Pezsgővel kezelt dekadencia

Emlékeim szerint „főzelékszagú” első felvonást akart színpadra állítani Szinetár Miklós a Strauss-operett jó pár év előtti produkciójában. Sikerült. A színen egy bécsi bérház polgárlakásának metszete, kopott sparhelt balra, könyves-porcelánizés nappali, szűk budoár és franciaágy a rendezői jobbon. Homályos lámpafény, átható deklasszáltszag: Eisensteinék valaha szebb napokat láttak, de hívhatnánk őket Fagykőiéknek is, a századfordulós Budapesten. A harmadik felvonás börtöne ugyanezen inerciarendszer szerinti kedélyes, ám szutykos hely, fekete sarkok alatt ferdén lóg a hevenyészett Kaiser-portré – Csikós Attila fordította ekként a parfümmetaforát. Kontrasztja a báli díszlet: az elmúlt évek rengeteg előadása, elemeinek Japánig cibálása ellenére tapsos maradt és illúziókeltő ez a bordó-arany kompozíció.
Hogy fontos-e a sziporkázó, zenéjében igenis gyémántokkal ékesített darab szélső harmadainak lepukkant közegben játszódnia, arra eleinte nincs markáns válaszom. Diszkrepancia áll fenn a pazar, cseppet sem zsákfoltos muzsikával, ám soha rosszabb rendezői fogást, mint hogy visszafogott hervadás hassa át A denevért.
Johann Strauss – ellentétben a másik térfél királyával, Offenbachhal – nem nevezte operai igényű művét operának, de két rossz válaszból a jobbik helyen vagyunk, itt operaénekesek gyürkőznek a bravúrszámokkal – és a próza hengerel kevésbé. Pedig az is lehetne átütőbb: ha a darab „áramszolgáltatója”, Gulyás-Eisenstein Dénes nem átallja csengő hangon, tisztán elküldeni szavait az Erkel százméteres nézőterének hátfaláig, és közben tisztességes B-ket is el-elfúj, akkor a kollégáknak sincs okuk a túlzott hangvigyázásra, netán hadarásra.
Felber Gabriella Rosalindája méltó párja a gulyási alaknak: ők ketten viszonylagos realizmust játszanak a báli felvonás fülledt másvilágában is. Gesztusaik mértéktartók, kerülik a minálunk népízléssé tett bajorimrés vásárkomikumot. Gárdai Gábor alakítása már borotvaélen táncol, néha azt hinnénk, hatásvadász hirtelen hangerőváltásaival letántorodik onnan, de hopp, subito visszaalakul rókamosolyú Falkévá, aki még a Brüderlein-kánon kényes témafejét is becsülettel énekli el. Nem mindenki tud e keskeny mezsgyén hosszan egyensúlyozni: Cecília Lloyd, aki Adélként az operettet indító, hangsúlyos magánjelenetért is felel, mintha fordítva bújt volna a kosztümbe. (Az is lehet, hogy a fejgép hipnotizálta, mert követi mindenhová, s ez 2006-ban már több mint vicces.) Idétlenül csámpázza végig szerepét, pedig ami természetellenes, az nevetséges se lehet, ha-ha-ha. Ha viszont éneklésénél tartunk, azzal sokat hoz a produkción, hisz ennyire gondtalan, fényes és friss csúcsregisztert ritkán hall az ember.
A legszebb színek mégis Felber hangszeréből szólnak. Kár, hogy sötét, puha, gonddal vezetett megszólalásai közé néha önbizalom-hiányos, felső kapufás, túlméretezett fortissimók keverednek. Egyfelvonásos szerepeikben helytállnak a művészek-társak: Várhelyi Éva mint nádszál-Orlovsky hajlékony kuplét énekel, Kenesey Gábor szerethető, amolyan „rendes ember” fogházigazgató, az Alfréd tenoristát játszó, rámenős Mukk Józsefnek pedig a lirissimo hangütés marad Gulyás hőstenoros ágyúzása mellett. Szennai Kálmán, a fiatal, lehetőségekkel nem éppen nyakon öntött karmester azt teszi, amit mindenki tenne a helyében: bizonyít. Higanymozgással hajolgat minden előkéért, és húszvezénylésnyi erőbedobás árán is lelkesíti a kissé vékonyra létszámozott zenekart. A denevér minden stábtagnak kisujjban, ekkor kell csak résen lenni, orra ne bukjon a báli finálé. Nem bukik, s ez a karmester sikere is.
A Frosché pedig sikerszerep. Emlékeinkből betántorog Latabár (később, ugyancsak Szinetár filmjéből a fiatalos Koltai), kettőt grimaszol, iszik – és hazaviszi a brávókat. Elméletben, persze. Borult, kedvetlen vasárnap délután, szieszta helyett színházba lóduló, bágyadt kétezer káposztafej előtt megbicsaklik az elmélet. Amikor Rozsos István, az Operaház tenoristája kérte-kapta a másodszereposztás alkoholbeteg fegyőrét, sokan fanyalogtak. Ide minimum kabarettista kell, felsül majd vele. A darabtemető vasárnapon, jelentem, színvonalas nevettetésben volt részünk, a számtalan jól ülő poén közt csak egy-két favicc, aktuális közhely reccsent. S ami szintén számít: ez a Svejk-szerű mámoros muki elfeledtette velem, hogy máskor Mimét mímel.
Nézőtéri hírek szerint darabtemetést láttunk. Sajnálnám, ha befejezné röptét ez A denevér. Hisz a végére csak megérik bennünk egy kontúros érzés, talán a rendezői üzenet maga. Azok a bérházak ma is ott állnak, sőt, ugyanúgy, főzelékszag és hanyatlás-büdösség köröz bennük. Ne értsük A denevér szereplőit, akik álarcos álmaikat kergetik a herceg estélyén? Mi meg A denevérre beülve keressük ugyanezt. Kadenciául miránk is vár – színpadnyíláson innen – a pezsgővel kezelt, dübörgő dekadencia.
(Johann Strauss: A denevér. Erkel Színház, 2006. január 15., 17.00)