Locusta növényismerete lenyűgözte kortársait. A római toxikológia ekkor már fejlett tudományág volt, amely a természetes anyagok hatásain alapult. Theophrasztosz, Dioszkoridész és Plinius műveiben részletesen írtak a mérgekről. Dioszkoridész De Materia Medica című munkája több mint ezer szer hatását sorolja fel, köztük a kolchikumot, a tiszafát, a sztramoniumot és a galagonyát – mind halálos alkaloidákat tartalmaztak. A rómaiak ismerték az arzénvegyületeket is, és tudatosan használták őket politikai gyilkosságokra.
A méregkeverő udvari karrierje
Claudius és Britannicus halála után Locusta „az állam eszközévé” vált. Néró uralma alatt mentelmi jogot, birtokokat és saját műhelyt kapott, ahol mérgező növényeket termeszthetett, és más méregkeverőket képzett ki. Tacitus így fogalmaz: „Az új császár tudta, hogy egy mesterségében erényes nővel van dolga, aki a jövőben is hasznára lehet.”
Néró hatalmát végül saját túlkapásai ásták alá.
Amikor a szenátus közellenséggé nyilvánította, Locusta mérget készített neki, amellyel a császár öngyilkosságot kísérelt meg – ám a testőrei elvették tőle. Amikor Galba került trónra, elrendelte, hogy Locustát láncra verve vezessék végig Rómán, majd végezzék ki. Tacitus szavaival: „A mérgek feltalálójaként elítélt, és gonoszságairól híres asszony bűneiért elnyerte büntetését.”
Egyes modern írók Locustát a történelem első sorozatgyilkosaként mutatják be. A történeti források azonban inkább rabszolganőként ábrázolják, akit parancsok és a félelem irányítottak. Ahogy Borja Méndez Santiago írja Az ókori Róma 250 nője című kötetben: „Locusta mindig is eszközként működött Agrippina és Néró szolgálatában.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!