Egy komoly, korántsem „tőgymeleg” irodalmi lapban Megyesi Gusztáv, korunk publicistagéniusza kétségbe vonta, hogy száznál is több magyar írót tudok, aki Kertész Imrénél érdemesebb volna a Nobel-díjra. Ez nyilván újságírói túlzás volt, ám akárhogy forgatom, a nagyságrend helytálló: többtucatnyi ilyen XX. századi írónk és költőnk mindenképpen van. Megyesi irodalmi jártassága ugyanakkor e túlzás észlelése ellenére is alapos kétségeket ébreszt bennem (szerény személyemet egyrészt méltatlanul a top százba sorolta, ami szarkazmusnak is gyenge; másrészt Szonettregényemet fölöttébb tájékozatlanul a mínuszos hírek műfajában próbálta elhelyezni). De üsse kő, igyekszem segíteni neki, ha már egyedül nem boldogul.
Nos, a Nobel-díjak divatba jöttekor Jókai még élt. Mikszáth is, aki a mai magyar irodalom gogoli köpönyegét viseli. Ady fölött nem nyitok vitát, Móriczhoz ragaszkodom. Babits, Kosztolányi, Krúdy állócsillagok, az égboltról való leimádkozásuk reménytelen kísérlet. Juhász Gyula, Tóth Árpád korszakosak. József Attila ugyebár József Attila. Móra A kisködmönnel, Gárdonyi a Nagy Könyvvel. Illyés több műnemben minőség, Weöres csak önmagával azonos. Veres Péter, Szabó Pál jobbak jó néhány feledhető skandináv díjazottnál. Jelölték Nobel-díjra Füst Milánt is: a Feleségem története felülmúlja a Sorstalanságot. Nagy László lángész volt; valószínűleg Juhász Ferenc is az, ha nincs is divatban. Tersánszky frenetikus; akár nemzeti filmművészetet lehetne rá építeni. Tamási Áron semmilyen más nyelven nem képzelhető el. Nyírő, Zilahy. Wass megosztó ugyan, de Márain és Hamvason kicsorbul a kritikai él. Személyes szimpátiából megemlíteném Szentkuthyt, Várkonyi Nándort is, ha lehet. Tandori kedvéért vegyük be a névsorba Szép Ernőt, de akkor ott van Remenyik meg Sinka is. Németh Lászlónak a kisujjában több van, mint a komplett kortárs mezőnynek; de Nagy Lajosnak is. Déry két klaszszissal följebb helyezkedik el, Szabó Lőrinc hárommal. Radnóti egyetlen verse (a Töredék) is fontosabb, mint száz okos tanulmány. Ott van aztán Kálnoky, Vas István, Berda, Gulyás Pál. A komor Kodolányi, a kedélyes Hunyadi Sándor. Szerb Antal a maga posztumusz világegyetemével. Karinthy, aki egész Európában unikum. Az egykönyves Ottlik, akinek még a hordalékai is zseniálisak. Az elemi erejű Bródy Sándor. A remek stílusú Kolozsvári Grandpierre. Gelléri a tündéri realizmusával, Csáth a pokoli realizmusával. Herczeg és Molnár, a színpad virtuózai. A több műfajban alapvető Örkény. Szabó Dezső, a kiátkozott. S igen, Fekete István. Erdélyből Kuncz Aladár, Kányádi, Sütő, Áprily, Páskándi, Bodor Ádám, Szilágyi Domokos, Szilágyi István. A Felvidékről Grendel, a Délvidékről Gion. Esterházy, meg az ő listáin szereplők közül Nádas, Mészöly, Spiró, Petri, Hajnóczy, Nemes Nagy. A listáin nem szereplő Utassy, Temesi, Baka, Bella, Marsall, Ratkó vagy Lázár Ervin. A kaján Hernádi. A klasszicizáló Orbán Ottó. De még a prózaíró Faludy is a maga elképesztő egyenetlenségeivel.
Hosszan lehetne folytatni. Kaffka Margittal, Szabó Magdával, Jókai Annával. Elnézést azoktól, akik terjedelmi okokból kimaradtak, noha érdemesek volnának az említésre. A felsoroltak sem tartoznak feltétlenül egy minőségi osztályba, ám ez itt csupán mutatvány arra: a magyar irodalom roppant gazdag, s ez azzal a következménnyel jár, hogy feltűnően sokan írtak és írnak jobban Kertész Imrénél. Ez nem baj, hanem öröm. Nemzeti büszkeségre okot adó boldogság. Kertész kismester, a XX. század magyar irodalmában pedig a nagymesterek is valósággal hemzsegnek. Ezt nem észrevenni botorság, tagadni struccpolitika…
origo.hu
Három magyar egyetem is bekerült a világ legjobbjai közé
