A belvárosi Terror Háza Múzeum – írja John H. Fundt – a washingtoni holokausztmúzeummal vetekszik abban, ahogyan bemutatja, miképpen pusztítják el a diktatúrák a polgári társadalmat. Röviden elmeséli az épület véres történetét, s dicséri építészeti megoldásait, valamint a magyar történelem szomorú fejezeteit felidéző kiállítási tárgyak megrázó erejét. A „tettesek” fényképfala kapcsán, amelyen nyilas és kommunista vezetők, ávósok és nyilas pártszolgálatosok képei láthatók, megjegyzi, némelyikük még ma is él, de azoknak, akik már meghaltak, élnek a gyermekeik, s számukra a Terror Háza kiállítási anyaga érthető módon ma is igen kényes téma. Megemlékezik a 2002-es kormányváltás utáni fenyegetésről, amelynek során az MSZP–SZDSZ-vezetés azzal fenyegetőzött, hogy csökkenti az intézmény finanszírozását, s arról is, hogy az akkori szocialista miniszterelnök, Medgyessy Péter kénytelen volt beismerni, hogy a kommunista titkosszolgálat tisztjeként ténykedett. Két évvel ezelőtt a konzervatív amerikai lap európai száma vezércikkben foglalkozott a Terror Házával s a körülötte kialakult, politikailag fűtött hadakozással, azt ajánlva a magyar politikai erőknek, hogy hagyják külső, politikai befolyástól mentesen működni a múzeumot. Az amerikai lap akkor Medgyessy Péter miniszterelnök javára írta, hogy nagyrészt visszaállította a támogatást, amit koalíciós partnerei a költségvetési vita során elvontak. A cikkíró azt is hangsúlyozta, hogy a fasizmus és a kommunizmus bűneit dokumentáló intézmény nemcsak Magyarország, hanem egész Európa számára kiemelkedő fontosságú.
A Wall Street Journal mostani cikke hírül adja azt is, hogy közadakozásból hamarosan elkészül Washingtonban a kommunizmus áldozatainak emlékműve, amely az 1989-ig a Tienanmen téren álló, a Szabadság istennője című szobor bronzreplikája lesz. A talapzaton az áll majd, hogy a kommunizmus több mint százezer áldozatát gyászolja, s egyben szabadságot követel minden fogságban élő nép és nemzet számára.
Hogy merre megy a világ, azt a fentiek mutatják, s az is, hogy a közelmúltban az Európa Tanács elítélte a kommunizmus bűneit. Ha azonban 2002-ben, a kommunizmus áldozatai emléknapjának előestéjén megnyílt múzeum hazai sajtóját számba vesszük, egészen más összkép tárul elénk. Óvatos becslések szerint a főbb, országos sajtótermékekben körülbelül hat-hétszáz cikk jelent meg a Schmidt Mária történész-főigazgató vezette intézmény megnyitása, építészeti megoldásai, kiállításai kapcsán. Az írások java arról tanúskodik, hogy szerzőik a legkevésbé sem szeretnék meghallani az idők szavát, zajos vádaskodásaikkal sokkal inkább elnyomnák az Európa-szerte, világszerte egyre határozottabb hangokat. Alig volt olvasható a balliberális sajtóban olyan cikk, amelynek szerzője aggályait, gondolatait, felvetéseit és az általa citált idézeteket olyan keretbe foglalta, amely alapjában véve azt tükrözi, hogy a Fidesz-kormányzat működése idején létrejött intézmény minden lehetséges ellenvetés dacára mégiscsak egyedülálló, közös értékünk. Érdemes megnézni mindenkinek, s érdemes róla különféle fórumokon diskurzust folytatni.
Az írások szerzői között akadt, aki a múzeum szomszédságában élőket féltette, mondván, hogy az intézmény létrejötte miatt majd ingatlanaik leértékelődnek, vagy kedélyállapotukat teszi tönkre a látvány, más úgy vélte, gyermeke bábszínházi élményét rombolja le, hogy el kell magyaráznia, mi is az az újjávarázsolt épület a túlsó oldalon. Mások aránytalannak vélték a kétféle terrorista gépezet prezentációját. Az egyik negatív szellemi-lelki csúcsteljesítményt Vágvölgyi B. András produkálta az Élet és Irodalomban: „A kilencvenes évek elején még kézi vezérléssel másították nyugdíjas szabadcsapatok a történelmet, mára professzionális szervezetek feladata lett ez, mindazonáltal a szimbólumok által sem érzéketlenül: az egykori Hűség Háza, az Andrássy út 60. Nyilascentruma, az ÁVH egykori központja lett a múlttechnikai plaza, kapható benne minden, amire a hatalom megtartásához mint historikus mankóra szükség lehet.”
Tegyük hozzá: a cikkírók tetemes hányada – mint azt néhány szókimondóbb kolléga időnként helyettük is bevallotta – anélkül tárta épületes meglátásait olvasóközönsége elé, hogy valaha is járt volna a Terror Házában. Elég volt nekik annyit tudni róla, hogy az Orbán-kormány alatt jött létre, s hogy a főigazgatója az akkori miniszterelnök főtanácsadója volt, s már készen is állt a verdikt.
Annál azonban, hogy gyakran a félelmetesen irracionálistól a nevetségesig terjedő, úgynevezett ellenérveik sorjázásával az írástudók magukat számtalanszor hiteltelenítették, többről van szó. Míg ugyanis elharsogott rémképeikkel telezengték lapjaikat, éppen azt nem tették meg, ami a dolguk lett volna. Sem ők, sem pedig mások, akikre szintén várna feladat. Pedig a megszólalók java része szakember, történész, szociológus volt, olyasvalaki, aki járatos a humán tudományok valamely ágában. Vagyis tudnia kellene, hogy egyetlen tudós vagy tudóscsoport nem képes megjeleníteni, ábrázolni, kikutatni a társadalom teljes spektrumának összes személyes vagy kollektív igazságát s annak minden árnyalatát egy korral kapcsolatban. A többi igazságot, árnyalatot másvalakiknek kell hitelt érdemlően felmutatniuk, hozzátenniük, hogy az egészből rajzolódhasson ki a történelem igazi arca. Pedig az elmúlt lassan négy évben – vagy tizenöt évben – semmiféle akadálya nem volt annak, hogy a notórius acsarkodások helyett az ÉS, a Népszabadság, a Magyar Hírlap vagy a Népszava hasábjain – egy cikken belül – különféle nézeteket valló történészek ütköztessék kutatási eredményeiket, megállapításaikat, kérdéseiket a közös múlt kapcsán. Bőven lett volna alkalom, hogy hiteles, megrázó visszaemlékezéseket közöljenek az újságok. Felértékelődhetett volna a történészi munka fontossága, eljuthattunk volna oda, ahová Németországban már eljutottak, hogy a tisztázható múlt reményében a történelmi szaklapokat széles közönség vásárolja, nagy érdeklődéssel követve az érdemi vitákat. Mi pedig gyakran tanácstalanul szemléljük, ahogyan a különböző világnézetű magyar történészek – tapintható politikai irányvonalak mentén – többnyire elbeszélnek egymás mellett.
Mi akadálya volt a rendszerváltozás óta annak, hogy az írók, költők, filmesek műveikkel akár az előző rendszer kollaborálóit, kisebb-nagyobb bűnöseit vagy azok leszármazottait is minden maszatolás nélkül hozzásegítsék a tisztességes, emberhez méltó szembenézéshez, bocsánatkéréshez, ahhoz, hogy „letehessék” múltjukat? Ha születtek is művek, amelyek mindenféle szerecsenmosdatás, de nem minden együttérzés nélkül mutatják meg a bűnösök, köztük a „belecsúszottak” s maguk is áldozattá válók drámáját – az ilyen műveket irodalmi és egyéb értékeiktől függetlenül mostohán kezelte, könnyedén elfelejtette a „mértékadó” kulturális sajtó. (Ott van például Szántó T. Gábor Keleti pályaudvar, végállomás című regénye, amelynek egyik főhőse, Benedek György antifasiszta ellenállóból, embermentőből ávóssá lesz, majd tulajdon kollégái verik véresre, s adják gyilkosai kezére. A köztévé büszkesége lehetne a belőle készült sorozat.)
S ha sem a tudósok, sem a közvélemény más formálói az eltelt tizenöt évben nem építettek érdemleges szellemi grádicsot az emberhez méltó, őszinte szembenézéshez, amely nélkül nincs irgalom és megbocsátás, megbékélés, most hiába mutogatnak, kiáltoznak azokra, akik az áldozatok, a máig kiszolgáltatottak nevében tudnak és kívánnak tükröt tartani.
El nem végzett munkájukat aligha kérhetik számon másvalakin. A vágyott „halálmegvető bátorság”, amelynek karikatúrájával ma az ellenzék ellenzékeként, az áldozatok áldozataiként jelenítik meg magukat és a politikai erőket, amelyeknek szócsöveivé lettek, akkor szolgálná inkább mindanynyiuk és mindannyiunk javát, ha a sárdobálás, a relativizálás helyett készek lennének bevallani a múltat. Mindent úgy, ahogy volt. Bűnökkel, sérelmekkel, kiszolgáltatottsággal, ellentmondásos szerepkörökkel, tévedésekkel, lehetséges mentségekkel együtt – a maguk és az általuk képviseltek szemszögéből.
origo.hu
Szaftos ítéletet mondott Gyurcsányról az internet népe
