Inotán 53 év után véget ért az alumíniumkohászat: január 31-én állították le az utolsó elektrolizáló kádat. Ezzel csaknem háromszáz állás szűnt meg, és csaknem ugyanennyi vállalkozásban bedolgozó kereshet magának más megélhetést. Kedd óta naponta húsz kohászati dolgozó „számol le” – köztük olyanok is, akiknek ez volt az első munkahelyük, s koruk és képzettségük okán vajmi kevés reményük van arra, hogy lesz második.
Már a rendszerváltozás után kiderült, hogy erősen kétséges az inotai alumíniumkohászat jövője. A kilencvenes évek elején a piacgazdaságra való átállás, a gazdasági recesszió rendkívül nehéz helyzetbe hozta az ágazatot. Inotát 1996-ban privatizálták.
– Annak idején az egész iparágat a várpalotai lignitre építették fel. A bányák táplálták az erőművet, amely energiával látta el a várost és az alumíniumkohászatot. A bányákat 1996-ban bezárták. Innentől már csak idő kérdése volt, hogy mikor dől a többi dominókocka – mondja Németh Balázs, a Fidesz munkástagozatának Veszprém megyei alelnöke.
A helyi energiaforrás elapadása után az erőmű működése is gazdaságtalanná vált, 2002-ben elérkezett a bezárás ideje. Többféle elképzelés szóba jött, hogy miként lehetne megmenteni, korszerűsíteni az erőművet. A rendszerváltozás óta töretlenül szocialista vezetésű város azonban „nem jól lobbizott” – a rossz nyelvek szerint nem is lobbizott. Az Energia, 2000 program keretében felépült új gázturbinás csúcserőmű a szomszédos Litérre került, szó szerint „zöldmezős” beruházásként, egy szántóföld közepére. Pedig Várpalotán minden technikai feltétel – a csatlakozások, a csőrendszer – adott volt.
– Az alumíniumkohászat pedig megkezdte agóniáját, amely január végéig tartott. A bánya bezárása óta eltelt tíz évben csaknem tízezer munkahely szűnt meg Várpalotán – ez a vonzáskörzetet is érinti –, és mindössze százas nagyságrendben teremtődtek újak – mutat rá Németh Balázs. – Várpalota halott település lett. Másfél évtizede folyamatos a leépülés. Most ott tartunk – és a polgármester erre még büszke is! –, hogy az önkormányzat a legnagyobb munkaadó. Azután következik a honvédség. Van néhány multinacionális áruház, ahol az emberek dolgozhatnak, néhány vállalkozás is akad, de az ipari park – kettő is van belőle – pang. Ez a város többször volt már ellenzékben és kormányoldalon – ahogy most is –, de mindegy volt. Egyaránt nem történt semmi a hanyatlás megállítására. A szomszédos Veszprém, Székesfehérvár virágzik, nekik sikerült „odacsalogatniuk” a multikat. Jellemző adat: Várpalotának hétmillió forintja van elkülönítve pályázati önrészre. Kérdezem én, ugyan milyen projektre lehet pályázni ennyi pénzből? – festi le az állapotokat a munkástagozat vezetője, aki maga is valójában munkanélküli. Augusztusban bocsátották el a műtrágyát gyártó péti Nitrogénművek Rt.-től, ahol 18 éves kora óta – jó 15 éve – erősáramú technikusként kereste a kenyerét. Az üzemi tanács többi dolgozójával együtt most perben áll az új tulajdonossal, Bige Lászlóval. A név a híradásokból ismerős. Németh Balázs megerősíti: Bige László szervezte néhány éve azt a vadászatot – helyesebben mészárlást –, amely közfelháborodást váltott ki, amelyen kormánypárti és ellenzéki honatyák egyaránt részt vettek.
Németh Balázs is tagja volt annak az üzemi tanácsnak, amely felemelte szavát a vállalat munkásjólétet szolgáló vagyontárgyainak elherdálása ellen. A pétfürdői strandról, a kultúrházról és két munkásszállásról volt szó, amelyeket telekáron adott el a tulajdonos. A következmény: azonnali kirúgás. Bár a munkaügyi bíróság jogerősen az üzemi tanács tagjainak adott igazat, a tulajdonos nem helyezte vissza őket állásukba. Inkább folyósítja a fizetést, de az üzem területére nem léphetnek be.
Az inotai kohó bezárásáról a Várpalota Tv élő telefonos műsort készített, amelyben szintén utaltak arra, hogy „egyesek” bármit el tudnak intézni a kormánynál, míg mások – konkrétan a várpalotai városvezetés – semmit. És hogy miként lehetséges: egy magáncég nyeresége érdekében a magyar műtrágyát vámokkal lehetett megvédeni az olcsóbb külföldi konkurencia ellen – miközben ez az egész gazdatársadalomnak többletköltséget jelentett –, míg egy másik magáncég, nevezetesen az inotai Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi (Mal) Rt. által biztosított 300–600 munkahely védelmében egy szalmaszálat sem voltak hajlandók keresztbe tenni. (Mint lapunk megírta, Csillag István akkori gazdasági miniszter 2003-ban úgy döntött, hogy tonnánként 11 600 forintos vámpótlékot vezet be a magyar műtrágyagyártás védelmében. Ezt az iparágat gyakorlatilag Bige cége képviselte. Az intézkedést általános felháborodás követte, mivel a gazdáknak ez tonnánként 5–10 ezer forintos többletkiadást eredményezett: a szocialista agrárlobbi odáig ment, hogy ultimátumot intézett a miniszterhez, ha nem vonja vissza a védővámot, kezdeményezik felmentését a parlamentben. Novemberben eltörölték a vámpótlékot. Hogy a vámpótlék eltörlése kedvezett Bige László cégének, azt a tulajdonos határozottan cáfolta.) A Várpalota Tv-ben akadt olyan felháborodott betelefonáló is, aki azt a kérdést tette fel: Dunaújvárosban a Hankook gumigyárnak ugyan miért fizetnek 20 milliárd támogatást a munkahelyteremtésért, a szintén szocialista bázisnak számító Várpalota pedig miért nem kap semmit?
Hogy mi köze a szocialista–szabad demokrata kormánynak az inotai kohó bezárásához? Erről Eper Julianna, az inotai alumíniumipari szakszervezeti tanács titkára órákig tud mesélni, s ez nem csoda. A munkahelyek megőrzéséért folyó harc 2003-ban kezdődött.
– A villamos energia árának folyamatos hazai növekedése miatt ekkorra már világossá vált, hogy tarthatatlan mennyiségű veszteség kezd felhalmozódni. A szakszervezet a tulajdonosok mellé állva próbált segíteni annak érdekében, hogy munkahelymegőrző támogatáshoz és a fogyasztás szintjének megfelelő, elfogadható árú villamos energiához juthasson a kohó. Az áram az alumíniumkohászatban alapanyagnak számít. A villamosenergia-piac liberalizálása nem hozta meg a várt eredményt: a Mal Rt. külföldi szolgáltatóval kötött szerződést, de csak alig valamivel a hazai árak alatt tudta fedezni a szükségletét – eleveníti fel a történteket Eper Julianna, aki egész paksaméta dokumentummal érkezett találkozónkra. Bár korábban azt az ígéretet kaptuk a vállalatvezetéstől, hogy beléphetünk az üzem területére, ezt néhány órán belül visszavonták. Eper Juliannával így irodája helyett csak a parkolóban tudtunk szót váltani járó motorú autónkban.
– Az áramár csak a gondok egyik szegmense volt, bár ez a kérdés volt a legfontosabb – magyarázza Eper Julianna. Gyapay Zoltánnak, a térség fideszes országgyűlési képviselőjének írott segélykérő levelében olvasható: „Jellemző módon a villamosenergia-szállító rendszerek kapacitásának értékesítésekor, 2003 végén spekulációs akciók megakadályozták, hogy a 2004-ben rendelkezésünkre álló olcsó cseh villamos energiát Magyarországra behozzuk.
*
Ez milliárdos veszteséget okozott már abban az évben is. Ezt olyanok tehették meg, akiknek nem is állt rendelkezésükre behozható villamos energia! Így lehet egy országnak óriási károkat okozni, dolgozók sokaságát és családjukat tönkretenni!”
– Azokban az országokban, ahol nem maradt elegendő termelőkapacitás állami kézben, az eladók és az energiakereskedők monopóliumokba tömörülnek, és egymás között megegyeznek, egymás érdekeit szolgálva. Ez jelentős áremelésekhez vezet. Magyarországon a német szolgáltatók kerültek uralkodó helyzetbe. S mire kénytelenek lesznek megváltoztatni magatartásukat, addigra vége Inotának is – teszi hozzá Eper Julianna.
A szakszervezet minden olyan helyen kopogtatott, ahol segítséget lehetett remélni. Megkeresték a munkaügyi, a gazdasági tárcát, levelet írtak a Miniszterelnöki Hivatalba Kiss Péter kancelláriaminiszternek, az energiahivatalnak, az összes közjogi méltóságnak. Végül sikerült elérniük, hogy minden érdekelt fél leüljön a tárgyalóasztalhoz. Különös módon a hatszáz munkahely megmentésén fáradozó szakszervezet a szocialista városvezetés és a szocialista kormány részéről ígéreteken kívül nem sok segítséget kapott. Ügyüket – lehetőségeihez képest – a jobboldali országgyűlési képviselő próbálta előmozdítani. Legalább azt elérni, hogy bekerüljön a köztudatba: Inotán baj van, tenni kéne valamit.
– A hozzáállásra jellemző, hogy a gazdasági tárca egyik államtitkára azt vetette oda válaszként: ugyan mit akar Inota? Hiszen az energiaellátás már 30 éve gond… Pedig a tét nagy volt – mondja Eper Julianna.
A szakszervezet számításai szerint az alumíniumkohó leállításához kapcsolódó költségek mintegy 20 milliárd forintra rúgnak – ebből tetemes rész érinti az államkincstárt a kieső adók és járulékok formájában –, nem beszélve a következő dominókocka kidőlésével járó költségekről. Ugyanis a kohó bezárása után a timföldet, az alumíniumkohászat alapanyagát szállító Ajka is a csőd szélére kerülhet. Bár – ahogy a szakszervezeti titkár fogalmaz – a jelenlegi információk szerint van esély arra, hogy Ajka talpon maradjon. A bauxitból ugyanis olyan speciális timföldet is lehet gyártani, amely más vegyipari ágazatok, így például a mosóporgyártás alapanyagául szolgálhat.
Mintegy 6,8 milliárd forintnyi kiesés következik be az energiapiacon a szakszervezet összesítése szerint – ugyanis ennyit fogyasztott évente Inota. Az ezzel járó adók nem folynak be az államkincstárba. Mintegy 400–450 millió forintnyi közvetett és közvetlen anyagigénye volt az üzemnek – ez is kiesik a kapcsolódó adókkal együtt. A kohászati területet érintő 300–310 munkavállaló elbocsátása során 940 millió forintnyi bér- és személyi jellegű költség merül fel. Ennek társadalombiztosítási és személyijövedelemadó-vonzata 420 millió forint. A kohót kiszolgáló kisebb társaságok költségeinek kiesése mintegy 500 millió forint. A létszám tekintetében ez nagyjából 260 főt érint. Az ő esetükben a bérköltségkiesés mintegy 850 millió forint, a kincstár 330 millió forint járuléktól esik el, ezenfelül 310 millió forint személyi jövedelemadótól is. A kohóhoz kapcsolódó hazai beszállítók elveszítik mintegy 8,1 milliárd forintos árbevételüket, emiatt legkevesebb 100 millió forint társasági adó befizetése is elmarad. A Kóka János és az általa vezetett gazdasági minisztérium szakemberei – válaszuk tanúsága szerint – mindezt megalapozatlannak találták, bár azt elismerték, hogy a társadalombiztosítási és a személyi jövedelemadót érintő kiesés „megközelítőleg helyesen került kiszámításra”. A beszállítói csoport azonban már más tészta, hiszen a piacgazdaságban a vállalkozók új lehetőségek után néznek, és az ismét bevételt hoz a költségvetésnek. A Kóka-féle minisztérium szerint nem tekinthető nemzetgazdasági veszteségnek a 6,8 milliárdos áramfelhasználás kiesése sem – a piacgazdaság elvei alapján. Így hát a mintegy 100 millió forintos munkahelymegtartó támogatás elbírálását is felfüggesztették tavaly augusztusban. A támogatásnak valóban csak akkor lett volna értelme, ha sikerül megkötni a hosszú távú – legalább ötéves – áramvásárlási szerződést. Ám ez nem sikerült. Ahogy Eper Julianna mondja, számára az volt a legszívszorítóbb Kóka válaszlevelében, hogy az állástalanul maradt emberek százai nem szerepeltek abban a felsorolásban, amely az állami bevételkiesést tartalmazta. A rossz érzések megalapozottságát igazolta aztán Csizmár Gábor munkaügyi miniszter okfejtése.
Nagy gondot okozott az áramár emelkedése mellett, hogy a dollár árfolyama rendkívüli módon meggyengült az euróéhoz képest, a forint árfolyama pedig erősödött. Ennek következtében a termelés drágább lett, a mintegy 70 százalékban külföldön értékesített termékeket viszont kevesebbért lehetett eladni. A tulajdonosok vesztesége mintegy kétmilliárdra rúgott, mivel abban a helyzetben jóval olcsóbb lett volna a világpiacon megvásárolni az alumíniumot.
A Mal Rt. tulajdonosai szívesen visszatértek volna a részben vagy teljesen magyar tulajdonú áramszolgáltatóhoz, ha sikerül valamiféle méltányos, a nagyfogyasztókat megillető és főként hosszú távú megegyezést tető alá hozniuk az áramárról. Ebben az esetben tovább működtették volna a kohót, amelynek környezetvédelmi engedélye alig több mint egy év múlva lejár. Ha megvan a hosszú távú áramszerződés, hitelből elvégezték volna a szükséges korszerűsítést. Ám a megegyezés nem jött létre: Kóka János gazdasági miniszter a szakszervezeti tanács megkeresésére a következő választ adta: „A szakszervezet azon felvetése, amely szerint a Magyar Villamos Művek Rt. közvetlen és a Paksi Atomerőmű Rt. közvetett állami kézben lévő volta elég indokot jelentene arra, hogy egy magánkézben lévő termelővállalat gazdálkodási nehézségeinek orvoslása érdekében »imaginárius« veszteséget szenvedjenek el, teljességgel elfogadhatatlan.”
– Az Alcoa-Köfém Kft. Spanyolországban három ugyanilyen kohót helyezett üzembe, mint a miénk volt, hogy saját cégeit ellássa alapanyaggal. A környező országokban, például Szlovákiában, Szlovéniában 30 százalékkal olcsóbban kapják az áramot, mint mi. A zsirai kohó 2018-ig köthetett kedvező, hosszú távú szerződést. Nálunk Csizmár Gábor munkaügyi miniszter azt sem engedélyezte, hogy az a 20–25 fő, aki 20–30 évet eltöltött a kohóban, de még nem érte el a nyugdíjkorhatárt, korkedvezményes nyugdíjba mehessen. Medgyessy legalább volt olyan úriember, hogy engedélyezte ezt a bezárt bauxitbánya dolgozóinak – hívja fel a figyelmet Eper Julianna a legfájóbb, általános felháborodást kiváltó tényre.
„Megítélésünk szerint a munkaerő-piaci problémákat – akár csak 30 fő vonatkozásában is – nem lehet eredményesen a nyugdíjrendszeren keresztül kezelni. Számításaink szerint a 40-es éveikben, illetve az 50-es éveik elején járó munkavállalókról lehet szó. […] Az 55 év alattiak számára a megélhetésük alapját képező munkahelyteremtés, a további szolgálatiidő-szerzés és nem az inaktív életre ítélés lehet az elérendő cél” – fejti ki a munkaügyi miniszter, akit nem hatott meg az a mintegy 250 aláírás sem, amelyet az érintett kollégák nyugdíjazása érdekében, tiltakozásul gyűjtött a szakszervezet. Csizmár rámutat arra is: a 30 fő valóban nem tétel a költségvetés számára, de „igen gyakran kapnak hasonló tárgyú megkereséseket”, és ha mindet teljesítenék, az már jelentős tétel volna.
Műszakváltás után a didergő téli délutánon a buszmegállóba szállingózó munkások egyike kérdésemre csak annyit mond: ő is „pofára esett”, merthogy csak kevés hiányzik a nyugdíjhoz. Az egész eddigi munkás életét a kohóban töltötte el:
– Azt mondják, hogy tán lesz lehetőség valahogy azt a pár hónapot elintézni, de ki tudja? – kérdezi. S hogyha mégsem sikerül? Nem sok kilátása van a magafajta munkásembernek. Egy másik kolléga szintén hasonló cipőben jár, de jóval optimistább. Neki már megvan a helye. Beszélne még arról, hogy hol, de a biztonsági őr „letiltja” az interjút. Eper Julianna még sorolná: tanfolyamok, átképzések vannak, személy szerint mindenkivel elbeszélgetnek, a szakszervezet azoknak is segít, akik nem tagok, a tulajdonos hozzáállása pedig példaadó… De azért könnybe lábad a szeme: olyan volt ezt, mint egy család. És meg lehetett volna menteni. Csak hiányzott a közös akarat.
origo.hu
Ilyen siralmas állapotok vannak most Rákosrendezőn - képek
