Gázszámla

Büszkén hirdette évértékelő beszédében George W. Bush, hogy az Egyesült Államok a világ egyetlen és vezető hatalma, amely elkötelezetten munkálkodik a demokrácia kiterjesztésén. Mindez valóban szépen hangzik, ugyanakkor példák során át lehetne bizonyítani, hogy e formailag elvitathatatlanul nemes misszió valójában Amerika hatalmi törekvéseinek píárcsomagolása. Irak elmúlt néhány éve mutatja ezt talán a leglátványosabban, ugyancsak akadozik azonban az úgynevezett demokráciaexport a posztszovjet térségben is. Az ok első pillantásra is kettős. Egyrészt nem lehet társadalmi-politikai berendezkedéseket teljesen eltérő hagyományokkal, mentalitással rendelkező közegbe egy az egyben átültetni, másrészt itt is látványosan kiütközik, hogy a fő cél valójában lojális rezsimek létrehozása, Oroszország kiszorítása, birodalmi befolyásszerzés. Így aztán a változások kétségkívül látható demokráciahozadéka jóval a várakozások alatt marad. Igaz, a washingtoni stratégáknak amiatt fáj leginkább a fejük, hogy a geostratégiai célok teljesülésétől is messze vannak. A számla többi részét a „felemelt” népek fizetik, akik majd eldöntik, a bevételi, vagy a kiadási oldal a hosszabb.
A „színes” forradalmak Grúziától Ukrajnán át Kirgizisztánig egyre érezhetőbb válságba torkolltak. Romlanak a gazdasági eredmények, mélyponton az utca egykori hőseinek, Szaakasvilinek és Juscsenkónak a népszerűsége. Bakijev kirgiz elnök előremenekül, és tanulva hatalomra jutásának körülményeiből, szigorítja a civil szervezetek feletti kontrollt, és meg-meglebegteti a manaszi amerikai bázis felszámolását is. Eközben a demokrácia exportját olaja miatt megúszó Alyjev és Nazarbajev országai stabilak, fejlődésük töretlen. Washingtont mindez nem gondolkodtatja el, inkább bűnbakokat keres. E helyzetben kapóra jött, hogy a „színes” forradalmak kábulatából ocsúdó Moszkva érdekeinek védelmében fellépve szakított a stratégiai irányt váltó Ukrajna 14 éve tartó, évi 3-5 milliárd dollárra tehető dotálásával, és piaci szintre emelte a gázárakat. Amerika azonnal a demokratikus viselkedési normák felrúgását kezdte emlegetni. Nem számított ez esetben a piaci logika, az iraki háború energetikai indíttatása, s az sem, hogy a gazdasági nyomásgyakorlást embargópolitikájával éppen Washington gyakorolja a leghatékonyabban.
Amerikát persze ezúttal sem az érdekelte elsősorban, hogy lesz-e Ukrajnában, Grúziában vagy Nyugat-Európában gáz. Az EU és Oroszország energetikai partnerségének megrendülése pedig kimondottan kapóra jött. A kérdés túlpolitizálása miatt növekvő árak, Moszkva kelet felé tolódása, az új exportirányok keresésének felgyorsulása miatt nem Washingtonnak kell izgulnia. Ezt a „gázszámlát” Európának kell megfizetnie.