Önző pelikán

Ha az állatkertben gyors közvélemény-kutatást végeznénk a kulturális ismeretektől még kevésbé befolyásolt gyerekek körében, valószínű, hogy a rózsás gödényt kedvesen viccesnek, talán kissé esetlennek találnák jókora termete, mélabúsan lógatott hatalmas csőre és tekintélyes méretű torokzacskója miatt. A gyerekeknek bizonyára nem a teljes önfeláldozás heroizmusa jutna eszükbe erről a suta madárról. Pedig a gödény, vagyis a pelikán már a kereszténység korai időszakában is az önfeláldozás fontos szimbóluma lett, egyes művészettörténészek IV–VI. századi karthágói olajmécseseken vélik felfedezni alakját, a X. századtól pedig egyre gyakrabban bukkant fel a keresztény világ legkülönfélébb műalkotásain.
Eleinte még mutatkozott némi ingadozás a pelikán természetének megítélésében: Origenes Adamantius (184–254) kifejezetten ellentétes értelemben hivatkozott a pelikánra; éles csőre miatt az összeférhetetlen, kellemetlen emberhez hasonlította. Ez a nézet azonban nem terjedt el, teljesen kiszorította az a felfogás, amely szerint a pelikán gyermekei életéért a vérét ontja.
Számtalan, kissé eltérő értelmű ószövetségi és egyiptomi előzmény mellett a madár önfeláldozását ismeretlen eredetű, de vélhetően még a II. században megfogalmazott munka, a sokféle másolatban fennmaradt és a középkor-kora újkor szimbolikájára döntő hatást gyakorolt késő hellenisztikus Physiologus fejtette ki először. E munka korai változata így írta le a pelikán viselkedését: „A pelikán nagyon szereti kicsinyeit. Amikor fiait világra hozza, és azok valamelyest felcseperednek, arcul ütik szüleiket. A szülők erre megfenyítik és megölik őket. Azután megesik rajtuk a szülők szíve, és három napon át gyászolják megölt fiaikat. Harmadnapra anyjuk feltépi oldalát, s a kicsinyek élettelen testére csepegő vére feltámasztja őket.” A kézirat meg is magyarázta a különös allegóriát: az ember arcul ütötte Teremtőjét, amikor a teremtett dolgokat kezdte tisztelni, ám az Üdvözítő vére megmentette az emberiséget az örök haláltól.
Euszébiosz allegóriája még kevésbé kiforrott, nála a fiókák halála az anyamadár túlságos szeretetének következménye: „A nőstény a fészekben gubbaszt, és védelmezi fiókáit, szeretettel melengeti azokat, és csókjával megcsipkedi, néha átdöfi mellüket csőrével, és azok meghalnak.” Más Physiologus-variáns szerint – és ennek alapján Szent Jeromos is úgy véli – a kígyó öli meg a pelikán gyermekeit. A kígyó, amely a gonosz legegyértelműbb szimbóluma a keresztény világban. A csúszómászó egyébként rendkívül ravasz módon intéz támadást a fiókák ellen: mivel nem tudja megközelíteni a fészket, a szél segítségével mérget fúj rájuk, hogy elpusztuljanak. A nagy realista Szent Ágoston is ismerte és használta e hiedelmet zsoltármagyarázatában, de a leíráshoz hozzátette: „legyen bármilyen ez a madár, gondoljuk azt róla, amit a zsoltáros mondani akart”.
A szimbólumokra fogékony középkori gondolkodás nem sokat törődött a hiedelem lehetséges természettudományos alapjával. A pelikán egyik fajtája, a rózsás gödény a XIX. századig sokfelé előfordult Délkelet-Európában; még Magyarországon sem volt ritkaság, viselkedésének megfigyelésére tehát lett volna mód. A legenda racionális alapját vizsgálók azzal magyarázták a pelikánra vonatkozó mendemonda kialakulását, hogy távolról a madár mellén látható rozsdavörös folt sebnek tűnhetett. Szentgyörgyi József debreceni orvos 1803-ban megjelent tankönyvében más ésszerű magyarázatot keresett: „mivel pedig néha megesik, hogy az apró halakat fogdosás közben az orra felső részivel megsértvén, ezeknek kiszivárgó vérek az említett zacskóbeli vizet megpirosítja, némely ahhoz nem értők szemlélvén, mint éteti belőle fiait, elhírelték az pelikánról való régi költeményt, hogy az maga mellyit felvágván, a fiait tulajdon vérivel itatja”.
Természetesen lehet racionális magyarázata a középkori hiedelemnek, ám azt nemigen hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a legtöbb középkori-kora újkori pelikánábrázoláson a madár nemigen hasonlít az általunk ismert rózsás gödényre: csőre többnyire lényegesen rövidebb, jellegzetes torokzacskója pedig teljesen hiányzik. Talán nem is volt kérdéses, hogy a legendák pelikánja, amely Magyarországon gyakran jelent meg a nemesi címerekben is, nem azonos azzal a madárral, amelyet fészkelni láthattak a Balatonnál, a Velencei-tó mellett vagy az Ecsedi-lápon. Még 2001-ben is megfigyeltek egy vadon élő pelikánt a Besenyőtelek melletti szántón, régebben gyakoribb vendég lehetett. Valószínűleg a középkor végén is úgy gondolták, ahogyan Miskolczi Gáspár református esperes fogalmazott Egy jeles vad-kert című munkájában: „többek is vannak a pelikánról írva, melyeknek olvasásában nagyobb gyönyörűség, mint sem hitel vagyon”.
A pelikánábrázolásoknak mindenesetre jól kiforrott formái vannak. Ezért is meghökkentő az a kissé ügyetlen XVIII. századi tollrajz, amelyet egy Kempis Imitatio-átirat borítójának belső felén találtam. A könyv 1715-ben Kuchernyák Paszkál tulajdona volt, és a tinta, valamint a betűk képe alapján akár tőle is származhat a szokatlan rajz. Ez a pelikán egészen mást jelent, és ha nem egyszerű tehetségtelenség okán lett ilyen bizarr, akkor nem is Krisztust akarja szimbolizálni, hanem épp ellenkezőleg: az önző ember álönfeláldozását. Erre utalhatna a kép felirata: „nosce te ipsum”, a delphoi jósda görög feliratának – gnóthi szeauton – latin fordítása, vagyis: ismerd meg magadat.
Erre buzdít Kempis Tamás is Krisztus követéséről írt példátlanul népszerű művében. „Aki jól ismeri magát, belátja: nincs mivel büszkélkednie, s nem leli kedvét az emberek dicséretében” – írta az első fejezetben. Talán ezt akarta kicsit ügyetlenül, mégis hatásosan megfogalmazni a rajzoló. Az ő pelikánja nem fiait készül táplálni, fiókák nincsenek is a képen. A kígyószerű nyakon lévő kicsi madárfej az állat mellén kirajzolódó, belőle kinövő emberfej felé hajol. Mintha azt mondaná ezzel: nosce te ipsum – ismerd meg magad, szembesülj saját „önfeláldozásoddal”, amely voltaképpen nem más, mint önzés.