Évforduló

Éppen ma tizenöt esztendeje, hogy megkezdődött a Sivatagi Vihar nevezetű háború Irakban. Szerintem nem ezzel fog felkerülni a történelem dicsőségfalára az Egyesült Államok meg bokacsattogtató szövetségesei. Hát persze hogy a demokrácia védelme volt kiírva a csíkos-csillagos molinókra – nem is az, hogy olajért megyünk az arabokhoz…
Aztán lőttek, öltek, bombáztak. Ahogyan most is, ugyanott. Most atomfegyvert keresnek, de – bő két esztendeje – nem találnak, bármekkora is az igyekezet. Időközben kétezer-valahányszáz jenki katona adta vissza lelkét a teremtőnek, plusz a szövetségesek áldozatai, nem beszélve a sok tízezer iraki civil halottról.
Gondolom, az amerikai özvegyek, árvák már nem tapsolnak anynyira az ifjabbik Bushnak, mint a választási show idején. A hű fegyverhordozó Tony Blair hívei sem lelkesek már annyira miniszterelnökükért (Gyurcsány Fletó kivétel, ő gomblyukába tűzi a brit kormányfőt, szenvedélyesen egyetértenek mindenben, ő a kampányplakát minálunk).
A legborzasztóbb az egészben az örökös mellébeszélés, a félrevezetés, hogy ez miért volt így helyes, célravezető, humánus és tökéletes. Olyan amerikaiasan frankó, jeee!
Napra tizenöt esztendővel a „dicsőséges” Sivatagi Vihar után csak annyi a kérdés, van-e fürdőszobatükör az amerikai hadseregnél. A világ mostani csendőreinél.