Motozásról motozásra a szelmenci határon

Többéves kitartó lobbizás után, 2005. december 22-én, nagy várakozások közepette, megnyílt a nagyszelmenci–kisszelmenci gyalogos határátkelő. A szlovák–ukrán határon fekvő két, közel száz százalékban magyarok lakta települést hatvan évig elválasztó szögesdrót árnyéka azonban nem tűnt el: a II. világháború után meghúzott államhatár kettészeli az egybetartozó falut. Az átkelő, szűk egy hónappal a nyitás után, az EU belső határaihoz szokott embereknek még mindig meglehetősen ridegnek tűnik – finoman szólva nem igazán „európai”.

Különösen akkor érzékelhető ez, ha a szelmenci határátlépés előtt a Sátoraljaúhely–Tótújhely (Slovenske Nové Mesto) magyar–szlovák határátkelőt is kipróbáljuk, ami Szelmenc felé útba is esik. Noha a hideg, szürke januári időben minden sokkal komorabbnak tűnik, mégis nevetünk a Trianonban „hajózható folyónak” nyilvánított, jó két méter széles Ronyva- patakon, ami Sátoraljaújhely és Tótújhely között alkotja az államhatárt. A határhídon átkelve, belépve a határellenőrzés helyszínéül szolgáló épületbe, útleveleinket lapozgatva csupán csak azt kérdezik a határőrök: „Most Pécsről vagy Pestről jöttek?” Nehéz felfedezni a kérdés értelmét, de már haladhatunk is tovább. Tótújhelytől Nagyszelmenc már csak egy röpke óra, odáig az út többségében magyar településeken vezet végig. A korábban csak hírekből, tanulmányokból, újságokból hallott „szegénységgel sújtott, elmaradott Kelet-Szlovákia” kifejezések igazsága az idelátogató idegen számára sajnos első látásra valósággá válik. Gyenge kísérleteink, hogy kávét igyunk, a legtöbb kocsmában kudarccal végződnek: „Teát, kávét mi nem árusítunk” – kapjuk a tömör válaszokat. Nem erre van igény. (Végül Nagykaposon egy nemdohányzó kocsmában sikerült kávéznunk, és útközben van egy kitűnő konyhával rendelkező étterem is.)
Megérkezve a szlovákiai Nagyszelmencre (Velké Slemence), máris láthatók az újonnan nyílt határátkelő vállalkozói gondolatokat is megmozgató hatása: az átkelő közelében húsz korona fejében kijelölt parkoló várja a határátlépőket. Innen gyalog közelíthető meg a már-már Kárpát-medencei szimbólummá vált, a szlovák és az ukrán oldalon magasodó, két félből álló székely kapu. Közöttük alakították ki a határátkelő épületeit. Odafelé, a gyors szlovák útlevélvizsgálat után naivan közelítünk az épületben ülő ukrán határőr hölgyhöz, ám mielőtt még odaérnénk, kezünkbe nyomják az „Immigration Card”-ot, amelyen két példányban feltüntetendő a nevünk, útlevelünk száma, továbbá hogy semmit se bízzunk a véletlenre: a pontos úti célunk. A kártya kitöltése egy kis állványon történik, ahol már sokan fejtegetik dideregve az ukrán– angol nyelvű lapocskát. Ezután kapjuk a pecsétet útlevelünkbe, majd következik a vámvizsgálat, melynek során kikérdeznek: hova, miért? A női retikülökbe is betekintő, megalázó táskaellenőrzés után beléphetünk Ukrajnába, pontosabban Kisszelmencre (Mali Solonci). Rögtön a vámellenőrzés mellett, a határátkelőtől körülbelül öt méterre, belebotlunk az üzletet sejtő „vállalkozók” ácsorgó, illetve kocsijukban üldögélők csoportjába: „Váltanak? Cigaretta? Vásárolni jöttek?” A falu egyetlen boltja felé sétálva már látható, hogy valaki azért komolyabban gondolja a vállalkozást: az új, frissen befestett épület nemsokára kávézó lesz. Az üzletben tömeg van, a boltos nem készült fel ekkora keresletre, a cigarettáspolc kiürülőben, de vodkából van még jócskán. Egyelőre csak hrivnyával lehet fizetni, de elképzelhető, hogy a megnövekedett külföldi vásárlóerőre tekintettel gyengülni fog a más valutákkal szembeni tiltakozás. Az utcán élénk a forgalom, a legtöbben vásárolni akarnak de látható, hogy jó néhányan „csak úgy” átjöttek, mert most már lehet. A takaros házak előtt álldogáló néhány helyi figyeli a megélénkült forgalmat, ők csak vízummal mehetnek a túloldalra.
Lassan visszatérnénk Nagyszelmencre, nem sejtve, hogy a megpróbáltatások java még csak most jön. Ukrán vámellenőrzés, ismét táskabontogatás, kézi fémdetektor. A határőr elveszi az „Immigration Card”-unk második példányát, pecsét, közben ki-kiszól („davaj, davaj”) a „rendetlenkedő” (értsd: a szembejövő ismerősüket üdvözlő) várakozóknak. Továbbmennénk, de meg kell állnunk a szlovák ellenőrzésre váró feltorlódó, nejlonzacskókat szorongató emberek sorában. Állunk a senki földjén, az egykori szögesdrót helyén, tulajdonképpen az egykor egybetartozó falu közepén. A hosszú sor oka, hogy annak, aki cigarettát (még ha csak egy dobozzal is), szeszes italt hoz be Ukrajnából, vámáru-nyilatkozatot kell kitöltenie, annak ellenére, hogy 200 szálig vámmentes a cigaretta behozatala. Hálát adunk az istennek, hogy nem hoztunk semmit, miután az egyoldalas nyilatkozat kizárólag szlovák nyelvű, ennek ellenére, a szlovák állampolgár helyiek is sok hibát ejtenek a kitöltésben. Négyesével-ötösével engedik az embereket a sorompóval lezárt ellenőrző kabinokhoz. A szlovák vámos néhány „gyanús” toporgót végigmotoz. Mi hiába mondjuk, hogy nem hozunk semmit, mennénk már, de nem lehet. Rend a lelke mindennek. Lehúzzák útlevelünket a szkenneren, majd a következő ablaknál bepötyögik nevünket, valamint hogy nincs vámköteles árunk. Az átjutás, a 15 méter egy órába tellett. Nagyon lassan haladunk az Európa felé vezető úton.