Bory Miklós, aki ma hetvenéves, egyszer azt mondta nekem: Feladni soha nem szabad semmit. Okos érvelés, de nem csak szépen hangzik? – tamáskodom, bár ő a tegnapi „tejesember”, aki valamikor vezérigazgatói megbízatással a magyar élelmiszeripar tejágazatának egyik irányítója volt, ma is munkálkodik, szervez. Eszembe jutott, őt is hallottam már panaszkodni: „Négy kilométeres körzeten belül itt Törökbálinton négy, idegen kezekben működő, óriás üzletlánc található. A magyar termékeknél olcsóbban árusított silányabb értékű készítmények esetenként megtévesztik a vevőket. De mivel olcsóbbak, azt vásárolják. Ezek az áruházak háromszoros támogatást is kapnak szemben a magyar üzletekkel, így könnyű volt megfojtani a hazait.
Beszélgetőtársam tanítógyerek volt, akinek – mert tartottak egy tehenet is – majdnem az üldözött kulákok közé sorolták az édesapját. A tanulj, ha boldogulni akarsz törvénye alapján nagy elszánással elvégezte a debreceni agráregyetemet, ahol bent maradhatott volna előadóként, de ő a valóságos gazdálkodás próbáját választotta. Agronómus, főmezőgazdász, majd tsz-elnök lett Kisújszálláson.
– Fiatal szakemberként végiggondoltam nemegyszer, hogy a felszabadulással milyen végzetes megpróbáltatás érte az egész nemzetet. Abban az időben a parasztság volt ennek az igazi elszenvedője, akkor ez a népesség volt a döntő az országban. Bekényszerítették az embereket, velük a földeket a közösbe. A legtöbbet mond a katarzis kifejezés, de én a megrázkódtatást és összeomlást érzem közelebbinek. Parancsszóra átültettünk egy számunkra mindenképpen primitív termelési rendszert, amelynél az úgynevezett középparaszti gazdálkodás előbbre járt. Bencsik István rektor úr az egyetemen arra tanított: meg kell találni a magyar élet sajátos körülményei között, a szövetkezés kényszere ellenére is, hogy mi magunk formáljuk át a termelési módokat. Ma megmosolyogtató a kifejezés: élenjáró termelőszövetkezet lett a kisújszállási. De ennek inkább a háttere volt a lényeges: a Tisza II. csatorna segítségével az öntözéses gazdálkodás nyomán a növénytermesztés, elsősorban a gabonatermesztés eredményei győzték meg az embereket, majd az országot, hogy jó irányba fordultunk. A FAO, az ENSZ élelmezésügyi szervezetének támogatása még inkább kiemelt bennünket, és lassan az egész magyar mezőgazdálkodás teljesen átrendeződött. Az 52 tájegység kialakítása azt bizonyította, hogy az egykori kényszerben a mi népünk megtalálta önmagát, és kezdtek odafigyelni Magyarországra. Francia, olasz, szovjet búzafajták nemesítésével nagyobb eredményeket értünk el, mint a szocialista országok. Kukoricavetőmag-előállításban a világ felfigyelt ránk. A termelési mutatók nyomán az első tíz ország között jegyezték Magyarországot. Hatvanezer egyetemet, főiskolát végzett szakember mozdította már a magyar mezőgazdaságot, és az egykor sokat koplalt, sőt éhező országzugokban is felszámoltuk a szegénységet.
– Ilyenkor az szokott történni, hogy a tehetséges, eredményes szakembereket kiemelik, „átirányítják”, és minden visszasüllyed.
– Nem mondhatok ellene, mert valóban elkerültem Kisújszállásról, de az ott kinevelődött utódok már ugyanúgy tudták a dolgukat. Csakhogy akkor már Magyarországon átalakulóban volt az élelmiszer-gazdaság. Régen zsákban vitték piacra a termékeket, „bőrben” kínáltuk portékáinkat az európai piacokon. Az egész világon megerősödött az élelmiszeripar, tökéletesedett a feldolgozás.
– Így lett Bory Miklósból „tejesember”?
– Bekerültem a TOT-ba, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsába, és ekkor szakosodtam a tejgazdaság – a termelés, feldolgozás és értékesítés – új szervezési formáinak irányítására. Magyarországon kétmilliárd-hatszázezer liter tejet termeltek a korszerű nagyüzemi tenyésztelepek és szövetkezeti üzemek. Ekkor egy személy évi fogyasztása több mint 200 liter volt hazánkban a mai 138-140 literrel szemben.
– Ez nagyon szembetűnő visszafejlődés, hiszen a „tegnapi” 200 literrel sem voltunk Európa legjelentősebb tejfogyasztói.
– Azért ne a hollandok, dánok világelsői közé számítsuk magunkat, mindenesetre ami most van, az szegényedés!
– Hogyan szállhattunk ennyire alá 2006-ra, már nem egyetlen számadat tükrében, hanem általában is, hiszen tejet, lisztet, cukrot hoznak be hazánkba, az eladatlan magyar készletek ellenére. Az emberek nem értik, mi történt itt tizenöt év alatt.
– A magyar mezőgazdaság eredményeit még a Kádár-korszakban megirigyelte az ipari lobbi. Az ingatag és egyre elbizonytalanodó pártvezért addig győzködték, míg a mezőgazdaság eredményes pártvezetőit leváltotta. Nagy volt a különbség az ipari munkás és a tsz-dolgozó életszínvonalában. Aczél György is azt sugallta, hogy a parasztok nagyon elbizakodtak. Sikerült is megtörni a lendületet, elhintették, hogy a mezőgazdaság valami új és helytelen politikai irányba törekszik. A legrosszabbkor jött ez a beavatkozás, hiszen az 1980-as években az általános önfellazítás már mutatta, hogy előkészülőben a rendszer csődje, bár a mezőgazdaság sokkal biztosabb pont volt, de a szétszórtság miatt ott lehetett legeredményesebben kikezdeni az országot. És ekkor következett be a második nagy megrázkódtatás: 1988-tól a helyi kis rendszerváltoztatók anarchiába sodorták a vidéki Magyarországot. Megjelentek az új földvisszaosztók, a dobraverők, az ügyeskedők, akiknek semmi közük nem volt a téeszekhez, és azt vették észre az emberek, hogy akiknek egy barázda földje sose volt, új földbirtokosként rátették a kezüket minden mozdíthatóra: gépekre, épületekre, mezőgazdasági üzemekre. Nagyobb tragédia volt ez mindennél, jelentősége fölér az 1945–48 közötti kommunista földosztással és szövetkezetszervezéssel, mert az új politikai szerveződéseknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mi lesz a magyar parasztsággal. Az élelmiszeripar, amely szálka volt az új iparbárók szemében, került legelőször kótyavetyére. Idegeneké lettek a cukor-, a sör-, a hús-, a tej- és a konzervgyárak minden felszerelésükkel, de követte ezt az olaj, a len, a kender és minden jól működő mezőgazdasági üzemág is, lemeztelenedett Magyarország. Mindennek tetejébe hozzá nem értő irányítókkal megkezdtük a felkészülést az európai uniós tagságra. Koppenhága a betetőzés volt, ott lettünk először elsőkből utolsók. Valamikor az egyetemen tanultunk a klasszikus kapitalizmus térhódításának módszereiről, de itt most kicsiben az országkiárusítás is elkezdődött.
– Akkor hogyan is van, hogy feladni soha nem szabad semmit, hetvenévesen sem?
– Annak idején, amikor a tejegyesülés szervezését elkezdtük, a dánoknál mostanáig működő tejszövetkezeteket tartottuk példának. A dánoktól vettük át a jégkrémgyártás módszerét. Elsők voltunk a kelet-közép-európai országok között ennek átültetésében. Most tizenhatan a tegnapiakból, kicsire zsugorodott vállalkozásként tejtermék előállításával próbálkozunk. Nagyon nehéz a nagy áruházláncok szorításában, de nem adjuk föl! Mi az országunkat Európa éléstárának tartjuk, és mindent megteszünk, hogy a jó hír ne apadjon. Az emlegetett hatvanezres, felkészített mezőgazdasági szakembergárda most is megvan, de nincs a helyén. A legelszomorítóbb, hogy az utóbbi másfél évtized alatt nem érvényesülhetett a tudásuk. Hetvenévesen is azt bizonygatom, hogy a magyar agrárium nem alábbvaló egyetlen nagyhatalmú ország mezőgazdaságánál sem. A második nagy összeomlást is túlélhetjük, az uniós elvárásokat is teljesíthetjük, de ahhoz az kell, hogy a vidék támogatását ne a „futottak még” kategóriájába sorolják. Mezőgazdapárti vezetés nélkül ez nem fog menni. Ezért három „törvényt” tartok követendőnek: 1. Az EU-nak nem lesz érdeke Magyarország fellendítése és felemelése, ezt csak mi teremthetjük meg. 2. Az agrártámogatási rendszer hazai működését nekünk kell biztonságossá fejleszteni a gazdák érdekében. 3. Nem engedhetjük meg, hogy hazánk az EU-országok élelmiszer-maradékának lerakata legyen.
origo.hu
Bravó, Kúria, el a kezekkel a zsaruktól!
