Hadüzenet az agymosásnak

Hegyi Ferenc
Kóka János bizonyára színes alakja lesz a magyar anekdotakincsnek mint ezredfordulós Háry János. Feltéve, hogy áldásos miniszteri ténykedésének is köszönhetően lesz ország, ahol valaki magyar anekdotákra kíváncsi. Hazánkban ugyanis egyedül a kormánypropaganda dübörög. Oly erősen, hogy jelenleg még elnyomja az elégedetlenség moraját. Tizenöt év viszonylag nagy idő. Elődeink tizenöt év alatt a Monarchiából kiszakadva megszervezték az új közigazgatást, közlekedést, iskolarendszert, stabilizálták a pénzt, a gazdaságot. A közben tomboló gazdasági világválság és az elcsatolt területek bénító hiánya ellenére. A lenézett Horthy-korszak eredményei messze túlszárnyalják a miénket. Miért? Mert abban a nehéz, gyarlóságokkal is telített korszakban volt egy közös jövőkép: a minden csapás ellenére felemelkedő nemzet víziója. Ebben reménykedett bal- és jobboldali magyar egyaránt. Ma egyetlen dologban van közmegegyezés: jöjjön be minél több külföldi tőke, mert az talán lehetőséget teremt adósságszolgálatunk finanszírozására.
Noha a rendszerváltás elismerését állítólag a korlátolt hitelpolitikájuk miatt felgyülemlett adósságteher kényszerítette ki az MSZP vezetőiből, jelenleg is nyakig ülünk az adósságban. Eladósodott szocialista országból eladósodott kapitalista ország lettünk, csak közben kézen-közön eltűnt a közös vagyon. A szocialisták bebizonyították: ha gazdálkodni nem is, gazdagodni tudnak. Miközben az Antall-kormány a jogállamiság megteremtésével vesződött, a tűzhöz már 1989 előtt is közel állók a felhalmozott társadalmi vagyon magánosításával múlatták az időt.
Az első jobboldali kormány gazdaságpolitikájának az igazi haszonélvezője tulajdonképpen ez a szűk réteg, és az általuk baksisért kiszolgált külföldi piacszerző tőke volt. Kevésbé a milliónyi munkanélküli, kiknek tömegei épp a jelzett átgondolatlan vezetés miatt kerültek utcára, s a történteken felháborodva buktatták meg a választásokon a jobboldali kormányt, és szavaztak lelkesen arra a baloldalra, melynek vezető köreiben voltak rosszsorsuk valódi okozói és vámszedői. Így a rendszerváltás igazi haszonélvezői kerültek (vissza) a hatalomba.
Az ország hajója a Jóreménység foka helyett a Horn-foknál kötött ki, pontosabban futott zátonyra. Elkezdődött a még megmaradt társadalmi vagyonnak a magánzsebekbe áramoltatása. Születőben volt a büszke baloldali tőkésosztály. Közben egekig szökött az infláció, újra nőtt az adósságunk. A parlament szavazógépként működött, elveszítette a súlyát. A kézi vezénylésű, abszolút fölényben lévő baloldali sajtó elképesztő erejű agymosással igyekezett elkendőzni, szépíteni a tényeket, sikernek beállítani a kormányzás helyetti koncepciótlan bukdácsolást. A mérhetetlen korrupciót mégsem sikerült teljesen elleplezni, s az a kevés, ami napvilágra került, a becsületes baloldali szavazók tömegeit riasztotta el Hornéktól.
A vereségből a baloldali vezetés egyetlen következtetést szűrt le: javítani kell a propagandán. Ennek megfelelően az MSZP és az SZDSZ 1998 óta folyamatosan kampányol. Ezzel szemben a Fidesz vezette jobboldal túlzottan bízott a teljesítmény, a nemzeti célokat szolgáló kormányzati munka tömegekre gyakorolt vonzerejében. Ez hiba volt. Az ezer szálból font, baloldal gyártotta virtuális valóság erősebbnek bizonyult a megtapasztaltnál.
Ilyetén formában való hatalomba kerülésével a balliberális oldal egyúttal piros pontot kapott a globalizáció meghatározott típusában érdekelt pénzügyi köröktől is, hiszen követhető példával szolgált abban a tekintetben, miként lehet embermilliókat rávenni arra, hogy saját érdekeikkel szemben cselekedjenek. Ez nagyon fontos tapasztalat, hiszen a fejlődés útjának beállított profitmaximalizáló stratégiák potenciális veszteseit valahogy féken kell tartani. S különös jelentőséget nyer, ha ilyen „eredményt” a szociálisan fejlett Európai Unió egyik tagállamában lehet felmutatni. Egy EU-tagállamnak azonban más területen is eredményesnek kell lennie, mivel pusztán a népbutításból mégsem lehet megélni. Szövegelés helyett koncepciózus és megvalósítható gazdaság- és pénzügyi politikára lenne szükség. Eddig is arra lett volna. Ennek hiányában a dübörgő propaganda mögött egyre erőteljesebben morajlik a gazdák, a közép- és kisvállalkozók, a munkanélküliek, a tényleges szakszervezeti, munkajogi védelem nélkül hagyott, kizsigerelt, éhbérért robotoltatott dolgozók panasza. Azoké, akiknek érdekében egy valóban szociáldemokrata kormánynak mindent meg kellene tennie.
A Gyurcsány-kormányt azonban sok mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy szociáldemokrata. Úgy szociáldemokraták ők, ahogy a magyar gazdaság dübörög. A viselkedésével időnként a tartalom nélküli forma abszurditását megközelítő miniszterelnök láthatólag tisztában van a helyzet komolyságával, s ezért beszél néha a nagy jólét mellett az éhséglázadás réméről is. Meg az összefogás szükségességéről. Látványos gesztusokat is tesz ennek érdekében. Igyekszik a bajokat az ellenzék akadékoskodására visszavezetni: szerinte ha ezzel felhagynának, ő a keblére ölelné őket, s felvirágozna az ország.
Az általa mondottak mögött van némi igazság: körülbelül annyi, amennyi a jereváni rádiós viccek mögött szokott lenni. Nevezetesen az, hogy megint sikerült hazánkat olyan helyzetbe navigálnia a magát baloldalinak nevező vezetésnek, hogy kormány legyen a talpán, amely egymagában – a választópolgárok szavazatainak minimális többségével a háta mögött – kihúzza az országot a bajból. Mert a sokat emlegetett nagy elosztórendszeri reformoknak a hatásai keservesek lehetnek, főleg az évek óta tartó gazdasági ámokfutás után. Kemény, roppant hálátlan munka vár a választásokon remélhetőleg győztes jobboldal kormányára. Olyan, amelyet igazán jól végezni csak teljes nemzeti összefogás mellett lehetne a társadalmi feszültségek kirobbanásának veszélye nélkül. Szükség lenne tehát a baloldallal való együttműködésre.
Jelenleg azonban az MSZP komprádor-burzsoázia vezette, a saját választói tényleges érdekei ellen ténykedő pártalakulat, amelyből a valódi baloldaliak már vagy kiléptek, vagy ki lettek szorítva a döntési pozíciókból. A mostani vezetéssel való összefogás így nem együttműködésre ösztönözné a rideg valóság szorításában a médiakábulatból ébredező baloldali tömegeket, hanem a magára hagyottság érzéséből táplálkozó anarchikus megmozdulásokat váltana ki belőlük. (Egyébként a nagykoalíció létrehozásától a baloldali pártelit is ódzkodik, mert tudja, hogy csak saját gátlástalan igényeit tudná ebbe bevinni, ami nem elegendő a válság kezeléséhez.)
Elemi érdeke tehát a jobboldalnak, hogy az MSZP valódi baloldali párttá alakuljon, amely mögött jól felfogott érdekeik miatt állnak a választók, s amellyel nehéz helyzetekben össze lehet kapaszkodni. Ennek eléréséért a kampányban, s annak befejezése után is minden eszközzel folyamatosan harcolni kell a tömegeket érő agymosás ellen. Mert a választások megnyerésével legalább azonos fontosságú, hogy az új kormány ellenzéke ne a nemzeti érdeket a magánérdekek mögé soroló párt legyen, hanem a magukat baloldalinak gondoló tömegeknek nemcsak a nevében, hanem a javára tevékenykedő szervezet. Veresége után és okán a jelenlegi pártelittől megszabaduló baloldal partner lehet az ország felemelésében, hiszen közös gondjaink oldalsemlegesek. Így vethetünk csak véget a Gyurcsány–Kóka-féle propaganda dübörgésének, s állíthatjuk meg országunk leértékelődését, sodródását.

A szerző jogász