Ősszel kettős évfordulót ünnepeltek az iparművészeti egyetemen: az intézmény megalakulásának 125. és a formatervező-képzés megkezdésének 55. évfordulóját. Kiállítások, kiadványok születtek ez alkalomból. Az ünneplés napjainak elmúltával hogyan értékeli az utóbbi néhány év történéseit?
– Amikor hét évvel ezelőtt elkezdtük a munkát, valóban úgy láttuk, létkérdés a magyar iparművészeti képzés szempontjából a nemzetközi együttműködés, és hogy ezt sikerült megfelelően széles körben megszervezni, abban igen nagy szerepe volt Kopek Gábornak, akit Berlinből hívtunk haza rektorhelyettesnek. Az utóbbi években az egyetem ötszáz diákja közül igen sokan eltöltöttek legalább egy-egy szemesztert külföldi egyetemeken és hozzánk is igen sok külföldi diák érkezik. Harmincnyolc egyetemmel vagyunk szoros kapcsolatban. A leglátványosabban talán a mozgóképpel foglalkozók esetében mutatkozik meg a nemzetközi kapcsolatok fontossága, hiszen stúdióról stúdióra járva ismerhetik meg igazán a szakmát, azután gondolhatnak saját stúdió alakítására. Létkérdés azonban az építészek, designerek képzésében is.
– Van olyan terület, ahol nem az?
– Valójában nincs. Az egyetemen folyó képzés három nagy területre osztható föl. A vizuális kommunikáció, benne a grafika, fotó, animáció a legdinamikusabban fejlődő szakág, de hasonlóan erős kihívások érik a téralkotó művészetekkel, az építészettel, a belsőépítészettel, valamint a tárgyalkotással, tehát a textillel, üveggel, kerámiával, illetve a formatervezéssel foglalkozó művészeket, valamint az ezeken a területeken folyó képzést is. A kreatív iparnak neveljük diákjainkat, így az egyes területek összefonódnak, egyaránt fontosak. Minél hamarabb megismerik a fiatalok azt a nemzetközi környezetet, amelyben a kreatív ipar megjelenik, annál könnyebben képesek beilleszkedni. Már csak azért is, mert a diákkori kapcsolatok később is megmaradnak, működnek, az elvégzett feladatok később hatásos ajánlólevelet jelenthetnek. Valójában a világ, a világgazdaságban bekövetkezett változások sora kényszerítette ki, hogy az egyetem nyisson a nemzetközi színtér felé, valamint azok a hagyományok, amelyek mindig a minőség és nem a menynyiség fogalmát társították a magyar iparművész képzéshez.
– A korábbi évtizedekben egymást követően kétféle koncepció érvényesült az oktatás szellemiségének kialakításakor. Schrammel Imre irányítása alatt hangsúlyos szerepet kapott a művészképzés, előtte viszont, Gergely István időszakában, a formatervezés került a képzés központjába.
– Az ő irányítása alatt, a nyolcvanas években rengeteg új érték jelent meg az iparművészképzésben. A program abszolút progresszív volt, azonban mindaz, ami történt, túl korán történt, nem volt itt az ideje. Akkoriban a magyar tervezőknek sok feladatuk volt idehaza, ezek azonban gyártócégekhez kötődtek, amelyek éppen akkoriban kezdtek szétesni, amikor elindult a rendszerváltás, és egy másfajta gazdasági rendszer kezdte meghatározni a magyar gazdaságot is. Ma másfélék a kötődések. Berlinben dolgozó diákom terve alapján talán éppen Tajvanon gyártanak le valamit. Az olasz stúdiók sikerességének egyik meghatározója, hogy terveiket az egész világon jól el tudják adni. Aki a folyamatokat végiggondolja, az is látja, másféle típusú felkészültségre van szüksége a jövő tervezőjének, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Igen színvonalas volt a képzés a kilencvenes években is, de nem éreztem, hogy szinkronban lenne a világ kihívásaival.
– Márpedig a magyar iparművészképzés kezdetén igenis a legkorszerűbb törekvésekre figyeltek, és nemcsak a képzésben, de például az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének gyarapításában is. Igaz, akkoriban nem iparművészetről, hanem művészi iparról beszéltek…
– A lényeg azonban ugyanaz volt, mint ma. Nagyon ügyeltek a világra, kellettek a jól kiművelt szakemberek, a sok építkezés, az ipari fejlesztések szoros kapcsolatot feltételeztek a művészet és az ipar között. Jellemző, hogy a képző intézmény a múzeum mellett kapott helyet. Ha megnézzük a házakat, a hozzájuk tartozó tárgyakat, berendezést, látjuk, Magyarországon is egységben gondolkodtak az új értékek létrehozásáról, s ez is történt, mégpedig világszínvonalon. A minőség, a színvonal tovább élt a két világháború között is, talán a tradíció ereje miatt.
– A döntő változás nyilván 1945 után következett be, az uniformizált, sémák szerint alakított szocialista időszakban.
– De ha megnézzük, akkor sem a tervekkel volt a baj, hanem azok megvalósításával. Mutatja ezt az is, hogy számos kiváló szakember, aki akkoriban tervezett, nem tudja teljességében fölvállalni a tárgyakban manifesztálódó életművet. De hogyan is lehetne ez másként, amikor a rendelkezésre álló műszaki feltételek miatt itthon szobányi számítógépet kellett tervezni még akkor is, amikor kint már televízió nagyságú komputert tudtak csinálni? Ám éppen a technikai elmaradottság miatt kellett nagyon jónak lennie a képzésnek, olyannak, hogy a végzés után még tíz-húsz évig vigyen bennünket előre. Gazdagabb országok talán megengedhették maguknak a gyengébb képzést, mi nem. És ez ma is így van, hiszen manapság nagyon sok, nem a szó szűk értelmében vett oktatási feladatot is vállalnunk kell, amelyek elengedhetetlenek a diákok pályára kerüléséhez.
– Ehhez pedig sok pénzre van szükségük. Éppen úgy, ahogy például a diplomamunkák kivitelezéséhez is, hiszen ez, a feladat természetéből következően, háromszázezertől hárommillió forintig is terjedhet. Megtalálják a megfelelő forrásokat?
– Sokfelé pályázunk, s mindig találunk olyan partnereket, akiktől segítséget kapunk. Úgy látszik, ez nem kormányfüggő dolog: a korábbi években Szabó Gábor államtitkár éppen úgy megérezte a terület fontosságát, mint utódja, Mank Béla. Mintha csak tudnák: bár kicsi az egyetem, az érték, amit létrehoz, annál nagyobb lehet. De nem érdemes feltételes módot használni, hiszen Olaszország vagy Franciaország jó példa arra, hogy a tervezők alapvetően meghatározzák a gazdaság eredményességét.
– Ebben a tükörben szemlélve pedig még jelentősebbnek tűnik a tény, hogy a hallgatók éppen ezekben a fejlett országokban kapnak olyan feladatokat, amelyek eredményes elvégzése hosszú időn keresztül meghatározhatja a pályájuk alakulását.
– Az utóbbi években több világcéggel kerültünk kapcsolatba, nem kis részben annak köszönhetően, hogy sikerült megnyernünk a formatervező tanszék élére Stefan Lengyel professzort, aki huszonöt éven át volt tanszékvezető az esseni egyetemen, s nem mellesleg másfél évtizeden át a német formatervezők szövetségének az elnöke is volt. Nálunk végzett több mint negyven évvel ezelőtt, hazatért tehát, s hozta magával kapcsolatait is. A tanszék immár a negyedik szemeszterben dolgozik együtt a Mercedes céggel, s ez nagyon nagy dolog, ahogyan például az is, hogy nemrégiben Detroitban került két diákunk egy sok száz pályázót inspiráló akció legjobb tizenkét résztvevője közé. Amikor 2004-ben a Ponton Galériában megrendeztük a Csillagpor című kiállítást, ötven sikeres nemzetközi pályázatot mutathattunk be a diákjainktól – több nem fért a falakra. Mindez jól mutatja, milyen kreatívak – igaz, lehetnek is, hiszen 1800 jelentkezőből választjuk ki az évente felvehető 120-at.
– A nagyvilág érdeklődik önök iránt. És a hazai cégek? Vagy az itt letelepedett multik?
– A nemzetközi mozgás az itthoni kisebb cégekkel is beindította az együttműködést. A textiltervezőknél, szilikátosoknál nehezebb a helyzet, légüressé vált teret kell újra kitölteni, s ez akkor mehetne gyorsabban, ha ott lehetnénk a jelentősebb vásárokon, ami sok pénzbe kerülne. De a müncheni Talent nevű vásáron például rendszeresen ott vagyunk. Gyakran az NKA-nál pályázunk erre pénzt, változó sikerrel, de mintha egyre inkább éreznék, hogy létkérdés a fiatal magyar tervezők bekerülése a nemzetközi művészvilágba. Néhány héten belül megváltozik az intézmény neve, s ez egyáltalán nem formális, hanem a lényeget érintő változás lesz. A nevünk ugyanis már nem fejezi ki azt, amit végzünk az iparművészet, az építőművészet, a filmművészet és a médiaművészet szakembereinek képzésével. Az új név, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem nem egyszerűen tisztelegni kíván a modern magyar művészet világszerte egyik legjobban ismert, elismert képviselője előtt, de azt a korszerűségre, teljességre, emberközpontúságra való törekvést is kifejezheti, amely – remélem – a következő évtizedekbenmeghatározza az egyetem szellemiségét. Bízom benne, hogy tíz-húsz év múlva nagyon jó ajánlólevél lesz, ha valaki a Moholyn végez.
origo.hu
Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala
