Ha Isten nem volna

Ezúttal sem a cím, sem az alcím nem a publicista leleménye. Egy kék színű, kemény fedelű könyv címlapján olvasható szakasztott ily módon, amely tavaly karácsony táján látott napvilágot. Alul még látható a Magyar Hivatalos Közlönykiadó emblémája is, ami meglehetősen szokatlan, hiszen egy közlönyöket megjelentető vállalkozás profiljába nem feltétlenül tartozik bele egyházpolitikai interjúk közreadása. Főleg nem ilyen nadrágszíjhúzó időkben, amikor az említett kiadó is lemondani kényszerül patinás időszaki kiadványok – például a Valóság című folyóirat – megjelentetéséről. Igaz, a Frenkl Thurzó Tibor által szerkesztett és Platthy Iván által szakértett könyv létrehozását más állami tulajdonú cégek is elősegítették.
A második meglepetés akkor éri az embert, mikor az interjúk s a bevezető esszé szerzőjének nevére pillant. Ha tíz nevet kellene mondani a szakmából, hogy vajon ki tudna kellő szakértelemmel elkészíteni egy ilyen tárgyú, államilag finanszírozott, már-már történeti forrásmunkának szánt kiadványt, akkor Szále László, a Magyar Hírlap főmunkatársa nagy valószínűséggel nem szerepelne köztük. Ő maga is érezheti ezt a fajta kívülállást, mert nem is igyekszik véka alá rejteni: „Nem vagyok hívő ember, de ezt mélyen sajnálom. Katolikus szellemben neveltek föl szüleim, még gimnáziumban is hittanra jártam, nem a KISZ-be – talán ha hatan voltunk hittanosok akkor az ötvenes évek végén az egész iskolából –, de bevallom, én már inkább csak az édesanyám kedvéért. Hogy elveszítettem-e a hitemet, vagy nem is volt, nem tudom; ha volt, minden bizonnyal a materialista tanok halványíthatták el bennem az Isten és a vallásos élet iránti vágyat, de valószínűbb, hogy nekem nem adatott meg ez a képesség, s úgy vagyok a hittel, mint botfülű a muzsikával, aki se énekelni nem tud, se igazán élvezni nem képes az emberiség talán legszebb megnyilvánulását, a zenét. Hogy lehet-e akarni megszerezni a hit képességét, azt sem tudom, de ha lehet, akkor akarni sem tudom eléggé.”
Dicséretes őszinteség, még az alkalmasság kérdését sem firtatja tovább az ember. Szále hithez való viszonya körülbelül annyira érdektelen volna, mint bármely más újságíróé – ha önvallomása nem juttatna óhatatlanul eszünkbe egy másik férfiút, aki viszont a hittanóra helyett mégis inkább a KISZ-t választotta (interjúiban kendőzetlenül eldicsekszik vele, hogy soha azelőtt nem volt annyi pénze, mint attól fogva), de azóta sem mulaszt el egyetlen alkalmat sem ifjúkori pályaorientáltságának fölemlegetésére: hogy ő bizony pap akart lenni. De hát nem lett pap: miniszterelnök lett. Eljátszhatunk a történelmietlen gondolattal, hogy ha Gyurcsány Ferenc mégis az első verziónál marad, mennyire kellene most tartania Erdő Péternek a megpuccsolástól – de szerencsére a katolikus egyház komolyabb testület a kormánynál: nem állhat csak úgy akárki az élére.
Legalábbis demokráciában – tehetjük hozzá, hiszen óhatatlanul beúszik a képbe a kampányfinisre időzített Paskai-ügy, amely korántsem az Állami Egyházügyi Hivatal kommunista terrorja alatt nyögő akkori, hanem az Erdő Péter-féle mostani egyházat igyekszik földre rántani: ti csak ne hirdessetek választási időszakban semmiféle imaévet, ne írjatok püspökkari körlevelet, s lehetőleg ne papoljatok holmi erkölcsről sem a pártpolitikával összefüggésben, mert ezáltal még befolyásolni találjátok az istenadta választópolgár áprilisi viselkedését az urnáknál. Annak a befolyásolására pedig megvannak a saját szervezeteink, agitpropnak meg médiának szoktuk hívni: ők is írtak elég jelentést annak idején, viszont eszükben sincs imaévet hirdetni.
Visszatérve a könyvhöz: szép könyv, jó könyv. Az említett Erdő Péteren kívül megszólal benne egyebek mellett Bölcskei Gusztáv, Szebik Imre, Feldmájer Péter, Kálmán Attila, Zoltai Gusztáv is. Okosakat és biztatókat mondanak állam és egyház(ak) bonyolult kapcsolatáról. Függelékként még a magyar alkotmányból, az uniós alkotmányszerződésből is olvashatunk vonatkozó paragrafusokat, miként hozzáférhetők azok a bilaterális szerződések is, amelyeket a Vatikánnal, illetve a fontosabb magyarországi egyházfelekezetekkel kötött a Magyar Köztársaság. Még Szili Katalin is interjút adott, akiben a Gyurcsány kispapot házelnöki szavazatával megvédő pártpolitikuson – különösképpen az államfő-választási kampánya idején – mintha felülkerekedett volna a hívő. (Kapott is hideget-meleget az előző és mostani pápák iránt kifejezésre juttatott „gyermeki tisztelete” miatt.) Ebben a dialógusban pedig már-már a Parlament elé helyezi példaadás tekintetében a templomot – ám mielőtt teljesen ellágyulnánk, eszünkbe jut a szocialista–szabad demokrata kormány vallásellenes politikája, amely például az oktatás területén hátrányosan különbözteti meg az egyházi intézményeket; s máris oda a varázs. Ezzel a könyvvel nem az a baj, hogy hamis és képmutató volna – az teszi szinte minden sorát idézőjelbe, hogy az e könyvet körülölelő politikai valóság hamis és képmutató végtelenül. Szili hasztalan méltatja az egyházak társadalmi misszióját, hogy „a négyéves kampányoktól függetlenedve hirdetik az Evangélium igéjét, működtetik közösségeiket”, ha a hamis függetlenségeszménnyel épp a sarokba akarja parancsolni az egyszerre hitéleti és társadalmi elhivatású egyházakat. Ne üssék bele az orrukat a világi politika dolgába, s ha a vallásellenes kirohanások hősei az egyházak „orcáját” méltóztatnak illetni, jó keresztényként és keresztyénként tartsák oda a másik arcfelüket is. Hiába nevezi a házelnök asszony elfogadhatatlannak mindazt, amit a szocialisták elődpártja a diktatúrában az egyházak ellen elkövetett, ha a koalíciós társ SZDSZ a Biblia blaszfémikus idézésével kampányol az ego országának eljöveteléért; a magát egyszerre liberálisnak és szociáldemokratának valló miniszterelnök meg, ha tehetné, legszívesebben visszaállítaná az Állami Egyházügyi Hivatalt, csak hogy a renitens egyházakat – és ezt a gyanús, sültmaterialisták által ingoványosnak érzett területet: a morált és a hitet – a felügyelete alá vonhassa. Gyurcsánynál föl sem merül holmi gyermeki tisztelet: ő még – a haldokló pápát is bátran kiosztva – a magyar katolikusok feljelentésétől sem riadt vissza.
Platthy Iván, aki tíz éven át, 1989-től 1999-ig foglalkozott az állam részéről az egyházpolitikai ügyekkel, a végén már címzetes államtitkárként; nyilván Szili-tanácsadóként is nap mint nap szembesül eszmény és valóság e hiátusával. Talán feltűnik neki az is: nem lehet egyrészt a keresztényeket szeretni, másrészt meg a kereszténydemokratákat diabolizálni. Interjújában – ahonnét a könyv címadása is való – úgy vélekedik: ha Isten nem volna, ki kellene találni. A politikának nem kompetenciája a hit, Isten léte vagy nemléte. A keresztények, keresztyének, zsidók és más hívők azonban itt vannak: nem kell egyik felekezetet sem kitalálni. Elég diszkriminációmentesen bánni velük. Emberszámba venni őket.