Ha a magyar külpolitikáról akarunk beszélni, először is meg kellene határoznunk annak mozgásterét, el kell valahová helyeznünk az országot. Mi az tehát, amiből kiindulhatunk? Milyennek kell lennie a magyar külpolitikának?
– Minden ilyenfajta elemzésnek a kiindulópontja bizonyos fogalmak, referenciák helyrerakása. Ez esetben az első tisztázandó kérdés, hogy mi az, amit egy politikailag szervezett közösség – adott esetben egy ország – akar, s mire képes. E szempontok alapján kiderül, hogy a vágyak, az ambíciók reálisak vagy meghaladják a képességeket.
– Az elmélettől közelítsünk a gyakorlat felé. Milyen céljai lehetnek a magyar külpolitikának? Megfelelően, ha úgy tetszik elég ambiciózusan határozza-e meg a céljait?
– Magyarország esetében egy majd százéves trauma, Trianon óta nem tudjuk megfeleltetni a két említett szempontot egymásnak. Az a tény ugyanis, hogy a nemzet és az ország nem esik egybe, állandóan olyanfajta kihívást generál a politikai elit számára, amit nem tud megoldani. Bibó erre használta azt a kifejezést, hogy hisztérikus az ország, mert soha nem arról beszél, ami igazán fáj neki, hanem mellette, fölötte, alatta, körülötte mindenféle körülményekről. Magáról a lényegről azonban nem ejt szót, mert érzi, hogy nem tudja megoldani. Szigorúan a politikai ambíciók felől közelítve tehát olyan ez a tétel a magyar külpolitikai törekvésekben, amely a keletkezésekor elképzelt úton megoldhatatlan. Ez ugyanis a területelvűség politikáján, valamint a hatalmi gondolkodás azon változatán alapult, amelyik a XX. század legelején érvényesült. Ebben a formában ma mindez azért megoldhatatlan, mert az azóta eltelt időben bármely formában érintették ezt a kérdést, két szinten mindig elutasítást kaptak. Egyrészt az ellenérdekelt, képességek tekintetében is jobban álló környezettől, másrészt a nagyhatalmak részéről.
– Azért korántsem mindig e reáliákból indultunk ki, és sajnálatos módon buktunk is párat…
– Hitlernek köszönhetően ugyan részben eredményes volt mondjuk a Horthy-rendszer területalapú, revíziós külpolitikája, azonban rendkívül rossznak bizonyult stratégiailag e számítás. A magyar politika úgy gondolta, hogy mindent vagy semmit, a teljes területben gondolkozott, ezzel a döntéssel azonban többet vesztettünk, mint eredetileg.
– Az elmúlt másfél évtizedben nagyot változott a világ, és elengedhetetlen volt, hogy Magyarország pontosan meghatározza hovatartozását…
– Így van, s első helyen kell itt említeni a klasszikus euroatlanti törekvéscsomagot. Aztán ott van a szomszédságpolitika, ami nélkül nem megy. Ha mindezt összevetjük a képességekkel, akkor leszögezhetjük, hogy az euroatlanti programot kipipáltuk. Minden olyan szervezetnek tagjai lettünk, amely ebből a szempontból számít, így az Európa Tanácsnak, az OECD-nek, a NATO-nak az Európai Uniónak. Igen ám, de ezzel a dolog még nem ér véget. Geopolitikai pozíciónk ugyanis úgy változott, hogy eddig mi voltunk a periféria centruma a Nyugat mellett, most pedig e centrumnak lettünk a perifériája Kelet felé. Ebből az új pozícióból pedig ismét csak kell valamit mondanunk.
– Bizony kellene ám! Milyen új célokat tudtunk kitűzni?
– Ha az uniós csatlakozás utáni, tehát a 2004 utáni időszakot vesszük alapul, akkor nagyjából azt lehet mondani, hogy ezek a magyar külpolitika tanulóévei. Nem gazdálkodunk túlságosan jól ezzel a lehetőséggel, ugyanis az alapfeltevés, az a fajta elvárásrendszer, amit az unióval és a NATO-val kapcsolatban is tápláltunk, nem így működik. Sokan azt mondták, s a belpolitikai viták is részben erről szóltak, hogy az uniós csatlakozás a nemzeti érdekek beáldozásával jár. A csatlakozás után azonban kiderült, mint ahogy a NATO esetében is, hogy a dolog nem egészen erről szól. Hanem arról, hogy ezekben a testületekben, a NATO-ban kimondottan, az EU-ban pedig a külpolitika formálása terén a tagállamnak először meg kell határoznia saját nemzeti álláspontját. A magyar külpolitika szempontjából tehát nem arról volt szó, hogy fel kell adni a nemzeti álláspontot. Éppen fordítva, olyan kérdésekben kellett nemzeti álláspontot kialakítani, amelyekkel korábban a magyar külpolitika egyáltalán nem foglalkozott.
– S milyen eredménnyel vettük ezt az akadályt?
– Amint már említettem, a tanulóéveknél tartunk, s a magyar külpolitika, főleg annak a szervezéselemzés része még nem tudta megoldani a csatlakozásból fakadó problémát. Elsősorban azért, mert itthon az intézményi megoldások nem sikerültek igazán, ráadásul hiányzik ehhez a nemzeti konszenzus is. Enélkül aligha tudjuk megmondani, milyen dolgokra törekszik ezekben a testületekben igazából a magyar külpolitika. Ilyenfajta tisztázó vitáról én nem tudok, és ez meg is látszik az eredményen. A technikai betanulás gőzerővel halad, ez azonban még nem helyettesíti a távlatos politikai gondolkodást.
– Megjegyzem, ez a fajta külpolitikai gondolkodás sok tekintetben hasonlít a rendszerváltás előtti időkre. Benne voltunk például a Varsói Szerződésben, ám nem igazán jó szövetségesként. Mintha a NATO-ban is ez folytatódna. Semmit nem teljesítünk, egyszerűen csak benn vagyunk. Mintha a magyar külpolitika mentalitása, gondolkodása nem lenne elég modern…
– Nagyon jó a hasonlat. A NATO-ban potyautast játszunk, mint ahogy részben ezt játszottuk a Varsói Szerződésben is. Úgy gondolom, itt megint csak a belső tisztázás maradt el. Tehát, ha Magyarország a biztonságpolitikáját s az ilyenfajta ambícióit úgy akarja megfogalmazni, hogy az hosszú távon működjön, akkor ahhoz le kell ülni az összes politikai érintettnek, s tisztázni kell, melyek a fő törekvéseink, ehhez milyen eszközök kellenek. A tárgyalások azonban sem a csatlakozáskor, sem azóta nem ezt a logikát követték.
– Említette a külpolitikai konszenzus hiányát. Szembeötlő a két fő politikai erő gondolkodása közötti különbség. A Fidesz külpolitikájával szemben az volt az egyik legfőbb kritika, hogy túlságosan ambiciózus, középhatalmi álmokat kergető. Az elmúlt négy évben ugyanakkor bírálatként legtöbbször az hangzott el, hogy a szociál-liberális kormány külpolitikája ambíciók nélküli, sodródó. Így aztán nehéz közös pontokat találni, az eredmény pedig magáért beszél. Míg Magyarország legfeljebb hellyel-közzel képes kitölteni a Balkán felé a teret, a lengyelek tökéletesen megvalósítják mindezt keleti politikájukban…
– Ez így van. A lengyelek nem tévesztették szem elől, hogy hol vannak, mire képesek, és adott esetben hajlandók tiltakozni akár még a legközelebbi barátaiknál is. Az önérdek felismerésében, ennek politikai kibeszélésében és érvényesítésében messze konzekvensebbek nálunk. Úgy gondolom, hogy a magyar külpolitika elmúlt tizenegynéhány évének legnagyobb lufija, hogy a végvár pozíciónkból pótlólagos információkat és megoldásokat tudunk szállítani a szövetségeseknek, vagy akárkinek olyan zűrzavaros és válsággal terhelt térséggel kapcsolatban, mint a Balkán. Ez nem így van. Ehhez a közvetítő szerephez Magyarországon sem a szakmai ismeret, sem pedig a politikai képesség nincs meg. Értelmetlen tehát középhatalmiságot emlegetni, ha egy politika nem tud maga körül ilyen látszatot teremteni. Ugyanakkor az ellenkezője még roszszabb, hiszen nem beszélünk bele olyan dolgokba se, amibe pedig kellene. Hogy mondjak egy konkrét dolgot is. Ha Magyarország komolyan veszi a balkáni tanácsadó szerepet, akkor szerintem a politikai szégyen kategóriába tartozik, amikor a Koszovó státusáról szóló megbeszélésekre meg sem hívják, mint ahogy történt ez a tárgyalások szeptemberi indulásakor.
– De említhetjük Horvátország esetét is. Hiába támogatta Zágrábot maximálisan mind az Orbán-, mind a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány, ha a csatlakozási tárgyalások megkezdésekor a dicsőséget az osztrákok elhalászták előlünk. Miért ez a tehetetlenség?
– Az elmúlt négy évben a balliberális kormány egyszerűen nem tudott mit kezdeni a külüggyel mint intézménnyel. Meg lehet nézni, milyen szétesett a külügyi döntéshozatal. Amennyiben rossz ötlet volt külügyminiszterré tenni a pártelnököt, aki profi diplomataként sem ért rá foglalkozni a szaktárcával, annyira rossz ötlet volt egy olyan hivatalnokot bevetni, akinek egyetlenegy célja, hogy kihúzza valamiképpen e beosztásban nyugdíjig.
– Mindezt ráadásul hatásköri problémák is tetézik, hiszen a miniszterelnök teljesen átvette a külpolitika irányítását…
– E személyi résznek van még egy intézményi vonulata is. A Külügyminisztérium pozíciója ugyanis a kormányzaton belül radikálisan meggyengült, ami abból adódott, hogy részint egy másik tárca elvitte a külügyet a hátán vivő külgazdaságot, az igazi koordinációs tevékenység pedig átkerült a Miniszterelnöki Hivatalba, miután az európai integráció ügye is kikerült a külügyből. Képtelenség, hogy a Külügyminisztérium ilyen statisztaszerepbe szoruljon. Ráadásul a koordinálást a Miniszterelnöki Hivatalban végző politikus általában nem áll a helyzet magaslatán.
– Ráadásul súlyosbította a helyzetet, hogy a valódi irányítást ambiciózusan kezébe vevő kormányfők egyike sem értett igazán a külügyekhez…
– Sem Medgyessy, sem pedig Gyurcsány nem volt külügyes, s az utóbbi időben sorozatban voltak olyan melléfogások, amelyek egyfajta magyarázkodó minisztériummá degradálták a Bem rakpartot. A külügy egyfolytában azt magyarázta, hogy a miniszterelnök úr nem úgy gondolta, amit mondott. Megígérni például a kínai vízummentességet részint a helyzetünk, részint pedig az unió működésének abszolút félreismeréséből, illetve nem ismeréséből fakad. De a bilaterális ügyekből is lehet példát hozni. Nem kezeljük túl szerencsésen Visegrádon belül a magyar–lengyel kétoldalú kapcsolatrendszert, ami megmagyarázhatatlanul és indokolhatatlanul a mélyponton van. Olyan szinten, hogy a diplomáciai botrányok szaga lengi be a találkozókat.
– Ne feledjük el azt sem, hogy diplomáciánk hatékonyságát, a minisztérium szakmai színvonalát a stratégia, a konszenzus hiánya mellett ugyancsak rontja a külpolitika alárendeltsége bizonyos belpolitikai, pártérdekeknek…
– Az Egyesült Államok nagyhatalom, s amikor az egymással versenyző pártok a bel- és a külpolitikában alternatívákat gyártanak, látszik, hogy ennek az országnak megvan ehhez a képességrendszere. Az ilyen vitának van értelme. Egy ilyen kis ország esetében, amely általában elszenvedője, nem pedig irányítója a nagypolitikai játszmáknak, úgy gondolom, hogy a versengés a belpolitikai szinten csak az ugyanannak az iránynak javasolt jobb ötletig, alternatíváig mehet el. Egy minimumot mindenképpen hozni kell, és azt minden irányzat köteles tartani. Egy ilyen méretű ország számára katasztrófa, ha a külső kapcsolatrendszert a másik fél belpolitikai fékezésére, lejáratására, szembeállítására használjuk.
– Melyek lehetnek tehát ma a magyar külpolitika optimális irányai és ambíciói?
– Itt megint csak vissza kell menni a kályhához, a geopolitikai adottságainkhoz, a már említett végváreffektushoz, képességeinkhez. Magyarországnak elemi érdeke, hogy pontos meg tudja határozni nemzeti érdekeit. Ezt három helyen kell tudni artikulálni. El kell tudni mondani Brüsszelben a NATO-ban, pár kilométerrel odébb az Európai Unió székházában, valamint a szomszéd államokban. Ezután pedig menni kell lobbizni a nagyhatalmakhoz a fontos fővárosokba. Ha csak ennyit megtesz egy kormány, akkor az már egészen nagyszerű.
origo.hu
Jó hírek érkeztek Parajdról: a vendégeket hamarosan a megszokott élmény várja
