Felebarátaim (7.)

Elég volt a szép szavakból meg a szentenciákból, egyik se hozott, se vitt barátot. Lássuk magukat a cimbiket.
Balatoni
Esküszöm, hogy nem emlékszem már, hogyan találkoztunk. De az biztos, hogy legalább egy évtizedig kedveltük egymást. A valószínű az, hogy Balatoni első könyvét megszerettem, s amikor találkoztunk (a Balaton mellett?), ezt el is mondtam neki. Kevés szavú, jó humorú embernek ismertem meg, s ha Pesten járt, meghívtam, aludjon nálunk. Néha csajjal jött, néha én szereztem neki csajt. Az általa hozott csajok többsége engem választott, de volt, hogy a neki szántak közül is néhány. Az egyik reggelig ügyeskedett, míg sikerült kicsiholni belőlem az életet, majdnem behorpadt a homlokom. Balatoni egyszer a szeretőjével jött, és fel is ajánlott egy szendvicset, de ehhez – miért, miért nem – nem volt kedvem. A keleti kultúra közös szeretete is közelebb hozott egymáshoz. Később már a két család is összejárt, s egy szilveszter alkalmával megpróbáltunk párt is cserélni. De nőink hűségesebbek és normálisabbak is voltak, mint mi: a csere nem jött össze. Azt hiszem, akkor ment gajra a kapcsolatunk, amikor én lefordítottam az általa kölcsönadott ókori szexuális kézikönyvet, amelynek a filozófiai része legalább olyan fontos volt, mint a gyakorlati. Sokat dolgozott külföldön, mert neki volt jól fizető polgári foglalkozása is. De nem ezért kopott el közülünk a szeretet: egyszerűen lusta vagyok ahhoz, hogy apró kis ajándékokkal, telefonokkal, levelekkel tartsam fönn a kapcsolatot. Egyszer valami pályázati ajánláshoz elkérte tőlem Péter Péter telefonját és címét. Azután megritkultak, majd meg is szűntek találkozásaink. Sosem mondtam, hogy nem miattam, de a barátsághoz két ember kell. Ha P. P.-t szereted, akkor szeresd őt, gondoltam magamban kicsit sértetten. Azóta is nagyon hiányzik Balatoni dörmögése, mosolya, vidéki miskájer típusú széptevése a nőknél, pipájának füstje. Amennyire tudom (a neten láttam), mostanában verseket ír, ami a lehető legnagyobb hiba, sőt bűn egy született prózaírónál. Eszembe jutott fiatalkori vitám is apámmal, hogy vasárnapi írónak lenni nem lehet. Vagy lehet, de nem érdemes.
Péter Péter
Egy időben kezdtünk megjelengetni a pesti folyóiratokban. És sokszor együtt hallgattuk néhai Páskándi Géza tanításait. A Nimród könyöklős részében többször előfordult, de a leülősben ritkán. Egyszer följött hozzám a Váci utcai kéglibe. Akkor lettünk barátok. Szinte szó szerint ugyanazt mondtuk a világról, na meg az irodalomról is. Nem ismertük még egymás szótárát: azok a szavak, melyekben megegyeztünk, egész mást jelentettek az egyikünknek és a másikunknak. Sokat barangoltunk együtt a pesti utcákon, nagyra tartottam, hogy különböző fülkékből félóránként fölhívta beteg édesanyját. A Mozgó Világnál is egyszerre kezdtünk, és egyszerre utasítottuk vissza mosolyogva egy általunk akkor nem különösebben kedvelt fiatal író közeledését.
Egymás írásainak megjelenését szinte közös sikernek tartottuk. Ő az első könyve megjelenése után rálépett a gázra, és – okosan tette – minden évben kijött egy kisebb új könyvvel. Én csak tíz év után jöttem a második könyvvel, igaz, az egy nagyregény, a Por volt.
A két család összejárt, de nálunk voltunk többször a nagy kert miatt. Büszke voltam a jól nyírt és esőben is locsolt füvemre. Egy csomó semmire se jó otelló szőlő kiirtásával igen jó, kispályás focimeccsekre, fejelőmeccsekre alkalmas pályát alakítottam ki. Összejött egy állandó társaság, akikkel fociztunk. P. P. volt a legjobb focista közöttünk. Ha ellenünk játszott, és én bedobtam magam a kapu elé a gólt védendő, csinált egy bölcs cselt, és szép nyugodtan átemelte fölöttem a labdát. Ha vele voltam, akkor egy-két csel után úgy adtam neki a labdát, hogy rögtön kapura fordult vele, vagy egyből lőtt. Ilyenkor mindig nyertünk.
Utána azok a csöndes cigánypecsenye-, szalonnasütések a kert egyik sarkában. P. P. nem ivott, mert kocsival jött. (Akkor még Trabantja volt.) De olyan éjszakája is akadt, hogy az ajándékba adott vörösbort egy huzatra megitta.
Nem figyeltem föl arra, hogy voltak, akik P. P. miatt jöttek focizni. Ilyen volt Joe-Joe is, akit szegedi koleszos korszakából ismertem. Később derült ki, amikor útjaink P. P.-vel valami hülyeség miatt elváltak, hogy ő a másikat szereti. Az egyetlen olyan irodalomtörténész volt, aki sosem jelentetett meg kritikát a könyveimről, viszont hosszú-hosszú, misszilis magánlevelekben elemezte őket.
Aztán P. P.-ék elköltöztek a család volt nyaralójába, és a szerkesztőségekbe se jártunk már annyit: elég volt postázni a kéziratokat. De még ebben az időszakban is találkozgattunk, igaz, csak havonta az EMKE emeleti éttermében egy ebédre, cigányzenével súlyosbítva.
Nagyon sokan kezdték keresni P. P. kegyeit, és én csöndesen hátramaradtam. Németországban olyan cikkek jelentek meg róla, hogy „a vörös gróf megint írt egy regényt”. Ennél jobb reklám nincs. Talán az – gondoltam én dőrén –, amikor a Port a Magvető ötezredik kiadványának nevezték ki. Néha beállítottam hozzájuk egy üveg vörösborral a kezemben és többel a gyomromban. Ha a felesége volt otthon, az se okozott gondot, igen kedveltem őt. Még tanácsokat is adott, amikor már válófélben voltam.
Emlékszem, amikor először kerestem föl a Duna-parti nyaralóban P. P.-t. Volt egy másik, nem használt kapu is, amin átmásztam. Alul átdugtam az üvegeket. Még csak kiskutyáik voltak, nem jeleztek, csak simogattam őket. Benéztem a nagy ablakon, és ott ült a mester (egymást a kezdetektől így neveztük). Hol ült volna egy író? Az íróasztalánál. Talán egy percig, ha figyeltem őt, mert elszégyelltem magam. Pedig az írók nem olyan szégyenlős népek. Kopogtam az ablakon. Azt hiszem, azon az estén is a válásom volt terítéken. Meg Baránszky Jób László, a kritikusok doyenjének írása, amely szerint az a generáció, amelyik két ilyen írót is föl tud mutatni, mint mi ketten, az nagyra hivatott. Hál’ istennek többen vagyunk kettőnél.
Aztán én költöztem el két vagy három hónapra Nagymarosra. Később mégis visszamentem a családomhoz, amit bizony jól tettem, mert különben nem gyönyörködhettem volna kétéves fiam növekedésében. A legszebb kor, amíg iskolába nem kerül a gyerek. Harcoltam is érte, hogy egy évvel „később vigyék el”. Mintha a katonaságról lett volna szó. Nem is olyan nagy a különbség.
P. P. németországi ösztöndíjakat kapott. Németül von Haus aus jól beszélt. Én azt mondtam neki, hogy a németek folyton elállták az utunkat Európa többi része elől, melyeket kötelességemnek tartottam fölkeresni. Mindig azt mondták nekünk, mint a vadaknak, hogy ők Európa. Miért, mi nem? És Anglia, Franciaország? Hollandia és Belgium? Spanyolország és Olaszország? És halkan: Lengyelország, Csehország, Oroszország? A Balkánt se felejtsük ki. Én ezekre a helyekre mentem inkább, mert ugyan németül megértettem magam, angolul, franciául, oroszul folyékonyan beszéltem.
Egyet felejtettem ki: a németek le is fordítják az embert. Bizony. Akkoriban alakult ki az általam „német elkülönítménynek” nevezett, körülbelül fél tucat íróból álló brancs, akik egymást kaserolták, fordíttatták, utaztatták, ösztöndíjaztatták Németországban. És az már nagy piac. Ide már nem követtem őt, igaz, nem is hívott. De mehettem volna, ha kicsit kedvesebb vagyok. Ha őket megkérdezték, hogy van-e rajtuk kívül számottevő író Magyarországon; mit gondoltok, honjaim, mit feleltek? És én még ekkor sem voltam irigy, sőt még féltékeny se. Rá. Az én barátságaim nem érdekszövetségek.
Néha összefutottunk Szigligeten (ahová, ha régen mentem, mindig egy lapot írtam volt a kastély egyik örökösének, vagyis neki). Még kiadót is ajánlott. Épp kiadót váltottam. Elmentem ahhoz a kiadóhoz. Azt mondta, még P. P.-t se biztos, hogy ki tudják adni, olyan rosszul megy a bolt. Értettem én a szóból. P. P. közben már rég nem azon a pályán játszott, mint a többi magyar író.
Még egyszer felléptünk egy közös színpadon, Gyulán. Ott fölolvastam egy novellát, amitől ő állítólag bepipult, mert a posztmodern végéről szólt, persze ironikusan, kifigurázva azt. Akinek nem inge, ne vegye magára. Amikor A szív böjtjét megírtam, akkor sem jutott eszembe a cím első két szavában az enyémmel megegyező című (gyönyörű) könyve. A cím egyszerűen Csuang-dzétől jött. P. P. ezért is neheztelt. Lelke rajta.
Az utolsó beszélgetésünkre emlékszem. Amikor elolvastam egy regényét (mindegyiket elolvasom), fölhívtam, gratuláltam neki a második részért. Zavart csönd. Utána annyit mondtam: Szar lehet, hogy ha az ember egyet szellent, azt is bekeretezik. Na. Na!, mondta ő. Azt Zola írta, mondtam én.
Azóta nem beszélünk, s jól van ez így.
Beowulf
Még a Port írtam, amikor rádumáltak, hogy menjek el Szlovákiába. Utoljára léptem föl mint „fiatal író”. Nem értettem, hogy miért kell ezt nekem megcselekednem. Hát azért, hogy találkozzak Beowulffal.
Pesten volt az Európai Kulturális Fórum, és a szlovákok is fel akartak mutatni valamit. Ez volt a szocialista országok fiatal íróinak találkozmánya. Nem volt egy nagy ötlet, annyi szent, és nem azért, mert Kubából nem érkeztek meg az elvtársak. A szlovák és a cseh elvtársak, Beowulfot kivéve, állandóan részegek voltak. Bizonyára én is az lettem volna, ha a mienknél sokkal keményebb diktatúrában kellett volna szabadnak lennem.
Hanem aztán a téglám! Egy Kalocsáról reszlovakizált totocska volt, és egy szobában kellett aludnom vele, hogy mindenről jelentést írhasson. A posztmodernről (bizony, bizony!) írott tanulmányom fordítása nehezen ment neki. Akkor jöttem rá, hogy az esztétika és a filozófia nyelve feleannyira sincs kidolgozva náluk, mint nálunk. (Miközben mi sem dicsekedhetünk vele.) Egyszerűen írjuk körül, mondtam a téglának, ha valamire sehogy sem talált szót.
A beszédem olyan jól sikerült, hogy utána szünetet kellett elrendelni. Még a beszédet megelőzően üdvözöltem Beowulfot mint „kitűnő magyar írót, a szlovák írószövetség tagját”. Ismertem az első könyvét, és nagyon szerettem. A szünettől fogva elválaszthatatlanok lettünk.
Azóta többször találkozott a két család, míg a gyerekek fel nem nőttek. Volt, hogy a házunkban laktak, miközben első és utolsó feleségem Szegeden volt kórházban. Beowulfot két évre elvitte a politika, de egyetlen sérülés nélkül megúszta. Még a „fiatal csajos” korszakunk is szinte egyszerre köszöntött be. Ha most találkozunk valahol, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Egy barátság, amely, talán épp a távolság miatt, megmaradt, istennek hála.
Különben pedig, mint nemrég rájöttem, a legjobb barát a magány.