Mi is unjuk

Mi is unjuk a Kozák Gyulákat. Az egyik közülük az Élet és Irodalomban „Unom Schmidt Máriát” címmel ront neki a múzeumigazgatónak, rögtön a nyolcadik sorban „ócska kis törtető”-nek nevezve a történész köztisztviselőt, öt hasábon keresztül fenyegetőzve, sértegetve, fölényeskedve, és a klasszikus gyűlöletbeszéd minden ismérvét felvonultatva. Több oka van annak, hogy nem az MSZP aktuális tódításaival vagy a választási kampány finomságaival foglalkozom, hanem ezzel a Kozák Gyulával. Régi ismerősöm, aki néhány éve hisztérikus dühkitörésében engem is ki akart kitörölni a szakmából.
Mostani kipécézett alanya Schmidt Mária, aki nemrégiben megjelent kitűnő könyvében a „Titkosszolgálatok kulisszái mögött”-ben néhány talányos oldalt szentelt Vásárhelyi Miklósnak. A másik nagy „vétke” pedig, hogy beperelte az Élet és Irodalmat és a Népszavát Eörsi István becsületsértő és minősíthetetlen cikkei miatt, melyek Schmidt Mária emberi és szakmai lejáratását célozták, mégpedig sorozatban. Kozák kis híján egy oldalt őrjöng tele Schmidt Mária „ferdítő, torzító, denunciáló, halottakat megbecstelenítő, hamisító” hajlamaival. Végül azonban azt sem tudni, miért gyalázkodta halálra magát, amikor azzal a bámulatos eredetiséggel fejezi be opusát, hogy „jó lenne, ha Schmidt Máriával többé nem kellene foglalkoznom, mert már nagyon unom”.
Remek kis végszó. Csatlakozom hozzá! És ha tudná Kozák Gyula, hogy rajtam kívül még hányan és mennyire unjuk őt s azt a szellemi keretlegény stílust, amit tizenöt éve meghonosítottak nálunk! Nemcsak a hócipőnk, de már mindenünk tele van ezzel a gőgösen erőszakos társulattal. Hogyan is megy ez? Vannak embertársaink, akiket gátlás és következmények nélkül lehet naponta megalázni, kigúnyolni, emberi és szakmai becsületükben megsérteni, legázolni, a pálya szélére szorítani, majd ha ügyetlenül mentegetik magukat, akkor hahotázva rájuk mutogatni: na, mi van, ez a keresztény megbocsátás, ezek beszélnek szeretetről? Akik tizenöt éve gondoskodnak a nyilvánosság napi gyűlöletadagjáról, azok sértődnek meg a legjobban, amikor saját módszerük visszaköszön.
Különös ország ez, különös szólásszabadsággal, különös demokráciával, különös mércékkel. Kozák Gyula kikéri magának, mert kedves atyai barátjáról, Vásárhelyi Miklósról és még kedvesebb barátjáról, Eörsi Istvánról más vélemény is létezik az övén kívül. Olvassa-e vajon néha atyai barátja leányának cikkeit, amelyek tele vannak előítélettel, aktív gyűlöletkeltéssel, sokszor felérnek egy feljelentéssel? Mindez bő lére eresztve, mert Vásárhelyi Mária egyre kevésbé képes visszatartani magát, újságoldalakon át fasisztázza, antiszemitázza, rasszistázza mindazokat, akiknek csupán annyi a bűnük, hogy nem tartoznak a liberálisok kegyeltjei közé.
Hogy lehet az, hogy egy demokratikus és független országban a Demszky Gábort, Kóka Jánost vagy Gyurcsány Ferencet bíráló újságok csak mocskos szennylapok lehetnek, tartalmuk politikai inszinuáció? Orbán Viktorról a második könyv jelenik meg, amit nem lehet véleményezni, mert nincs az a jelzős szerkezet, ami e könyv színvonalára süllyedhet. Ebben külön fejezet szól Tóth Ilonáról, akit közönséges gyilkosnak állít be a szerző. Ám ez nem bántja Kozák lelkét, ő csak Schmidt Máriát rágalmazza hamisítással. A szellemi keretlegények tizenöt év óta blokkolják, veszélyeztetik a véleménynyilvánítás szabadságát – gátlástalanul garázdálkodva a médiában. Mindenütt csak e terroristacsoport ízlésével, világlátásával, ítéletalkotásával találkozhatunk.
Unjuk már. De még mennyire unjuk.