Elszomorító bohóc

A bátorság stimmel. Mert valóban nagy bátorság kell ahhoz, hogy Gyurcsány Ferencet valaki tisztességes, megbízható, vonzó, kellemes embernek nevezze, ám az efféle merész minősítés nem volna igazságos. A miniszterelnököt nem áldotta meg a sors túl sok szeretetre méltó tulajdonsággal, vagy ha mégis, azt gondosan titkolja előlünk, viszont mindenképpen a javára kell írnunk, hogy van benne valami szórakoztató. Ő maga is érzékeli ezen pozitív adottságát, ezért elszántan igyekszik szórakoztatni közönségét, híveit és ellenzőit egyaránt. Mindent megtesz a nép mulattatására: viccelődik, grimaszokat vág, blogol, dzsiggel, figurázik. Táncos esztrádműsora egy pillanat alatt világszám lett, ha házi videó kategóriában is osztanának Oscar-díjat, nem lenne kétséges az idei győztes. Infantilis idétlenkedése után nem lenne meglepő, ha olyan felvételeket is nyilvánosságra hozna, amelyeken a muszkliját csodálja a tükörben, netán a férfiasságát méricskéli egy colstokkal, elvégre a választópolgár kíváncsi lehet arra is, hogy mekkora a miniszterelnök… bicepsze.
Néha megvillantja sajátos humorát is, olyankor hol az ország felét sérti meg, hol a fél világot, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem egy hétköznapi, jelentéktelen tréfamester ő. Ám mókás hajlamai nemcsak olyankor nyilvánulnak meg, amikor a népet akarja derültségre bírni, hanem politikai, parlamenti beszédeiben, az ellenzékkel folytatott vitáiban, kormányfői terveiben, javaslataiban, intézkedéseiben is, magyarán: hiába szeretne miniszterelnökhöz méltó komolyságot erőltetni magára, nem tud kibújni a bőréből. Ha nem az ország sorsa, jövője lenne a tét, akkor felhőtlen önfeledtséggel kacarászhatnánk évértékelő beszédén, gazdasági előterjesztésein, helyzetelemzésein, az ellenzékről szóló magyarázatain, kampányötletein. Sajnos ezektől nem vidámak, hanem idegesek leszünk, pedig mind tartalmukban, mind előadásmódjukban számos szórakoztató elem van, de valahogy képtelenek vagyunk ráhangolódni. Talán bennünk van a hiba, a hozzáállásunkkal van baj, prüszkölünk, háborgunk, megrémülünk Gyurcsány „országépítő” agyrohamaitól, holott valójában röhögnünk kéne rajtuk.
Mert alapvetően mulatságos, amikor egy közjogi méltóság folyamatosan ostobaságokat hord össze, átlátszó és képtelen rágalmakkal illeti politikai ellenfeleit, egy összetett mondat két mondatrészében egymásnak homlokegyenest ellentmondó állításokat fogalmaz meg. Nem feszülnünk, mosolyognunk kéne, amikor álszent vagy diadalmas ábrázattal szemrebbenés nélkül hazudik, mint a vízfolyás, legalább olyankor elismerhetnénk, hogy hazudozásban egyedülálló tehetség, Münchhausen báró, Háry János, Horn Gyula csak kisinas lehet mellette. Egy normális demokráciában hasukat fognák a nevetéstől az emberek Gyurcsány törvényességről, igazságosságról, tisztességes meggazdagodásról, esélyegyenlőségről, demokratikus ellenzéki magatartásról szóló szónoklatai hallatán, vagy a szegényekért aggódó szenvelgésein. Másutt felvidítaná a közönséget az a csak Gyurcsányra jellemző, egészen speciális következetesség, ahogy először ledorongolja az ellenzék felvetéseit, majd kisajátítja, mintha az ő elgondolása lenne, utána mégis elveti és legyalázza, hogy végül úgy adja elő, mint programjának szerves részét, ami már rég megvalósult, esetleg a megvalósulás küszöbén áll. Mi indulatosak leszünk ezektől, szorongunk tőlük, igaz, az elmúlt másfél-két év gyalázatos tapasztalatai bőségesen indokolják, hogy kénytelenek vagyunk Gyurcsányt komolyan venni. Ha minden jól megy, áprilisban ezen is túl leszünk, s Gyurcsány az őt megillető helyre kerül. Olykor megszánjuk, máskor szórakozunk rajta, miként az a szánalmas ripacsoknak dukál.