Az egész világ az energiakérdéssel foglalkozik, miközben úgy tűnik, két nap alatt rendeződött az orosz földgázszállítások problémája. Beszélhetünk-e energiaválságról?
– Sajnos az energiabiztonság kérdése hasonlít a terrorizmus fenyegetéséhez. Mégpedig abban a tekintetben, miszerint csak komoly válság képes előidézni, hogy megkapja a súlyát és fontosságát megillető figyelmet. Az energiapolitika utóbbi öt évének trendjei azonban világosan jelzik az elemző számára, hogy Európa energiafüggősége, különösen földgázimportjának növekvő aránya potenciális válság felé vezetik az EU-t. Ahhoz, hogy elkerüljük a válságot, egy sor gazdasági és főként politikai döntést kellene meghozni, amelyek nem kis részben az 1990–2005 közötti európai energiapolitikai koncepciók módosítását jelentenék. Ez nagyon nehéz feladat. A hosszabb távú energia-biztonságpolitika szempontjából akár azt is mondhatnánk, hogy a mostani válság „jókor jött”: szerencsésen tisztíthatja a látást, hiszen nyilvánvalóvá teszi, hogy az energia kérdésében a piaci erők és a politikai szempontok egymáshoz viszonyított súlya jelentősen befolyásolja minden ország gazdasági stabilitását, ezáltal biztonságának helyzetét. A felismerés nem teljesen új keletű: az 1973-as olajárválságot követően vált egyértelművé, hogy az egyes országok, illetve térségek gazdasági növekedését, sőt nemzetközi mozgásterét rendkívüli módon határozza meg energiaellátásuk biztonságának helyzete. Energiabiztonsági szempontból 2006. január 1-jén annyi történt, hogy egy potenciális súlyos európai válság képe körvonalazódott, kézzelfoghatóvá váltak az energiafüggésből származó veszélyek.
– Gazdasági vagy inkább politikai kérdésnek tekinthető a földgázellátás kérdése Európa és Oroszország viszonylatában?
– Az európai döntéshozatal – közösségi szinten – 1990 óta a gazdaságpolitika térfelére terelgeti az energiapolitikát. Az energiapiac liberalizációja irányába tett lépések először az áramszektort érintették, s az e téren elért eredmények adtak lökést vagy legalábbis érvelési alapot az európai gázpiac liberalizációjának sürgetésére. Az EU tagállamainak kormányai azonban nagyon óvatosan reagáltak erre a nyomásra, s nem ok nélkül. Ez a szektor sok szempontból maga is földgázfelhasználó, a földgáz és a kőolaj viszont elsődleges energiaforrás, a két terület szakmai szempontból sem mosható össze egykönnyen. Ezentúl azonban számos jele van a nemzetközi életben annak, hogy a „hagyományos” energiastratégia korántsem tűnt el, az állam szerepe sokat változott ugyan az energiabiztonság területén, de nem szűnt meg, azaz nem jött el még az ideje, hogy a piac kizárólagossá váljon az energiastratégia területén. A ’90 utáni orosz szénhidrogén-privatizáció első látásra szintén a gazdasági szempontok meghatározó szerepét sugallta. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy még ebben a (vad) privatizációs szakaszban is csak a kőolaj kitermelése és szállítása került magánkézbe Oroszországban. A földgázpolitikát az orosz állam továbbra is kimondottan stratégiai ágazatként kezelte. A Jukosz 2003-as visszaállamosítása pedig már egyértelműen az orosz állam hatalmi politizálásának a visszatérését jelezte a nemzetközi közösség számára. Az orosz állami befolyás növekedését az energiaszektoron belül 2004–2005 folyamán már visszatérően kritizálta a nemzetközi szakirodalom. Mindezek fényében tehát nehéz lenne azt állítani, hogy az orosz–európai földgáz-kereskedelem egyszerűen gazdasági kérdés.
– Volt-e, van-e Európának energiastratégiája? Egyáltalán létezik-e energiastratégia azon túl, hogy minden ország biztosítani próbálja az energiaellátását?
– A második világháborút közvetlenül követő időszak nyugati energiapolitikájának meghatározó vonása az olcsó energia biztosítása volt. A háború után hirtelen drasztikusan csökkent a kőolajkereslet, ugyanakkor a kőolaj-kitermelés bővülése, a piacok felosztása többé-kevésbé stabil viszonyokat alakított ki a szénhidrogénipar területén, amelynek egyik meghatározója az árak alacsony szintje volt. 1960-ig, az OPEC megalakításáig nem is kellett hogy más legyen az energiaimportőrök politikája az energiafogyasztók, azaz a kereslet szempontjai által meghatározott piacon. Az OPEC az olajexportáló országok első szervezett összefogása volt a külföldi monopóliumok érdekeivel ellentétes döntéshozatal kereteinek kialakítására. A készülődő energiapolitikai váltás előjele az 1956-os szuezi válság volt, de a valódi energiapolitikai fordulópontot az OPEC által kirobbantott 1973-as olajárválság jelentette. Ez tette nyilvánvalóvá, hogy milyen ingatag alapokon állt az energiát importáló államok gazdasági tevékenysége. Az energiastratégiában az olcsó energia biztosításáról át kellett térni magának az energiaellátásnak a biztosítására. Elsődleges kérdéssé vált, hogy az energiahatékonyság növelése mellett hogyan oldhatja meg Európa a Közel-Kelettől való függése csökkentését. A szénhidrogénimport diverzifikálásának motívuma a Szovjetunió felé fordította a Közös Piac figyelmét, s a szovjet szénhidrogénimport volumenének növekedését figyelhetjük meg a Közös Piac néhány országában már az 1960-as évek elejétől fogva – elsősorban Olaszország, Németország és Franciaország energiamérlegében. Az 1973-as olajárválság jelentősen ráerősített erre a trendre, alapjaiban változtatta meg néhány nagy európai ország és a Szovjetunió kapcsolatait.
– S hogyan reagált minderre a Szovjetunió?
– A Szovjetunió számára az 1973-as olajárválság egyrészt Európa sérülékenységét, Achilles-sarkát mutatta meg, de ezen túlmenően saját szénhidrogén-nagyhatalmi pozíciójának újraértékeléséhez is vezetett. Az Európába irányuló szénhidrogénexport fellendítése egyben lehetőséget adott a szovjet befolyás növelésére, azaz a hidegháború eszköztárába szinte észrevétlenül bevonult a katonai arzenálok mellett egy indirektebb, de legalább olyan hatékony új eszköz, a kőolaj- és főként a földgázexport. Valójában a szénhidrogénfüggés kialakítása a szovjet stratégiai eszköztár része volt már 1973 előtt is, de elsősorban kelet-európai csatlós államai vonatkozásában. 1973 után a stratégiai felismerés újdonságát az adta, hogy a szovjet szénhidrogén-befolyás kiépítése elindult Nyugat-Európa irányába is. Elméleti szempontból érdemes megemlíteni, hogy ekkor vált ketté az energiastratégia értelmezése a hidegháborús Nyugat és Kelet között. Míg nyugaton elsősorban „defenzív” meghatározással az ellátásbiztonság megteremtését értették rajta, addig az energiastratégia „offenzív” szovjet értelmezése szerint a szénhidrogén-kapcsolatok kiválóan alkalmasak a politikai nyomásgyakorlásra.
– Magyarországot a különösen nagy földgázimport-függésű országok közé sorolják. Mennyiben köszönhető ez a kizárólagos szovjet befolyásnak?
– A trianoni határokkal a nem sokkal korábban felfedezett jelentős szénhidrogén-lelőhelyek nagyrészt az országhatáron kívülre kerültek, miközben Románia európai szinten az egyik legnagyobb földgázkitermelő országgá vált. A második világháborút követő szovjet megszállás a hazai szénhidrogén-termelést azonnal a saját irányítása alá helyezte, s az sem véletlen, hogy az egyik első nagy államosítási per éppen a MAORT (Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság) ellen irányult. Az 1960-as évektől fellendülő szovjet földgázimport, majd a földgázprogram is annak a szovjet koncepciónak a megvalósítását szolgálta, amely szerint minél nagyobb kellett hogy legyen a szovjet földgáz aránya a KGST-országok energiamérlegében. Az 1980-as évek erőteljes földgázvezeték-építési politikája már felhasználta a földgáz olcsóságának érvét is. A nemzetközi viszonylatban az átlagot jóval meghaladóan sűrűnek mondható magyarországi földgázhálózat kiépítésének elhatározása egyértelműen szovjet politikai megfontolásokra vezethető vissza.
– Észrevehető iránymódosítás azonban az utóbbi másfél évtizedben sem következett be, sőt függésünk csak növekedett a lakossági fűtés államilag támogatott gázalapra állításával…
– A rendszerváltás után egy sor elképzelés látott napvilágot Nyugat- és Kelet-Európa kőolaj- és földgázhálózatának összekötésére, a közép-európai energiaellátás diverzifikálására. Ezek az elképzelések azonban elsősorban az árkérdésen buktak el: az alternatív forrásokhoz képest alacsonyan tartott orosz szénhidrogénexport-árak miatt jobbára elmaradt a nagyszabású tervek megvalósítása, így nem változott az orosz szénhidrogénimport szintje és meghatározó szerepe.
– Visszatérve a válságra, az viszonylag gyorsan megoldódott. De mi lesz ezután, Kijev és Moszkva „boldogan élnek, míg meg nem halnak”?
– Az ukrán–orosz viszonyban mindenképpen nyitott sebeket hagy maga után az eset. Biztosak lehetünk abban, hogy az ilyen súrlódásokat nem szokták elfelejteni, csak valószínűleg jobban kell megválasztani az alkalmat a számlák rendezésére. A mostani válság egyfajta taktikai hiba eredménye az orosz energiastratégián belül, hiszen még nem adott a mozgástér egy ilyen politikai manőverhez. Például még nem készült el az északi-tengeri földgázvezeték. Ezzel is magyarázható a gyors korrigálás.
– A válság közeli helyzet azonban nem csupán Ukrajnának volt komoly lecke. Mi a tanulsága a történteknek a világ, ezen belül Európa számára?
– Elsősorban az, hogy amennyiben öt-hat éven belül nem lesz megfelelő európai energiastratégia, elkerülhetetlenül megváltozott energiabiztonsági környezetben találjuk magunkat. A világ energiapiacának trendjei azt jelzik, hogy nagy nemzetközi átrendeződés várható a XXI. század elején. Ez az átrendeződés nem kis részben köthető a hidegháború végének politikai következményeihez, de meghatározó tényezője lesz az energiapolitika további alakulása, Európa földgázfüggőségének drasztikus növekedése, valamint például a kínai/japán–orosz szénhidrogén-kereskedelem hosszú távon és nagy léptékben növekvő súlya is. Ezek eredményeképp 2012–15 táján már az 1990-estől teljesen eltérő nemzetközi energiakereskedelmi térképet látunk majd magunk előtt, ami jelentősen átalakítja a nagy nemzetközi szereplők egymáshoz viszonyított súlyát is. Annak érdekében, hogy az európai országok majdan ne látszatszuverenitásban, valójában kiszolgáltatott helyzetben találják magukat, vannak már most megválaszolandó kérdések. Felül kellene vizsgálniuk, hogy fenntartható-e például ama 1990-es tétel, amely szerint a nagy energiaimportőrök, mint Európa és bizonyos szempontból az Egyesült Államok, valóban képesek-e értékrend-exportőri hatást kifejteni. Avagy fordítva, az energiaexportálásnak lesz (van) „kettős használata”: gazdasági és politikai. Ebben az esetben ugyanis egy nagy energiaexportőr lesz inkább képes a mainál markánsabban érvényesíteni politikai érdekeit. E tekintetben 2006. január 1-je markánsan jelzi egy új korszak kezdetét a transzatlanti világ és Oroszország kapcsolataiban.
origo.hu
Az SZFE lázadásának öröksége és a „kegyetlen színház” hatása
