Jól szervezett és kitartó felzúdulás fogadta a közélet nagyobb médiabefolyással rendelkező részében a katolikus püspökök újévi körlevelét, amely imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért. Református egyházi vezetőként hogyan értékeli ezt?
– A körlevél, amellyel mi reformátusok is gyakran élünk, a híveknek szóló, klasszikus egyházi műfaj. Már a Biblia is tartalmaz körlevelet: Pál apostolét, annak egy, az efézusbeli gyülekezetnek szóló példánya alapján. A katolikus egyház sem rukkolt elő újdonsággal. A püspöki kar sorait felolvasták a templomokban, de nem a hívek háborodtak fel, hanem kívülről beleszóltak az egyház belső életébe azok, akik máskor a sekrestyekereszténységet szokták ajánlgatni. Vagyis azt, hogy a lelkészek a templom falain belül maradva fejtsék ki tevékenységüket. A papok most éppen ezt tették. Ezen túlmenően a katolikus püspökök imádságra buzdítottak. Én azt mondom, furcsa dolog rossz néven venni egy egyháztól, hogy hisz a közösségért mondott imádság hatalmában és erejében.
– A körlevél kritikusai bántóan túlzónak találták a körlevél felütését: „Nemzetünk nagyon nagy bajban van…”
– Először is: az egyházaknak joguk van megnyilatkozni bármely közéleti kérdésben, amelynek erkölcsi vetülete van. Joguk van ahhoz, hogy kifejezzék aggodalmukat, éppen azokkal a szavakkal, melyeket az aggodalom kifejezéséhez indokoltnak tartanak. Másodszor: én elolvastam a szóban forgó körlevelet, és a dogmatikai különbségektől eltekintve arra jutottam, hogy abban egy nem túl részletes, de talán ezért is minden józanul gondolkodó ember számára elfogadható és belátható helyzetelemzés szerepel.
– Nem lehet, hogy az említett heves kritika mögött éppúgy az egyházakkal szembeni féltékenység rejlik, mint abban a sulykolásban, mely szerint elenyésző a hívők száma, és nincs kisugárzó ereje a kereszténységnek?
– Ez a kettős mérce ordító esete. Ahogyan az is, hogy miközben az egyházaknak van egy ilyen eszméltetőeszközük, mint a körlevél, melyet évente néhány esetben felolvasnak istentiszteleti alkalmakon, aközben a hatalmi elit az év minden napjának huszonnégy órájában azt mondathatja tömegmédiumaival, amit akar. Csak akkor alkothatunk fogalmat arról, mennyire visszatetsző össztüzet zúdítani a nemzetért aggódó egyházakra, ha ezeket a finoman szólva nem teljesen kiegyensúlyozott erőviszonyokat számba vesszük.
– Miért „avatkoznak be” önök, lelkipásztorok a világ dolgaiba?
– Reformátusként hadd hivatkozzam Kálvinra, még akkor is, ha a XVI. században élt. Ő fejtette ki egy helyütt az üldözött francia hugenották, a svájci reformátorok nyomorúságos helyzetében, hogy a kisebbség szemléletét nem szabályozhatja a közfelfogás. Lehet olyan idő, mutat rá Kálvin, amikor gátat kell vetni a nagy társadalmi bajoknak, sőt be is kell avatkozni a dolgok folyamatába. Alkotmányos jogunkkal élve mi is ezt tesszük, amikor szükséges, véleményt formálunk – miközben semmi kényszerítő eszköz nincs a kezünkben.
– Lesz-e református körlevél, mellyel önök is magukra idézhetik „az egyház beszállt a választási kampányba” típusú vádat?
– Idáig minden országos választás előtt kiadtunk ilyen, a szószékekről felolvasandó dokumentumot. Az volna a furcsa, ha tavasszal nem tennénk. Egyébként legutóbb karácsonykor hallhattak egyháztagjaink zsinati körlevelet. Ebben közvetlen evangéliumi tartalmak mellett azt a megállapítást tettük: „Az elkövetkező hónapok, évek egyházunk, hitünk, kultúránk, közös jövőnk szempontjából döntő fontosságú időszaknak ígérkeznek.”
– Püspök úr aggódik a magyar nemzeti közösségért?
– Igen, miközben az is elkeserít, ahogy a problémákat úgymond kezelik. Az esélyegyenlőséget öles betűkkel mindenhova felíró kormány a gazdasági megszorító intézkedéseket ott kezdi el, ahol a magyar társadalom jövője, illetve önbecsülése húzódik. Éppen az új szociális normarendszer az, ami megsarcolja a szegényeket; például a legkisebb nyugdíjjal rendelkezőktől az eddiginél hatezer forinttal több térítési díjat követel. Vagy ami a szegény, illetve a településszerkezeti okokból hátrányos helyzetű fiatalokat illeti: a kormány egyre kevésbé hajlandó támogatni a kollégiumi férőhelyeket.
– Találkozik a szegénység problémájával egyházkerületében, a Tiszántúlon?
– Éppen a napokban értesültem róla, hogy egy építési vállalkozó, kétgyermekes családapa a körbetartozások áldozataként öngyilkos lett. Ismét megjelentek a templomok előtt a koldusok. Megjegyzem, én még sohasem láttam koldust bankok, irodaházak előtt…
– Mi van a kelet-magyarországi gazdákkal, visszaigazolja-e sorsuk az Eurostat friss jelentését, mely szerint a magyar agrártermelők reáljövedelme 19,3 százalékkal csökkent egy év alatt, aminél nagyobb visszaesést egyik uniós tagországban sem jegyeztek fel?
– Szemünk láttára veszítik el falusi-vidéki közösségek önmegtartó képességüket. Az, hogy eltűnik egy faluból a tehéncsorda, korántsem csak tájképi kérdés. Eleddig rendes megélhetést nyújtó gazdasági életformák bomlanak fel – csak mert egyik napról a másikra nem lehet a régi, bevált módon állatot tartani –, és nem jön helyette más. Vagy: mifelénk elég jelentős dohánytermesztés folyik. Megjelenik egy dohányfelvásárló cég, amely felvásárolja csaknem az egész hazai piacot, s a termelők nagyságrenddel kevesebbet kapnak árujukért, melyet sehol másutt nem tudnak értékesíteni.
– Búsmagyar-e az, akit foglalkoztatnak a népességfogyás várható következményei?
– Ha búsmagyarkodás hinni a pőre statisztikai tényeknek. Érdemes volna már megfontolni, hogy egy nemzet lakossága akkor kezd el fogyni, amikor nem lát maga előtt perspektívát. Ha viszont van távlat, jövőkép, mintegy magától növekedni kezd a népesség. Lásd 1861, Oroszország, jobbágyfelszabadítás; de említhetném Olaszország vagy Németország egyesítését is.
– A jövőképnek nemcsak anyagi, hanem lelki vetülete is van…
– A minta valóban nagyon fontos. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyik tanszéke nemrég olyan felmérést készített, melyben lelkipásztorokról kérdezték nemcsak magukat a lelkészeket, hanem az egyháztagokat és a nem hívőket is. Bebizonyosodott, hogy a lelkipásztoroktól toronymagasan az első helyen a példaadást várják el az emberek.
– 2004 őszén Gyurcsány Ferenc kormányfő, aki akkor már bemutatkozó látogatást tett a magyar katolikus egyházfőnél és a Mazsihisznál, azt ígérte, még azon év végéig ugyanezt megteszi valamely protestáns egyháznál is. Ez, ugye, máig nem történt meg?
– Mondok jobbat. A három keresztény egyház 2005. december 10-én közös levelet írt a miniszterelnök úrnak. Tekintettel az intézményfenntartó egyházakat megalázó költségvetési hercehurcára, személyes találkozóra kértünk lehetőséget. Mind ez idáig választ sem kaptunk.
– Mekkora szerepe lehet az egyháznak a társadalom önvédelmében, építésében azon a Magyarországon, amelyet anyagilag-lelkileg gyarmatosítanak, olyan üzletember-politikusok asszisztálásával, akik egyházellenességet gerjesztenek, és visszatartják a közszolgálati járandóságokat?
– Augustinus egyházatya gondolta végig a korai középkorban: az állam jog nélkül csak egy nagy formátumú rablóbanda. A befektetői terror vagy éppen a költségvetési törvény jogsértései arra utalnak, hogy már megint kísért az állam szükségszerű elhalásának elmélete, ezúttal neoliberális köntösben. Mintha a piac képes volna úgy szabályozni önmagát, hogy figyelembe veszi a köz érdekét. És mintha meglehetnénk jogbiztonság nélkül. Létezhet például, hogy egy érvényes zárszámadási törvénynek fittyet hányva Magyar Bálint oktatási miniszter úgy döntsön, nem utalja át a kiegészítő normatíva törvény szerint járó pótlólagos részét? Létezhet. De kérdésére térve: nem tudom, más is tapasztalta-e, hogy az év első napjaiban az egyszerű emberek körében felkapott szó lett a cserépkályha? Csak annyi kellett ehhez, hogy egy nagyhatalom egy kicsit szorítson a gázcsapon. Nos, az egyház is amolyan cserépkályha. Lehet azt mondani, hogy nem kell nekünk, lehet fricskázni. De aztán egyik napról a másikra kiderül, mekkora társadalmi haszna van. Nemcsak karitatív, szociális, oktatási és egyéb téren, hanem pusztán azzal, hogy istentiszteleteket tart, az evangéliumot, közösségformáló üzeneteket hirdetve.
origo.hu
Így született meg a rendszerváltoztatás legendás beszéde 1989-ben
