Útonállók

Amikor nagyapával néha a határba indultunk, mindig előkereste a maga faragta furkósbotját. Olykor a vállára billentve vitte. Megkérdeztem egyszer: „Minek az a vastag husáng, nagyapa?”
Emlékszem, akkor azt mondta, hogy jó fegyver az útonállók ellen. Meg ha ránk mordulnak a kutyák, hát védekezünk ellenük, megfenyegetjük őket. De nem mordultak ránk. És útonállókkal sem találkoztunk soha a falu határában. Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet egy útonálló.
De bezzeg Budapesten! Amikor a háború után kalandos körülmények között felkerültem a fővárosba, azonnal körülvett, bekerített siserehaduk. Ahogy állás után, megélhetésemért kilincseltem, folyton beléjük botlottam, fenyegetőzve szajkózták: „Majd a szocializmusban lesz jó élete a népnek. Azt kell felépíteni a kommunizmus segítségével. El kell tipornunk a gaz kapitalizmust, az égi régiókba csábítani a parasztságot, aztán majd le lehet söpörni a padlást… Minden a miénk lesz!” Mármint a kommunistáké! Hej, ha a nagyapa furkósa a kezembe kerülne! – epekedtem utána.
Olyan volt számomra a nagyváros világa, mintha a régi Bakonyba érkeztem volna. Naponta úgy távoztam akkoriban a lakásomból, hogy előbb kikémleltem a bejárati kapun. Mert ha nem voltam elég óvatos, akkor rendszerint közrefogtak a nagyvárosi útonállók. Előőrsük, egy-egy lompos nőszemély hirtelen elém toppant, hogy rám tukmáljon valami ócskaságot.
„Ezt nézze meg, ha valami csodálatosat akar látni!” – kiáltott, és máris a szemem elé varázsolt valami kacatot. Például egy nyiszlett törölközőt. Vagy egy fél tucat női zsebkendőt. Csíkos férfiinget, amelyen cipzár helyettesítette a gombokat. Vagy egy pettyes nyakkendőt. Néha cinkos mosollyal egy-egy női kitűzőt vagy akár jegygyűrűt. „No?”
Nemet intettem és félrelöktem, engedjen utamra, nem vagyok vevő semmire. De ez nem segített, mert az utca túloldaláról átvágott a társa, jött felém, akár a végzet. Menekülnöm kellett.
Ha elindulásom előtt alaposan körülnéztem, el lehetett kerülni a kellemetlen helyzeteket.
Amikor még a belvárosban laktam, a Bástya utcában rendszeresen elém toppant egy suhanc formájú legényke. Maszatos volt, rosszul öltözött, már messziről lerítt róla, hogy csavargó. Ennek a fiúnak nagyszerű érzéke volt a tarháláshoz. Módszerét alaposan begyakorolta. A szívre hatott.
„Uram, segítsen rajtam, szerencsétlenen, meghalt a jó testvérem, haza kellene utaznom a temetésére, de nincs elegendő pénzem a vonatjegyre!” – mondta könnyes szemmel.
„Mennyi hiányzik?” – kérdeztem.
Megmondta. Az összeg nagysága állandóan változott, attól függően, hogy hol lesz a temetés. Ha több pénzre volt szüksége, akkor Nyíregyházát mondott. Persze nem hittem el a meséjét, de ha volt felesleges apróm, a markába nyomtam. Ezzel vásároltam meg a nyugalmamat. Vagy a lelkem békéjét? Mert az is eszembe villant olykor, hogy talán nem is hazudik.
Miután a Városliget környékére költöztem, éjszakánként a szerkesztőségből hazafelé ballagva az István úti talponálló előtt mindig találkoztam egy hosszú szőrű tacskóval. Ült a kocsmaajtó előtt és rám vakkantott.
Egyszer kilestem, mert furdalt a kíváncsiság, kire vár, kit vigyáz kutyahűséggel.
Természetesen a gazdit. Az öreg cipészt, aki műhelyzárás után mindennap elballagott az ivóba. Ott aztán jó társaságra lelve órákat elidőzött az asztalra könyökölve. Addig a kutya türelmesen várt rá. Amikor végre kitántorgott az ivóból, a kutya boldogan körülugrálta, és nagyokat vakkantva hazakísérte. Így váltak ők ketten elválaszthatatlan cimborákká.
De bocsánat, átmegyek az utca túlsó oldalára, mert újabb útonállók tűnnek fel a láthatáron. Olyanok, akik mindenütt jelen vannak. Hazudozók, fecsegők. Mindent ígérgetők. Arra gondolok láttukra, ha a nagyapa élne, talán örömmel szétcsapna közöttük, mert utálta a népámítókat. És az útonállókat, akikből egyre több van. A hazát árulják.