Nemzeti gumicsont

Magyarveréssel kezdődött az új esztendő – mint arról tegnapi lapunkban beszámoltunk: az erdélyi Szentegyházán szilveszter éjszakáján csendőrök vertek meg és raboltak ki fiatalokat, Szovátafürdőn pedig a tűzijáték után vert meg egy román csoport helyi (magyar) fiatalokat. Úgy tűnik, lenne dolga az új csíkszeredai főkonzulnak, még akkor is, ha az épületet nem sikerült idejében befejezni. A főkonzulátus ugyanis csak jelképesen nyílt meg kedden a Hargita megyei városban, a magyar lobogót a konzuli rezidencia előtt húzták fel, és csak márciusra várható a rendes ügyintézés. Az már más történet, hogy ide is megbízható elvtársat küldött ki a külügy – Szabó Béla közgazdász olyan alelnöke és (Bálint-Pataki József „önkéntes lemondása” után) megbízott elnöke volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának, hogy e sorok írója – noha évek óta rendszeresen foglalkozik az anyaországon kívülre szorult magyarok ügyével – egyetlen említésre méltó cselekedetét sem képes felidézni.

Az idei események mellett nemrég egyéb fura dolgok is történtek Romániában a magyarokkal. November elején Gyergyószentmiklóson alázott és félemlített meg román csendőr egy munkába igyekvő magyar lányt, december végén pedig a kolozsvári magyar főkonzulátus épületére tűzték ki a román trikolórt. Az mindenesetre dicséretes, hogy a szentegyházi eset elkövetőjét már letartóztatták, a Gyergyóban minősíthetetlenül viselkedő csendőrt is kirúgták az állásából, ám az elgondolkodtató, hogy mindkét esetben éppen azok bántották a magyarokat, akiknek a közrend megőrzése lenne elsősorban a feladatuk. A kolozsvári incidens is elsimult nagyobb diplomáciai botrány nélkül (az oda nem való zászlót hamar eltávolították), de az eset még a város magyar nemzetiségű alpolgármesterét is elgondolkodtatta: „Lehet, csak arra voltak kíváncsiak, milyen reakciót vált ki, ha kitűzik a román zászlót a magyar főkonzulátus épületére.”

Magam is úgy vélem: Romániában tudatosan tesztelik az ott élő magyarok és az anyaország tűrőképességét. Azt figyelik, meddig lehet elmenni, mit vesz be még a magyar gyomor. Ha ez így van, akkor különösképpen sajnálatos a budapesti passzivitás a határon túli magyarokat érő incidensek ügyében. Nem tudom, miért nem tiltakozik most például a Helsinki Bizottság, azt meg adófizető polgárként kérem ki magamnak, hogy a Külügyminisztérium nem emeli fel a szavát a magyarverések ellen. Emlékezzünk csak: a délvidéki, hasonló jellegű esetek után is előbb mozdult meg a nemzetközi közvélemény és politikai elit, mint a magyarországi, de jó pár hónapos késéssel azért sikerült a Bem rakparti üdülőszanatóriumot (gyengébbek kedvéért: Külügyminisztérium) is kimozdítani a passzivitásból.

A budapesti kormány – határozott fellépés és nemzetpolgárainak érdekvédelme helyett – inkább gumicsontokat gyárt, a legutóbbi darabot éppen nemzeti vízumnak nevezték el. Ez utóbbi a gazdasághoz hasonlóan dübörög: a kilenc főkonzulátuson az első napokban csupán egyetlen személy adott be erre irányuló kérelmet. Az eset kísértetiesen hasonlít a szocialisták másik víziójához, amikor az Orbán–Nastase-megállapodás miatt huszonhárommillió román vendégmunkás beözönlésével riogattak, aztán az egyezmény alapján megérkezett egyetlen pincér. Most a határon túli magyarok sorsát akarták megoldani a kettős állampolgárság helyett a nem sokra használható nemzeti vízummal, amelyet térítésmentesen igényelhetnének az ukrán, a román, a szerbia-montenegrói, valamint a horvát állampolgárok, de a találmány iránt finoman fogalmazva is visszafogott az érdeklődés.