Bedőltem meghívóm ajánlatának: „szeptemberben nincs szezon, fél áron szerzek nektek egy utat Guatemalába”. Nos, a fél árból az utazási irodák áránál magasabb összeg kerekedett ki. Ez volt a tanulópénz. Meghívóm úgy gondolta, hogy egyszerűbb tanítványai, családtagjai körében megszervezni az utat ahelyett, hogy fölhívná a legelső utazási irodát. A tanítvány ajánlott is egy olcsóbb utat, amelyben éppen a maják nem voltak benne. Azt már nem! A majákat akarom látni, más nem érdekel. „Nem baj – legyintett barátom –, Guatemalában sok rokonom van, majd ők elintéznek mindent.”
Végül is egy zárásra készülődő San José-i bankban megjelent egy eső áztatta ember, mindenféle papírokkal, repülőjegyekkel a kezében, kért egy kicsit több pénzt, mint amit az utazási iroda számolt volna fel. Kérdeztem, hogy esetleg számlát tudna-e adni. Megbízhatunk benne, mondta a barátom, holnap majd ad számlát is, de mi másnap már Guatemalában voltunk.
Feszülten teltek az órák az indulásig. Jók-e ezek a repülőjegyek, várnak-e minket a repülőtéren? Szép a Costa Rica-i trópusi erdő, a karibi tengerpart, a színes vulkánok. De mindent a majákért! A San José-i repülőtér megközelítése körülbelül olyan, mint a ferihegyié. A jegyeink rendben voltak, az már kevésbé, hogy az amúgy is borsos ár mellett beszállási illetéket kellett fizetni. Az egyik alkalmazott azt mondja, hogy a Costa Ricában vásárolt jegyre nem kell, a másik azt mondja, hogy mégis kell, s nem enged tovább. Ezzel ismét sikerült vagy 10 ezer forinttal feltornáznia az árat, és ez mindahányszor így van, amikor Costa Ricát elhagyjuk. (Mi kétszer hagytuk el.) De a majákért mindent.
Guatemalába egyesült államokbeli légitársasággal utazunk. Most válik nyilvánvalóvá, hogy ők sokkal alaposabb ellenőrzésnek vetik alá az utasokat, mint a többiek. Ahány repülőtér, annyiféle szokás. Abban mindegyik közép-amerikai ország egyforma, hogy nagyon sok papírt kell kitölteni. Érdekli őket az úti célunk mellett a foglalkozásunk, lehetőség szerint a vendéglátónk címe is. Az egyik repülőtéren a feladott csomagot meg sem nézik, máshol kesztyűben átkutatják. Az egyiken az útipoggyászt a bejáratnál vizsgálják, a másikon csak a gépbe való beszállásnál. Az ellenség megtévesztésére. Az amerikai gépnél viszont mindent és mindig.
Háromszor átvilágítottak bennünket, amikor a negyedik ellenőrző ponton a hátizsákomban lévő csatos pálinkásüveget kihalászták. Nem tetszett nekik. Mondom: orvosság. Ingatják a fejüket. Már éppen azt akartam javasolni, hogy esetleg a nadrágszíjamat és a cipőfűzőmet is vegyék el (Petri György sorai jutottak eszembe: „Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne” – úristen, a kötetet Mayának ajánlotta!), amikor a csatos üveget mégis fölengedték. A majákért mindent.
Az ellenőrzések sűrűsödésével fordított arányban van a gépeken a szolgáltatás színvonala. Az óceánt átrepülő gép kivételével a többin ma már gyakorlatilag semmit sem adnak (egy kis teát, egy kis kávét, egy kis süteményt), nem is értem, miért van szükség négy-öt légiutas-kísérőre. Elég lenne, ha a kapitány kijönne elénk (kijött és kezet fogott minden utassal), azután nyugodtan magára zárhatná az ajtót.
A repülés utáni legkellemesebb pillanat volt, amikor Guatemalaváros (anglománok kedvéért: Guatemala City) repülőterén a kijáratnál várakozó és táblát tartó egyenruhás tisztségviselők egyikénél az én nevemet pillantottam meg. Az út tényleg meg volt szervezve végig és pontosan.
Az első nap Guatemalaváros és a régi főváros, Antigua meglátogatásával telt el. Hát persze, szép, szép, főleg San José bodegái után a repülőtér körüli szállodaváros (mindegyik európai nagyváros ilyen, persze Budapest kivételével), Antigua csodás skanzen jellege, de mi a majákért jöttünk.
Egy szép szőttest azért lealkudtam 200 quetzalról 50-re, a végén majdnem utánam vágták. Szép és rendezett a város, de itt-ott felfénylik latin-amerikai jellege. Kimustrált piros „iskolabuszok” szállítják az utasokat, az útirányt, a megállót egyszerre kiabáló és pénzt szedő emberek jelzik – teljesen fölfejthetetlen kód szerint.
Másnap már az őserdei maja városok felé repülünk. Floresig helyi gép viszi a maja titkok iránt kíváncsiskodókat. A Tikal Nemzeti Park újabb 70 kilométerre van a várostól. De végre ott vagyunk! Idegenvezetőnk hosszasan értekezik a tájról, a krokodilokról, a flóráról és a majákról. Azt is elmondja, hogy ő maga is maja indiánok leszármazottja. (Ma is 23-féle maja indián nyelvet beszélnek Guatemalában.) Botorkálunk a trópusi őserdőben, ingen át is csípnek a szúnyogok. Csak már a maja templompiramisokat látnánk! De nem, itt van még egy szép fa, a ceibafa, kopogós, belül üres, ugye milyen érdekes? Kis csoportunkban van egy idős amerikai házaspár, állig felöltözve, ballonkabátban. Ezek megőrültek, gondolom. Egy óra múlva, amikor már alig hagytak belőlem valamit a szúnyogok, megértem őket. Szúnyogriasztóval is ők segítenek ki, hogy jusson még belőlem valami a majáknak (ez rossz vicc is lehetne, de ma már nem tudunk emberáldozatról). Szorgalmasan jegyzetelek (mint mindig), ebédnél az amerikai házaspár mellé kerülök, beszélgetünk. Jövőre Magyarországra jönnek, persze Prágából, egy-két napra. Kérdezik, mivel foglalkozom, mondom, nyelvész vagyok, de nem maja – á, ők végig sejtették, hogy nyelvész vagyok.
Ahogy közeledett a közép-amerikai túra ideje, annál inkább megpróbáltam rendet teremteni fejemben a különféle amerikai kultúrák között: aztékok, maják, toltékok, inkák. A kép tisztult, de sok a rejtély. Guatemalában a maja kultúra legszebb helyeit látogattuk meg. Igazából nemigen tudjuk, hogy honnan jöttek, hová mentek, miért tűntek el. A Kr. u. III. századtól a IX. századig élték virágkorukat. A mai Mexikó, Honduras, Guatemala, Salvador, Nicaragua és Belize területén többnyire őserdőkben építették föl városaikat. Ezekből ma száznál többet ismerünk, a föltevések szerint azonban még legalább ugyanannyi van elrejtve, feltáratlanul. A maja kultúra hihetetlen fejlettségre jutott, majd ismeretlen okból hanyatlásnak indult, s mire a spanyolok megérkeztek, elenyészett. A spanyol hódítók csak befejezték a munkát – a maja kéziratok elégetésével.
A majáknak 20-as számrendszerük volt, pontosabb naptárt használtak, mint mi, európaiak, összetett, a képírást és a fonetikus írást vegyítő, hieroglifikus írásrendszert fejlesztettek ki (amelyet Jurij Knorozovnak az 1960-as években sikerült megfejtenie). Mészkőből épültek városaik, többnyire szabályos elrendezésben. Lépcsőzetes oldalú templompiramisaik – piramistemplomaik? –, többhelyiséges hivatali épületeik, palotáik, szabályos tereik, sugárútjaik okkal megdöbbentik a látogatót.
Csak látnánk már! Tikalban, az egyik legszebb maja városban idegenvezetőnk ügyel a drámai hatásra. Mutogatja a fákat, a madarakat, a monguzokat, majd egy dombot: és amikor csigalassúsággal megkerüljük, eláll a lélegzetem. Ez az, amit fényképekről ismerek, a maja piramis. És rögtön ott van vele szemben még egy. És oldalt is egy nagy földkupac fákkal, bozóttal benőve. Az lenne a harmadik, de még nem ásták ki. Beszélhet a maja idegenvezető bármit, én csak az építményeket csodálom. Már az első templomok elhelyezkedését szemlélve látható, hogy szabványos mérnöki tervek alapján készültek. Tikalban is több templomegyüttes látható hasonló elrendezésben. És végig Közép-Amerikában. Mintha egy mérnöki tankönyv szerint emelték volna az öt- vagy tízteraszos piramisaikat.
Persze sokfélét olvastunk a majákról. Hogy városaik a világmindenséget képezték le. Kiépített útvonalaik a nap útját követték. Tereiket az ősök szelleme figyelte. Hogy kedvenc eledelük a csokoládé volt. Kedvelték a labdajátékot. A templompiramisokon emberáldozatokat mutattak be – éltető esőért. Csakhogy elkezdtek fogyni az emberek. És kimerültek a kukoricaföldjeik.
Most itt vagyok a maja birodalom egyik legszebb városában. A turisták többsége Tikalt akarja látni. Itt van a legmagasabb templom, úgy tartják, hogy az amerikai felhőkarcolók megépültéig a legmagasabb amerikai épület volt. Valamint a kőbe vésett és gipsz domborművek, feliratok. Önmagában ez is lenyűgöző. A templompiramisok azonban egymással szemközt állnak, a görög színházakra emlékeztető nagy, zárt tereket alkotnak. Az idegenvezetők előszeretettel tapsolnak középen, s lám, mindenütt jól hallható. Regény, ahogy a XIX. századtól kezdődően visszanyerik ezeket a városokat a trópusi őserdőtől. Némelyik templomnak csak a teteje állt ki a fák közül, azután elkezdték kitépni a fákat és lekaparni a földet, s előkerültek a lépcsők. Le a domb aljáig. A templompiramisok többsége ma is az őserdő foglya.
Az izgalom fokozódik. Idegenvezetőnk előbb a kisebb piramisokat mutatja, majd az óriásiakat, az 50–70 métereseket, végül pedig a legnagyobbat, amelyre utolsó erőnket összeszedve fölkapaszkodunk, s látjuk az őserdő fölé kiemelkedő maja várost. Megdöbbentő. Hogyan építették fel ezeket a piramisokat? Miért ilyen nagy számban? Ebben a – még szeptemberben is – rekkenő hőségben.
Másnap magánszervezésben tartunk egy másik őserdei maja városba, Yaxhába. Légvonalban talán húsz kilométerre lehet Tikaltól, mint Gödöllő Budapesttől. Ide kevesebb turista jön el, nem szerepel a leggyakrabban megnevezett maja városok névsorában. Az út utolsó tíz kilométere nincs aszfaltozva, csak kővel leszórva. Néhány mészkőbányát látunk. Itt, Tikal közelében, félnapi járóföldre ismét egy újabb város: templompiramisokkal, terekkel, széles sugárúttal. És ha még odébb megyünk tíz–tizenöt kilométerrel, újabb őserdei városok, újabb monumentális épületek, paloták, sugárutak.
Yaxhában már csaknem egyedül vagyunk. A kevés turistára több szúnyog jut. Egy csodás tó partján, az őserdőből félkörívben emelkednek a lombkoronák fölé a piramisok. Egy pakisztáni fiú csapódik mellénk, nem tud eligazodni, kéri, hogy mutassuk neki az utat. Mivel van elég idő a visszaindulásig, újra végigjárjuk valamennyi piramist. Az utolsónál, a legnagyobbnál elhagyja az ereje. Nem bírja tovább, vizet kér, lerogy egy kőpadra. Mi még egyszer fölmászunk a piramis tetejére.
Guatemalába főleg a maják miatt mentem el. Azóta falom a maja irodalmat, próbálom megérteni a nagy birodalom létrejöttét és bukását. Persze csodás órákat töltöttünk Floresben, a szigeten lévő óvárosban, szállodánk hűs uszodájában. Megfigyeltem, hogy Guatemala a szerelmesek országa. Fiatalok és idősebbek párban, virágcsokorral, fagylalttal, egymás kezét szorongatva és összefonódva, finom kölniillatot árasztva sétálgatnak, vagy csak néznek egymásra. Ez a nagy odaadás is jelenthet valamit. Talán a polgárháborús évtizedek utáni megnyugvást. A szerelem legyőzi az erőszakot, mondják… Még tíz éve sincs, hogy véget ért a 36 évig tartó polgárháború. A nyomai látszanak: az élelmiszerboltokat és középületeket most is fegyveresek őrzik.
Vettem egy könyvet is a majákról, a Mexikói Egyetem Majakutatások Intézete igazgatójának (Mercedes de la Garza) könyvét. Olyannyira belefeledkeztem, hogy elő sem jött a repüléstől való félelmem: Tikalból Guatemalavárosba, onnan San Joséba, egy hét múlva Madridba, majd egy újabb nap múlva Bécsbe. A maják hazajöttek velem. A titkok titkok maradnak akkor is, ha a nyelvészek statisztikai módszerrel (pozíciós statisztika) fölfejtik írásrendszerük és fennmaradt három kódexük értelmét. Azt hiszem, hogy a mi életünk is ilyen titok marad az utókornak, hiába a sok könyv, hangfelvétel és informatikai rögzítés. Talán kíváncsiak sem lesznek ránk…
origo.hu
Életveszélyes rollerbaleset: két tinédzser az áldozat
