország rossz gazdasági helyzete, a tetőző hiperinfláció kedvezett a bizottság számára. A dokumentumban foglaltakon túl Csehszlovákia további 200 ezer magyar egyoldalú kitoloncolásának igényét is fenntartotta magának. Az 1948 júniusában lezárult lakosságcsere eredményeként végül 77 ezer felvidéki magyar került az anyaországba, illetve 60 ezer magyarországi szlovák a Felvidékre. 1946. június 17-én látott napvilágot az úgynevezett reszlovakizációs rendelet, amelynek értelmében „lehetőséget adtak” az úgynevezett elmagyarosított szlovákoknak a többségi nemzetbe való „visszatérésre”. A kitelepítések és egyéb jogfosztások hatására 327 ezer magyar vallotta magát szlováknak.
A tarthatatlan csehszlovák politika különböző külpolitikai stratégiák megfogalmazására késztette a magyarországi közélet szereplőit. Az egyik ilyen megoldási elképzelés a magyarlakta területek visszacsatolása volt. Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. november 23-án a SZEB-nek küldött levelében – azontúl, hogy nemzetközi bizottság felállítását javasolta a jogfosztások leállítása érdekében – az etnikai alapon meghúzott határok támogatását kérte a nagyhatalmak képviselőitől. Gyöngyösi beadványára az oroszok nem reagáltak, az angolszász hatalmak elutasították a felvetést. Nagy Ferenc miniszterelnök a felvidéki magyarság ügyében két megoldást tartott elfogadhatónak: teljes polgári jogegyenlőség, vagy „hazatérés, de akkor megfelelő földdel együtt”.
Miután nyilvánvalóvá vált az etnikai alapú határrendezés reményének hiábavalósága, új külpolitikai koncepciók láttak napvilágot. A legnagyobb vitát a szlovákok ellenében megkötendő magyar–cseh alku ötlete váltotta ki. Gogolák Lajos a Köztársaságban, Rónai Mihály András pedig a Magyar Radikális Párt lapjában, a Haladásban tette közzé irreális elképzeléseit. Rónai a szlovákokat „boldogtalan, hlinkapáteri, tisopáteri, egyrészt primitív teokráciában, másrészt virulens fasizmusban élő” népnek nevezte, akikkel „nincs mit kezdenünk”. A csehekkel való összefogás ideáját a szerző történelmi érvekkel próbálta alátámasztani: „Prága irányában minden várakozásunk, minden hitünk és reményünk jogos volt. Thomas G. Masaryk köztársaságára gondolunk, melynek polgáraként a magyar ember két évtizeden át polgárabb, magyarabb és emberebb volt, mint idehaza. […] Budapestnek nem Pozsony, hanem Prága, Magyarországnak nem Szlovákia, hanem Csehország a történelmi partnere. Így volt ez az Árpádok, a Hunyadiak s a Habsburgok ideje óta mindig.”
A hazai kommunisták reagálásaikban élesen ellenezték a magyar–cseh közeledést, amely véleményük szerint nem a demokráciára, hanem a dunai népek megosztására épít. Az MKP magatartását egyébként ambivalencia jellemezte: miközben a kommunisták az erdélyi és a jugoszláviai magyarság problémái iránt egyáltalán nem tanúsítottak érzékenységet, a csehszlovákiai jogsértéseket a leghatározottabban elítélték. Lapjuk, a Szabad Nép (miközben sorra jelentek meg benne az össznemzeti gondolkodást megbélyegző, az etnikai határok felvetését sovinizmusnak tituláló írások) a felvidéki magyarság érdekében a felháborodott hangú vezércikkektől az olvasói levelekig a tiltakozás minden eszközét bevetette, a szerkesztőség pedig elsőként szervezett gyűjtést a szülőföldjükről elűzöttek anyagi megsegítésére. Ugyanakkor az MKP vezetői nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a felvidéki magyarüldözésre már nem lehet osztályszempontok alapján, a bevett kommunista és antifasiszta sémák szerint reagálni. Rákosiék nem vagy csak vonakodva ismerték el a csehszlovák elvtársak szerepét a jogfosztásokban, és rendszerint a „szlovák reakcióra”, valamint hazai riválisaikra hárították a felelősséget. Az MKP egyébként soha nem tagadta, hogy a határon túli magyarok ügyét össze kívánja kötni saját belpolitikai törekvéseivel. Ahogy Révai József a Szabad Nép 1946. január 13-i számában fogalmazott: „A mi álláspontunk lényege az, hogy a magyarság nemzeti követeléseinek érvényesítése, nemzeti érdekeinek védelme szorosan összefügg azzal a belső harccal, amit a reakció ellen folytatunk.”
A felvidéki magyarság sorsának alakulásában döntő szerepet játszottak az aktuális nagyhatalmi viszonyok. A jogfosztások kérdése 1946 júniusában, a Nagy Ferenc vezette kormányküldöttség washingtoni és londoni béke-előkészítő tárgyalásain is napirendre került. Rákosi Mátyás, aki maga is tagja volt a delegációnak, pártjának augusztusi vezetőségi ülésén teljes fiaskónak nevezte a diplomáciai körutat, különösen annak angliai részét. Londonban ugyanis Ernest Bevin brit külügyminiszter tudtukra adta, hogy a magyarok áttelepítésének ügyében már a háború alatt megállapodtak Benessel.
Belső deportálás
Az MKP főtitkára – aki nem titkolta, hogy a munkáspárti kormány elutasító magatartása nekik, kommunistáknak különösen meglepő volt – a továbbiakban így emlékezett vissza a Londonban történtekre: „Noel Baker, a Munkáspárt elnöke kissé zavartan, de őszintén megmondta nekünk, hogy az angolok lelkiismerete a csehek felé nem tiszta, mert 1938-ban ők voltak azok, akik a cseheket azzal vigasztalták, hogy nem kár azokért a turbulens, veszekedő németekért és magyarokért, akiket elvesztenek, mert helyette egy nemzetiségileg egységes államot kapnak. Hogy akarják most önök – kérdezte tőlünk zavartan Noel Baker –, hogy mi ezek után azzal menjünk a csehekhez és a szlovákokhoz, hogy meggondoltuk a dolgot, és mégiscsak az az állam az erősebb, amelyikben ott marad 650 ezer magyar, és tetejében még olyan politikai jogokat is kapnak, amelyeknek alapján elölről kezdhetik a régi játékot?”
Ahogy a Nagy Ferenc vezette küldöttség kudarcot vallott Washingtonban és Londonban, úgy Moszkva magyarországi kegyeltjei sem tudták megszerezni a szovjet támogatást. A tisztán szláv Csehszlovákia megteremtésének Moszkva volt a legelkötelezettebb támogatója. Az orosz levéltári iratok többségében – amint arra Földesi Margit történész rámutat – a németek és a magyarok együtt szerepelnek mint a második világháború bűneiért felelős fasiszta nemzetek. Janics Kálmán szerint „a Szovjetunió diplomáciája sohasem titkolta, hogy teljes súlyával támogatja a csehszlovák nemzeti állam eszméjét és a magyar kisebbség kitelepítését”. Ezt egyébként a szovjet érdekeket megjelenítő magyarországi SZEB-nek a lakosságcsere-egyezményre vonatkozó korábbi nyomásgyakorlása is igazolta.
A 200 ezer magyar egyoldalú kitoloncolásáról szóló vita 1946. szeptember 16-án kezdődött meg Párizsban. Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár ezt az igényt a lakosságcsere eredménytelenségével indokolta – de azt sem titkolta, így kívánják elejét venni a magyar revíziós törekvéseknek. Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes kijelentette: „A müncheni tragédia napjaiban, amiket Csehszlovákiának át kellett élnie, a magyar kisebbség negatív szerepet játszott azzal, hogy a csehszlovák nép hóhérainak, Henleinnak és K. H. Franknak az oldalára állt, hogy fölkelt Csehszlovákia függetlensége ellen, a csehszlovák állam és a csehszlovák szabadság ellen.” Visinszkij költői kérdéssel Moszkvának nemcsak a kollektív bűnösségről, hanem a kitoloncolásról vallott álláspontját is világossá tette: „Fölmerül a kérdés, hogy 500 ezer embernek (vagyis a potsdami határozatban megnevezett hazai sváboknak – H. G.) Magyarországról Németországba való kitelepítése után marad-e Magyarországon hely a Csehszlovákiából áttelepített 200 ezer magyarnak, vagy nem?”
Moszkva álláspontjával ellentétben azonban az Egyesült Államok és Anglia – mivel e két nagyhatalom külön kezelte a németek és a magyarok felelősségét – elvetette a tervet. A felvidéki magyarság gyakorlatilag az angolszász magatartásnak köszönhette megmaradását.
A 200 ezer magyar kitelepítésének tervét elvető párizsi határozat után Csehszlovákia más megoldáshoz folyamodott: a kitoloncolás helyett az országon belüli deportálással kívánta elérni céljait. A deportálás célállomása a német kitelepítés miatt elnéptelenedett Szudéta-vidék volt. A helyszín kiválasztásában gazdasági okok is szerepet játszottak: a szorgalmas német őslakosság kitoloncolása miatt hanyatlás állt be a termelésben, amit a csehszlovák kormány a magyar munkaerő bevetése révén kívánt orvosolni. A deportálások már 1946 augusztusában – az egyoldalú kitoloncolásról szóló párizsi vita előtt – megkezdődtek, majd november végén öltöttek tömeges méreteket. A vagonpolitika azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a magyarok tömegesen szivárogtak vissza szülőföldjükre. Az akció végül 1947 februárjában kifulladt.
emberölés bűntett kísérlete
Egy pécsi férfi megakadályozta saját meggyilkolását
