Amíg élek, énekelek…

Ezen az egy napon nagyobb figyelem övezi a huszonnégy órát. Így áll a naptárban: a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Tengernyi az áldozatok száma, s ezzel együtt a túlélők fájdalma, az a fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; s amit megközelíteni sem mer igazán. A múlt. Ennek a szónak magyar földön és magyar nyelven különös, sokoldalú, mondhatni sejtelmes jelentése van. A gyötrelem ráül az utódokra, és nehezen távozik. Visszük, cipeljük most már évtizedek óta magunkkal.
Ma délelőtt emléktáblát avatnak a fogalommá vált Kisfogházban, s azoknak a raboknak a neve olvasható rajta, akiket politikai okok miatt 1945 és 1956 között a Margit körúton, a Fő utcában vagy a Gyűjtőben kivégeztek. A lista hosszú. Azok állják majd körül, akik még tanúskodhatnak és emlékeznek. A halottak bajtársai. A szem sugara pásztázza a neveket, miközben értelmünk riadtan kérdezi: miért kellett meghalniuk? Volt-e értelme a haláluknak? Olyan korban, melyben nem volt demokratikus parlament, nem volt sajtószabadság, nem volt ellenzék, nem alkotmányos keretek között szabályozták az ország működését. És ami ebből eredően a lényeg: eleve elhallgatásokra épült a rendszer, azaz mindent a kommunista párt „objektivitása” és szemszöge határozott meg.
Nyilvánvaló, hogy a korszak politikai megtorló pereiről, a halálos ítéletek és súlyos börtönbüntetések futószalagjáról sem szivárgott ki semmi. A rettegés, a félelem évei beitták magukat az emberekbe, a magyar történelembe.
Nevek. S a nevek kapcsán emlékek foszlányai. Az utolsó mondatok, az utolsó kiáltások. A búcsú perceit ma is visszhangozzák a falak. „A hazáért, mindhalálig!” „Istennel a hazáért és a szabadságért!” „Szervusztok, viszontlátásra odafent a mennyben!” „Éljen Magyarország, megbosszulja a világ!” Kötetre való istenhozzád. A halálraítéltek sokféleképpen köszöntek el. Volt, aki kijelentette, mielőtt levitték a siralomházba: „Gyerekek, amíg élek, énekelek!” S valóban: minden reggel odaállt a rács mellé, és énekelt. „Az utolsó kívánságom, halljátok meg, emberek…” Egyszer aztán elhallgatott.
Nem tudom, hogyan kopogtat be ez az emléknap jelenünk hétköznapjaiba. Félek, a választások előtti kampány letarol minden múltról szóló gondolatot, s eluralkodik a közöny, ez a veszedelmes kísértő. Napjaink amerikai költője, John Ciardi írja egy helyütt: „Aki tisztel egy beteg kort, megveti az örökkévalóságot.” Merjük kimondani: aki néma marad, az is a tisztelők közé keveredik. Tapasztalhatni ugyanis, hogy egyeseket ma is zavar az áldozatok emlegetése. Minek a múlttal foglalkozni – mondják –, mikor elég tennivalót kínál a jelen. A válaszom: a múlttal addig kell foglalkozni, amíg a kép nem tisztul ki eléggé. Az ismeretek és a valóság egymásra helyezése még ad elég munkát, hogy a megítélés az igazsághoz közelítsen.
Kell az emléknap. De az emléknapokat nem lehet „kitalálni”. Az emléknapokat csak kapjuk – akár örömtelik, akár nem –, ahogy a csillagképeket is kaptuk a Teremtő kezéből. A valódi emléknapok azonban éppúgy tények, mint a csillagok. Ez hozzátartozik a realitásukhoz. De a realitás jóval több, mint a puszta tény. A belenyugvás, a szánalom és az együttélés elengedhetetlen hozzá.
Nevek. Gondolunk-e még rájuk? A mártírok utolsó óráira. A legtöbb ember ilyenkor magába fordult. S. B. – mondják – a BESZKRT-nál volt párttitkár, valamikor kalauz, szellemileg nem „agytröszt”, ő imádkozott: „Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya!” Vagy a következőt ismételgette: „Budapesti villamos, / padlásra köpni tilos, / de én arra fütyülök, / és a plafonra köpök. // Szar a pasas, kiskomám…” Mást nem lehetett belőle kiszedni. H. M. ellenben végigbolondozta a siralomházat. Nőtlen ember volt, és azon kesergett, miért nem nősült meg egykoron. A cúgos cipőjét még odaajándékozta egyik társának, és egy rossz cipőben ment az akasztófa alá. Bevittek a cellába két fivért. Egyikük az elfogásakor súlyosan megsérült, s ezért nem végezték ki, csak azt követően, hogy felépült. Az öccse borbély volt, aki borotválta a börtönben az embereket. Egy alkalommal a kórházba is beküldték, ahol ott találta a bátyját, a saját testvérét. És ő borotválta meg a kivégzés előtt. Egy másik zárkában ketten voltak halálra ítélve. F. Z. huszárőrnagy, aki a Dontól is visszajött, és M. J. Összebilincselve vitték őket a vesztőhelyre. „Mit mondjak?” – kérdezte F. Z. „Mondd, hogy éljen Krisztus Király!” – felelte a társa. „Hát te mit mondasz utoljára?” – faggatódzott a huszárőrnagy. „Még nem tudom…” A többiek felé fordult, mosolyogva intett, búcsúzott, búcsúztak. És a zárkából kifelé menet rákezdte: „Fizetek, főúr, volt egy életem…”
Emlékezzünk, és hívjuk őket! A „kacagányos apák” Csaba vezérlete alatt csak azért vonultak ezer évvel ezelőtt a tejútra, hogy szükség esetén visszajöjjenek a magyarság védelmére. Nagyjaink újra és újra meghalnak csak azért, hogy újra és újra feltámadjanak. Így vagyunk e törvénytelen kor politikai kivégzettjeivel is. Olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meghalni a holtakat sem, és unos-untalan feltámasztjuk őket. Halott seregeket toborzunk a magunk győzelmére. „Múlt” – mondjuk elrévülten a jelenben, és bizakodva gondolunk a jövőre. Abban a jelenben, amelyben – egyre többet hangoztatjuk – csak részben volt rendszerváltás.
Az ősök és a hősök tisztelete nálunk elsősorban az életre hívottak segítségét jelenti. Ahogyan a magyar múlt mártírjaira gondolunk, abban több önzés van, mint kegyelet. A magyar haza boldogítására a múltba azért igyekszünk, hogy raboljunk tőle valamit a haza erősítésére. Mintha „vigyázó szemünket” a múlt felé vetve mindig csak kutatnánk, mi az, ami megmaradásunkban minket szolgálna. A múltban kell megtalálnunk azt az erőt, amely helyes irányban löki el a nemzetet a jövő felé. Nagy szavak nélkül, az áldozatok kezét fogva.
„Lázár, kelj fel!” – kérhetjük csendesen, és megelevenednek a magyar sírok. Holtak cihelődnek ki belőlük, akik nem tudtak meghalni, mert a belső viszály, amely ellen küzdöttek, még megüli a lelket, s az elérendő cél még messze. A magyar halottaknak (a kivégzett bajtársaknak) olyan a sorsuk, mint a népmese János vitézének, akinek a hétfejű sárkánnyal kell megküzdenie. Ha életükben nagy nehezen levágták vagy megkísérelték levágni a sárkány egyik fejét, haláluk utánra is maradt teendőjük: feltámadni, és levágni a többi hatot, esetleg a már levágott hetedikkel együtt, mert új nőtt helyette.
Ha van nép, melynek nagy halottai (mártírjai) csakugyan halhatatlanok, s azért halhatatlanok, mert nem múlt el, ami ellen küzdöttek – akkor a magyar az.
És ha igaz az, hogy az egyik legnagyobb magyar hiba a múltba menekülés, igaz az is, hogy az egyik legnagyobb erény – még ha az út meredek is, a kegyelem és az alázat szférájában – a múltból támadni fel. Hogy szól a börtönima? „Mindenható Urunk, ki sújtasz és felemelsz, embert és népeket, hallgasd meg könyörgésünket! Te, kivel a börtön sírfalain belül őrizetlenül és zavartalanul beszélhetünk…, szárítsd fel a könnyeket! Ámen.”