Sokakat meglepett a Moszkva és Kijev között kialakult gázárak körüli, valójában ennél többről szóló vita. Pedig a konfliktusnak már a nyár óta voltak előjelei. Az árak piacosításáról évek óta folynak viták, erre ugyancsak megérett az idő másfél évtizeddel a Szovjetunió felbomlása után. Gyorsította e folyamatokat a „narancsos” forradalom, amely Oroszországban megváltoztatta a másfél évtizede működő korrupt technikákat a gázvitában.
– Többé-kevésbé érthető, hogy Oroszország 1991-ben nem állt át a világpiaci árakra a posztszovjet térség országaival folytatott kereskedelemben – vázolja a kilencvenes évekbeli helyzetet Deák András. Az orosz politikai elit egyrészt úgy gondolta, hogy a Független Államok Közössége – belátható ideig legalábbis biztosan – működni fog. A világpiaci árak egyébként a kilencvenes években végig meglehetősen alacsonyak voltak, így nem is volt olyan sürgető az átállás, ráadásul Ukrajnával és Fehéroroszországgal szemben Oroszország a mainál nagyobb mértékben kiszolgáltatott volt a tranzit miatt. A Kreml ezenkívül joggal félt attól is, hogy ha megszorítja ezeket az országokat, destabilizációs folyamatok kezdődnek, amelyeknek az elfojtása sokkal többe kerül. Moszkvának figyelembe kellett vennie azt is, hogy ha kenyértörésre viszi a dolgot, ezek az államok kilépnek az érdekszférájából, és a helyét elfoglalja a Nyugat.
Nem mellékes tényezője a történetnek, hogy a privatizációval oligarchikus csoportok akaszkodtak a gázüzletre – fejtegeti a szakértő. Részt vett ebben a szuperprofitot hozó ágazatban mindenki, aki tehette, oroszok, ukránok, fehéroroszok, majd az ezredforduló környékén bekapcsolódtak a közép-ázsiai elitek, különösen a türkmének, de valamennyire a kazahok, üzbégek is. Így aztán szép kis korrupt rendszer alakult ki. Jó példa erre az eddigi ukrajnai képlet: negyvennégy dollárért bejött a gáz, s nem tudni, mi történt vele. Nem ismert, mennyit használ el az ország. Fel-felröppentek olyan hírek, hogy nyolc–tíz milliárd köbméter elszivárog a vezetékből. Ezenkívül van még egy hatmilliárd köbméterről szóló megállapodás, amely megengedi a reexportálást. Nem külön egyezményről van szó: a türkmén gáz behozataláért cserében ezen gáz egy részével fizetik ki a közvetítőket. Ezt a gázt aztán exportálhatja a közvetítő cég nyugatra.
Tavaly a magyar import negyede származott e forrásból. 1999–2002 között exportált az Itera, 2002–2004 között az Eural, 2004 óta pedig a RosUkrEnergo. Itt fölözik le az igazi hasznot. Másrészt – mint egy tavaszszal kirobbant botrány is rávilágított – Ukrajnában meg-megcsapolják a vezetékeket, s ezt a lopott gázt exportálják tovább. A 250 dollár körüli világpiaci árat számolva ez tekintélyes nyereséget hozhat egyeseknek.
– Ez a kilencvenes években nem szúrt szemet, mert egyrészt Oroszország is így működött, másrészt addig nem volt nagy az árkülönbség – mutat rá Deák András. – A kilencvenes évek végén Magyarország például még 70 dollárért kapta a gázt, s ez a 10–40 dolláros különbözet elviselhető volt Moszkva számára is. Főként úgy, hogy orosz oligarchacsoportok is részt vettek benne. Ám az ilyen állapotokba természetesen bele vannak kódolva a politikai és üzleti jellegű konfliktusok. A puha rezsim azonban kezelni tudta ezeket a helyzeteket. Mindig le lehetett fizetni valakit, de lehetett bizonyos politikai tényezőkre is hivatkozni, s ha egyik sem ment, bizonyos árukapcsolásokhoz folyamodni. A korrupt, átpolitizált rezsim egyrészt játékteret adott az ilyen machinációkhoz, másrészt lekezelte ezeket az ügyeket – fogalmaz a kutató.
Tehát vagy fizetni kellett, vagy pedig bedobni valamilyen politikai ígéretet. Ilyen volt Ukrajna esetében, hogy – nem utolsósorban az olcsó gázért cserében – az ország folyamatosan lebegtette a belépést a Moszkva által inspirált posztszovjet integrációs formákba, így például az Egységes Gazdasági Térségbe. Ezt a taktikát valójában Leonyid Kucsma fejlesztette tökélyre. Mindent megígért, aztán kihátrált mindenből, csak ügyesebben, mint utódja, Viktor Juscsenko.
– Az ukránok ilyen szempontból zseniálisak voltak az elmúlt négy-öt évben – mondja az elemző. – Kitalálták 2001-ben a türkmének bekapcsolását, kihasználva azt az utolsó időszakot, amikor még le lehetett fizetni embereket a Gazpromban. Később ezt felülírta az orosz politika.
A Magyarországon bejegyzett Eural Trans Gas off-shore cég foglalkozott a türkmén gázimporttal. Az Eural helyébe lépett a mostani kompromisszumban is kulcsszerepet játszó svájci bejegyzésű RosUkrEnergo, amely a Gazprom és az ukrán Naftogaz megállapodása alapján jött létre 2004 nyarán.
– A Gazprom 2002 novemberétől szeretné nyélbe ütni Ukrajnával a közös konzorcium ügyét is. Ez arról szól, hogy a csővezetéket az adósságok fejében közös cégbe vonják be. Egyre inkább nyilvánvaló volt azonban, hogy a vezetéket Kijev még részben sem akarja átadni – fogalmaz a szakértő.
Mindezt még az elnökválasztás előtt azzal fejelte meg a Moszkva barátjának számító Viktor Janukovics, hogy az adóztatási rezsim megváltoztatásával 1,8 milliárd dollárt hozott az ukrán büdzsébe. Természetesen a vezetékekről már nem esett szó. Közben öt éve fel-felvetődik a barter felszámolása is, és mind a tranzitdíjak, mind pedig a gázár piacosítása. Legutóbb tavaly tavasszal még kormányfőként Julija Timosenko beszélt a liberalizáció szükségességéről.
– Tévedés tehát azt hinni, hogy csak az orosz elit volt érdekelt a gazdasági kapcsolatok, a kereskedelem átpolitizálásában. Sőt azt lehet mondani, hogy a posztszovjet tagköztársaságok elitjei voltak az érdekeltebbek abban, hogy ezek az energetikai kapcsolatok minél inkább töltődjenek meg politikai tartalommal. Ennek a legnagyobb haszonélvezői ugyanis ők voltak – mutat rá Deák András.
Az ezredfordulón azonban változás állt be e viszonyokban. Ennek egyik logikus oka, hogy a gáz- és olajárrobbanás miatt rendkívüli módon megnőttek a tétek. Az orosz elit egyre több tagjában merült fel, hogy miért is osztozzon ezeken a bevételeken a többi posztszovjet előkelőséggel. Jól illusztrálja ezt a fehérorosz történet.
*
– Ez egyrészt arról szólt, hogy Lukasenko elnök – feltehetően a mai napig – üzletel az olcsón kapott orosz gázzal, másrészt Minszk nem volt hajlandó a vezetékrendszert átadni az oroszoknak. A Gazprom akkor elzárta a csapokat, de a nyilvánosság előtt ismeretlen háttéralkuk során valahogy megegyeztek. A legfontosabb ebben az, s ez látszik a fehéroroszoknak ajánlott mostani 46,85 dolláros áron is, hogy a gázexport puha politikai beágyazottsága megmaradt – idézi a 2004 februárjában történteket Deák András.
Hasonló megoldással próbálkoztak eleinte az ukránok is. Ajánlatot tettek például a hadseregnek, hogy katonai technológiával fizethessék ki a megemelt árat. Nyilvánvaló közeledés volt ez egy olyan közeghez, amely nem tartozik a Gazpromhoz. Amikor ez nem járt sikerrel, próbát tettek a fekete-tengeri flotta szevasztopoli bázisának bérleti díjával, majd azzal fenyegettek, hogy beengedik a közösen használt munkácsi radarállomásra az amerikai szakértőket. Megpróbáltak lobbizni azoknál az orosz oligarcháknál is, akiknek valamiféle érdekeltségük van Ukrajnában. Míg azonban Lukasenko ilyen technikákkal annak idején ki tudta védeni a Gazprom támadását, Juscsenkónak ez nem nagyon sikerült.
– Elsősorban azért, mert e módszereket alapvetően felülírta a „narancsos” forradalom – mutat rá a szakértő, hozzátéve, hogy láthatóan olyan érdekkomplexum van Ukrajnában a gáz körül, amely nem enged Juscsenko számára túl nagy rugalmasságot.
Az ezredfordulót követő változásoknak a világpiaci ár, ezzel a tétek drasztikus emelkedése mellett volt másik oka is. Nevezetesen az, hogy a putyini berendezkedés 2001-től elkezdte a Gazprom holdudvarában tevékenykedő, a politikában is gyökereket eresztő, klasszikusan oligarchikusnak nem nevezhető csoportok visszaszorítását. E törekvésekkel párhuzamosan a Gazprom kulcsszerepet kapott a Kreml új vezetésének külpolitikai elképzeléseiben is. Az úgynevezett energiára alapozott külpolitika koncepciója már korábban megfogalmazódott, gyakorlatba ültetésére azonban csak ekkor nyílt esély. Az egyre inkább magára találó és működni kezdő állam megpróbálta ellenőrizni saját gázának a piacát is. A már az új hatalom emberei által irányított Gazprom egyrészt arra törekszik, hogy legalább tudja, milyen áron adják el a gázát, másrészt minél többet szeretne önmaga eladni az úgynevezett kemény piacokon.
– Ennek érdekében a Gazprom a kezében lévő cégek egész hálózatát kezdi kiépíteni Európában. Így egy hatalmas off-shore rendszer tartja a kezében a gázexportot, amelynek vannak lerakatai Magyarországon is. Nem lehet tudni, mennyi ebben a korrupció, az viszont biztos, hogy egyelőre működik. Ha tehát korrupt, akkor államilag korrupt, s valószínűleg azok üzemeltetik, akik a hatalomban vannak – avat be a részletekbe Deák András. – Nagyrészt eme érezhetően növekvő céltudatossággal magyarázható a Gazprom Ukrajnával szembeni kemény fellépése is. Ebbe a politikába ugyanis nehezen fér bele, hogy becslésem szerint évi mintegy hárommilliárd dollárral, az orosz gáz és az európai piaci ár különbözetével szubvencionáljon egy rezsimet. A Gazprom következetesen arra törekedett, hogy minél inkább kontrollálja saját gázának a forgalmát. Ennek két módja van: az egyik, hogy ő a csővezeték operatív tulajdonosa, és pontosan tudja, hogy ki, hol, mikor, mennyit vesz onnan le. A másik megoldás pedig az, hogy európai árakon adja az ukránoknak a gázt, s így nem éri meg azt továbbadni. A megnövekedő bevételről nem is beszélve – szögezi le a szakértő.
A képhez tartozik, hogy e pragmatizmus, ha tetszik, a nagyhatalmi nyomásgyakorlás jegyében a gázvita hajrájában Moszkva kellemetlen helyzetbe hozta Kijevet, mikor háromszorosára emelte türkmenisztáni gázimportját, így lényegében felvásárolta az ukránok elől a készlet javát. Ráadásul 65 dollárral ráígért Kijev 44 dollárjára. S hogy ne legyen egyszerű a helyzet, az is világossá vált: bizonyos mennyiséget a türkmenbasi mindkét országnak eladott, illetve elígért. Tovább bonyolítja a képletet, hogy Ukrajna nemcsak Oroszországnak, hanem Türkmenisztánnak is folyamatosan tartozik a gáz árával. Adóssága utóbbi irányába több milliárd dollár.
– A tárgyalások adott pillanatában úgy tűnt, a csővezeték körüli valamilyen megállapodás nélkül nem lehet megegyezés. Az ukrán gazdaság számára még elviselhető 95 és a kívánt 230 dolláros ár között óriási volt a különbség. Ehhez járul még, hogy Juscsenkónak a választások előtt nem volt akkora befolyása a dolgokra, hogy keresztül tudjon vinni ilyen tisztán piaci alkut nagyobb politikai áldozatok nélkül. Sokkal oligarchikusabb annál az ukrán rendszer, hogy ő erre képes legyen. Jelen pillanatban egyébként nincs egyetlen olyan személy sem Ukrajnában, aki flörtölni tudna Moszkvával. A másik az, hogy az oroszok tanultak a „narancsos” forradalomból: most már valószínűleg nem lehet port hinteni a szemükbe, s konkrét dolgokat fognak kérni – értékeli a helyzetet a szakértő.
A megállapodás ennek ellenére megszületett. Ennek értelmében a RosUkrEnergo ezer köbméterenként 230 dollárért veszi az orosz földgázt a Gazpromtól január 1-jétől. De a kereskedőház a közép-ázsiai országokból, Türkmenisztánból és Kazahsztánból is beszerez földgázt, méghozzá jóval olcsóbban és nagyobb mennyiségben. Így végül összességében ezer köbméterenként 95 dollárért értékesítheti az energiahordozót a Naftogaznak. Ezzel egy időben az Európának szánt orosz gáz tranzitdíját az ukrajnai vezetékrendszeren 1,6 dollárra emelték ezer köbméterenként és száz kilométerenként a jelenlegi 1,09 dollárról. Leszögezték, hogy a gázeladás és a tranzitdíj immár két külön téma, és mindkét esetben pénzzel rendezik a tartozásokat. A fent vázolt kiindulóponthoz képest tehát meglehetősen öszvér megoldás született. Olyan, amely inkább a kilencvenes évek oligarchikus világára, semmint az Ukrajna által megálmodott piacgazdaságra hasonlít. Elsősorban talán azért, mert mindkét fél egyre inkább kompromisszumkényszerbe került. Oroszország a tranzit, Ukrajna pedig a gazdaság teljesítőképessége s mindketten az európai fogyasztók nyomása miatt.
– Ez az alku az elmúlt hét-nyolc év negyedik ilyen egyezsége. Amenynyire látni lehet – hisz a rendezés sok részlete nem került napvilágra –, a türkmén tranzit jelentette tortát újraosztották. A Gazprom kapott egy nagyobb szeletet, de a többieknek is maradt jócskán. A gond csak az, hogy az ilyen bizalmas alkuk nagyon is függenek az aktuálpolitikai helyzettől – mutat rá a szakértő. – Így például Ukrajnában három hónap múlva választások lesznek, és az egyik lehetséges befutó, Julija Timosenko kimaradt a bizniszből. Ha ővele majd meg lehet állapodni, nem lesz semmi baj. Timosenko eddigi stílusa alapján szerintem elképzelhető, hogy ha teheti, a felekre borítja az asztalt. Ez orosz–ukrán magánügy lenne egészen addig, amíg az ilyen üzleti egyezkedések, akárcsak korábban, nem vezetnének csapelzáráshoz – értékeli a megállapodást Deák András.
origo.hu
Ismeretlen férfi holttestére bukkant a rendőrség, segítséget kérnek
