A bíboros köpönyege

Szabó Csabának, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettesének az Apostoli Szentszék és a Magyar Népköztársaság hatvanas évekbeli kapcsolatait bemutató kötete jelent meg nemrégiben. A részint titkos dokumentumok eredményeit összegző munka meglepő képet rajzol a Kádár-kor egyházpolitikájáról és indirekt módon a hazai titkosszolgálat működéséről is.
– A legfrissebb ügynökbotrányok ismét ráirányították a figyelmet a közelmúlttal való szembenézésünk hiányosságaira. Hogyan látja a szakember a napokban kirobbant ügynökügyeket?
– Amíg az iratok hozzáférését nem szabályozzák egyértelműen, megfelelő törvényekkel, addig a mostanihoz hasonló „bombák” robbanhatnak bármikor. Politikusok, sportolók, művészek – elsősorban jobboldaliak és liberálisok – kerülnek majd újra és újra a „rivaldafénybe”. És természetesen az egyházak tagjai, főként a lakosság többségét kitevő katolikusok, a papság és a hívek egyaránt, hiszen róluk – mint a rendszer legádázabb ellenségeiről – akart a hatalom minél többet megtudni. A lényeg azonban, hogy a nagy leleplezések az iratok korlátozott megismerhetősége következtében nem a megrendelőket, hanem a beszervezetteket állítják pellengérre, sokszor azokat az embereket, akiket különböző technikákkal megfélemlítettek, megnyomorítottak, zsaroltak, akik maguk is áldozatai voltak az embertelen, elnyomó zsarnokságnak. Igaz, nagy különbség volt a beszervezettek között is, hiszen voltak, akik kínosan ügyeltek arra, nehogy ártsanak valakinek, semmitmondó jelentéseket írtak, de akadtak, akik karriervágyból, megfelelési kényszerből, gonoszságból tettek tönkre embereket. Nemcsak Szabó István vagy Paskai László személye fontos, nemcsak a beszervezettek kilétét kell feltárni, hanem azokat is, akik őket beszervezték, zsarolták, akik használták a jelentéseiket, akik az egész rendszert működtették. Lehetővé kell tenni az egész mechanizmus feltárását, egészen odáig, hogy mi lett az igazi felelősökkel a rendszer összeomlása után, beleértve a hatalmas titkosszolgálati hálózat vagyonának, ingatlanjainak, ingóságainak magánosítását, a szolgálatból kilépők cégalapításainak körülményeit.
– Ha a szabályozás nem is egyértelmű, a dokumentumok most is kutathatók. Milyen források alapján dolgozhatnak, akik a múlt egyház-politikai vonatkozásait akarják megismerni?
– Magyarországon a mai helyzet az iratok hozzáférhetősége szempontjából kissé skizofrén. A rendszerváltozás előtt a Vatikán és a Magyar Népköztársaság kapcsolatainak dokumentumaihoz csak egy nagyon szűk, kiváltságos kör férhetett hozzá. A rendszerváltás után rövid ideig, aki az iratok közelébe fért, bármilyen kutatást elvégezhetett, bármilyen forráspublikációt megjelentethetett. A helyzet akkor kezdett rendeződni, amikor az iratok a megfelelő szaklevéltárakba kerültek, tehát vagy a Magyar Országos Levéltárba, vagy 1997-ben a Történeti Hivatalba. A Magyar Népköztársaság és a Szentszék kapcsolatának kutatását az akadályozta meg, hogy 1994-ben, amikor a szigorúan titkos iratok viszszaminősítése zajlott, a Külügyminisztérium megkérte a Vatikánt, nyilatkozzon arról, hogy szerintük mennyi ideig kellene az iratokat titkosan kezelni. A Szentszék illetékes tisztviselője diplomatikus választ adott; azt mondta, a Vatikán nem jogosult arra, hogy egy demokratikus, szuverén államnak megmondja, mennyi időre titkosítsák az iratait. Egyébként a Vatikán hetven évig kezeli titkosan a diplomáciai iratokat. A Szentszék tehát nem utasítást adott, hanem saját gyakorlatáról tájékoztatta a Külügyminisztériumot. Ennek ellenére Kovács László akkori külügyminiszter a keletkezésüktől számított hetven évre fenntartotta a vonatkozó iratok titkos minősítését. Ezzel jogilag az a probléma, hogy a nemzetközi kapcsolatokra hivatkozva „felülírta” a kutatás szabadságát biztosító hatályos hazai törvényeket.
– Mi indokolhatja a titkosítás fenntartását?
– Rossz megfelelési vágy, szervilizmus. Elmondok egy példát az ellenkezőjére. A közelmúltban bejött egy kutató a Magyar Országos Levéltárba, kikérte az Észak-Koreára vonatkozó iratokat, ezeket lefordította angolra, majd feltette egy honlapra. Két nap múlva megjelent a dél-koreai követség attaséja, és kérte az összes észak-koreai iratot. Ezekben az iratokban többnyire a gazdasági kapcsolatokra vonatkozó információk szerepelnek, például mennyi vasércet kaptak a Szovjetuniótól, és gondolom, egy szakember le tud vonni ezekből bizonyos következtetéseket, adott esetben a katonai célú beruházásokra vonatkozóan. Még atomtitkokat tartalmazó iratokat is találhattak, mert bár Magyarországon nem tárgyaltak erről, de a szocialista táboron belül áramlottak az információk. A Külügyminisztérium tehát egy másik szuverén állam esetében feloldotta a titkosítást, és az iratokat átadta a Magyar Országos Levéltárnak, de az 1964-ben a Magyar Népköztársaság és a Vatikán által megkötött megállapodás 2035-ig még államtitok.
– Mintha a politika szándékosan gördítene akadályt a kutatók elé.
– Engem felháborított ez a helyzet, hiszen annak ellenére tartották fenn az iratok titkosítását, hogy Németh Miklós miniszterelnök és Agostino Casaroli vatikáni államtitkár a rendszerváltás kezdetén az összes korábbi megállapodást semmisnek nyilvánította. Abszurd állapot alakult ki, mert mondjuk egy olyan irat kutatható, amelyik az olasz nagykövet 1964-es Pick szalámi rendelésére vonatkozó adatokat tartalmaz, de ha már találkozott egy vatikáni diplomatával, akkor az titkos. Állampolgári alapjogunk sérül, ha nem ismerhetjük meg az elnyomó diktatúra működését.
– Van egyáltalán értelme a kutatások részeredményeit közzétenni, ha töredékes az iratok megismerhetősége?
– Meggyőződésem, hogy igen. Sikerült ugyanis olyan iratokat találnom, amelyek kutathatók, és szinte szó szerint tartalmazzák a tárgyalások menetét, csak a végső megállapodás hiányzik. Egyértelmű, hogy a hatalom a legkevésbé sem kezelte egyenrangú félként partnereit. Lépésről lépésre összeáll a kép, de az 1964-es megállapodás szövege nem hozzáférhető. A teljes irategyüttes felszabadítása tehát árnyalni fogja a most kialakult képet, de a lényegen már nem változtat. Világosan látszik, milyen helyzetben volt a katolikus egyház, és hogyan működött a rendszer.
– Miért fontos ma a Vatikán és a Magyar Népköztársaság tárgyalása?
– 1956 után a magyar külpolitika komoly lépéshátrányba került. Az ENSZ-ben a Magyar Népköztársaságot elítélő határozatok születtek, és jószerivel a szocialista blokkon belüli külpolitikai kapcsolatok éltek csak, illetve a hatvanas években a harmadik világgal sikerült jó viszonyt kiépíteni olyan területeken, ahol baloldali fordulat történt. A Nyugat nagy államaival semmiféle összeköttetés nem volt 1956 után. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió engedélye nélkül nem is nagyon kísérletezhetett a magyar külpolitika kapcsolatfelvétellel. Ezért azt sem mondhatjuk, hogy a Magyar Népköztársaság önállóan kezdeményezett tárgyalásokat a Vatikánnal vagy fordítva. Valójában az 1964-es megállapodás a nagypolitikai játszmák eredménye volt. Négy kulcsfontosságú szereplője volt a vatikáni–magyar tárgyalásoknak: a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, a Vatikán és a Magyar Népköztársaság.
– Miért volt fontos a nagyhatalmaknak a vatikáni–magyar tárgyalás?
– Soha nem volt olyan közel a világ a totális atomháborúhoz, mint a hatvanas évek elején. Kubai rakétaválság, Disznó-öböl, berlini blokád… Rendkívül feszült volt a viszony, és a hidegháború legzordabb idejére emlékeztetett a világpolitikai helyzet. Történtek persze apróbb lépések is, amelyek már a helsinki folyamatot előzték meg. Ilyen volt, amikor Hruscsov 1961-ben táviratban üdvözölte a szentatyát. XXIII. János egészen megdöbbent, és azt mondta: valami megindult a világban. Nagy meglepetést keltett, amikor bejelentette, hogy egyetemes zsinatot hív össze. A II. vatikáni zsinatot ma már a katolikus egyház legjelentősebb zsinatai között tartjuk számon.
– A politikai hatalmak is figyeltek erre az eseményre?
– A magyar hírszerzés is „jellemrajzot” készített az új pápáról, hát még a nagy országok titkosszolgálatai. Nem értették a zsinat összehívását, szerették volna megfejteni, hogy mi lehet a pápa célja. Az ökumenét akarja előmozdítani, vagy politikai szándékai is vannak? A zsinat nagy kérdése a szocialista rezsimek számára az volt, hogy kiengedjenek-e püspököket vagy sem. Ha ugyanis kiengednek néhány embert, akkor a rendszer nyilvánvalóan gesztust gyakorol.
– Nálunk még az is árnyalta a helyzetet, hogy az esztergomi érsek, Mindszenty József bíboros 1956-ban az amerikai követségen kért és kapott menedéket, de ezt a szobafogságot nem tudta és nem is akarta megszüntetni.
– Mindszenty helyzete lényegében nem befolyásolta a magyar politikai erők döntését. A prímás igyekezett saját kényszerű állapotával jobb körülményeket elérni a magyar katolikus egyház számára, de törekvései hatástalanok voltak. Mindszentyt a tárgyaló felek inkább céljaik elérésére akarták felhasználni. A Magyar Népköztársaság igyekezett feltételekhez kötni a prímás kiengedését, de a Vatikán is feltételekhez kötötte a távozását. Politikai játszma áldozata lett. A Szentszék nem szólította fel lemondásra, az első körben viszont nem küldtek neki a zsinatra szóló meghívólevelet. Ennek alighanem az volt az oka, hogy jelenléte komolyan befolyásolhatta volna a zsinati tárgyalások menetét, hiszen a tardini, XII. piusi konzervatív vonalat képviselőket erősítette volna Rómában.
– A legnagyobb csalódást mégsem ez a késlekedés jelenthette Mindszentynek, hanem kiengedését követő lemondatása.
– Ez nyilvánvaló. Adriányi Gábor professzor is említi könyvében, hogy VI. Pál megerősítette Mindszentyt Rómába érkezésekor, ő marad az esztergomi érsek. A kérdés az, hogy amikor a kijelentés elhangzott, volt-e már valamilyen megállapodás a Szentszék és a Magyar Népköztársaság között Mindszenty helyzetére vonatkozóan. A dokumentumok szerint Mindszenty lemondatása már a bíboros kiengedése előtt csaknem egy évvel eldőlt, vagyis a kommunista hatalom a lemondatást a követség elhagyásának feltételeként szabta meg. A Magyar Népköztársaság képviselőinek két markáns követelése volt: Mindszenty lemondatása és a kommunista hatalommal kollaboráló papok kiközösítésének feloldása.
– Miért volt a hatalom számára fontos a kiközösítések feloldása? A közismert békepapok aligha tudtak volna az excommunicatio megszűntétől több vagy jobb kapcsolatot kiépíteni, hiszen a gyanú már rájuk vetült.
– Azt gondolták, hogy a kiközösítések negatív példát jelentenek az együttműködésre hajlamosabb papság számára. Ráadásul a Magyar Népköztársaság helyzetét javította volna a hazai egyházzal való tárgyalások során, ha azt a képet sugallja magáról, hogy akár még a kiközösítések feloldását is képesek elintézni a Vatikánban.
– Hogyan zajlottak a tárgyalások két olyan fél között, amelyek lényegében semmiben nem tudtak azonos álláspontra helyezkedni?
– Az 1963-ban meginduló és a rendszerváltozásig tartó tárgyalásokat úgy kell elképzelni, mint egy vásári alkudozást, de véleményem szerint a Vatikán tudta, hogy tárgyaló felei rendre becsapják. A Szentszék azonban el akarta kerülni, hogy még egyszer megtörténjen a magyar katolikus egyház Rómától való hermetikus elzártsága. A tárgyalások megszakadását nem hagyhatták, mert akkor megismétlődött volna az ötvenes évekre jellemző helyzet, amikor a Szentszék jószerivel semmit sem tudott sem a hivatalos, sem a föld alá kényszerített egyház működéséről; nem tudtak a titkos papszentelésekről, nem tudták, mi a helyzet az ordináriusokkal. A Szentszék nyitottsága azt eredményezte, hogy 1963-tól a rendszerváltozásig évente átlagosan két alkalommal találkoztak az Állami Egyházügyi Hivatal képviselői vatikáni diplomatákkal. Ez magyarázta a „kis lépések politikáját”.
– Ki döntötte el, hogy melyik főpap fogadhatja el a Szentszék zsinati meghívását?
– A párt a vatikáni kiutaztatást saját hatáskörében kezelte, de az államvédelemnek is beleszólása volt a döntésbe. Az 1963-ban meginduló vatikáni tárgyalásokat viszont az Állami Egyházügyi Hivatal bonyolította, tehát külügyi tárgyalásokat folytatott. Valószínűleg észrevették, hogy ez a tárgyalás nagyon jó lehetőséget jelent a Magyar Népköztársaság külpolitikai elszigeteltségének megszüntetésére, ezért az államvédelem pártfelhatalmazással úgynevezett rezidenseket telepített az egyházügyi hivatalba. A történészek azt már korábban is feltételezték, hogy a Külügyminisztériumban, különösen a külszolgálatokban hírszerzők tevékenykedtek, de bizonyíték mostanáig nem volt. Arról pedig, hogy egy állami szervben, az egyházügyi hivatalban is rezidensek tevékenykedtek, még sejtésünk sem igen volt. A most közzétett dokumentumokban az a sokkoló, hogy kiderült: egy állami hivatalban is működtek rezidensek, akik fedőfoglalkozással, valóságos legendával kerültek a hivatalba. A „legenda” szakszó, azt jelenti, hogy a hírszerzőknek új életrajzot készítettek. A rezidensek osztályvezetők, főelőadók lettek, és felhasználták a hivatal nyújtotta lehetőségeket. Szabadabban utazhattak és tárgyalhattak Rómával és – nagyon érdekes – a francia katolikus püspöki karral. De protestáns vonalon is kapcsolatokat építettek. Az ÁEH azért volt hihetőbb fedőszervezet, mint a Külügyminisztérium, mert az összes nyugati államban sejtették, hogy a külügyi dolgozók között nagy számban vannak titkos ügynökök, de ez állami hivatal volt, amely csak ad hoc jelleggel foglalkozott külügyi tevékenységgel.
– Hány titkos ügynök dolgozott az Állami Egyházügyi Hivatalban?
– Négy embert építettek be, ők a rendszerváltozásig pozícióban maradtak. Életkorukat ismerve az ÁEH megszűnte után is aktívak maradhattak, és legföljebb néhány éve mentek nyugdíjba. A „világosság” rezidentúra a hetvenes évek közepéig működött, 1971 után fokozatosan elhalt. Óvatosságra int viszont az a tény, hogy a rendszerváltozásig megőrizték pozícióikat a rezidensek.
– A magas rangú vatikáni diplomaták tevékenységét nyilván nem csak ez a négy rezidens kísérte figyelemmel.
– Az államvédelem számára nagy kihívást jelentett a vatikáni diplomaták beengedése. Az első alkalommal például maximális konspirációval csempészték be Casaroli bíborost, senki sem tudhatott ittlétéről. Egyszer előfordult, hogy Casaroli az ÁEH épületébe érkezett, de a tárgyalás végeztével nem mehetett tovább, mert a köpenye elveszett. Valójában az egyházügyi hivatal közreműködésével tűnt el a köpeny, a főpap Magyarországon igen szokatlan öltözete ugyanis szemet szúrt egy külföldi újságírónak, és hogy a dolog végére járjon, követte a Casarolit szállító autót. Ezért amíg a bíboros megbeszéléseket folytatott az ÁEH-ban, egy közel azonos termetű férfira adták a köpenyét, aki beszállt az autóba, és két-három órán keresztül igyekezett lerázni az újságírót. A tárgyalások azonban a vártnál hamarabb befejeződtek, Casaroli pedig indult volna…
– De ebben nem merült ki a titkosszolgálat munkája.
– Komplex operatív terveket dolgoztak ki a vatikáni diplomaták megfigyelésére. Casaroli szálláshelyének minden helyiségét bemikrofonozták, az utcán követték, lehallgatták telefonjait. Minden lépéséről tudtak. A bíboros azonban jól felkészült diplomata lévén valószínűleg tisztában volt ezekkel a körülményekkel.
– Lehet még valami jelentőségük ezeknek a tárgyalásoknak több mint negyven év elteltével?
– Tanulságokat mindenképpen tartogat. A Magyar Népköztársaság és a Szentszék kapcsolatait vizsgálva jól megfigyelhető a hazai rendszer működése, de persze ennél többről van szó. Olyan volt a tárgyalássorozat, mint egy laboratórium, ahol a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok forgatókönyve alapján folyt a munka, a kísérletet pedig a Vatikán végezte el. A nagyhatalmak saját érdeküknek megfelelően használták fel a helyzetet.