Hülyebiztos

K U L T Ú R S O K K

Vandálokat invitálnak egy kis kéjutazásra Amszterdam város közlekedési illetékesei. Legalábbis erről röppentek fel hírek a napokban a nyugati sajtóban, amelyek arról tudósítanak, hogy a hollandok ekképpen tesztelik új metrókocsijaikat. Hiszen egy vandál számára a kéjutazás az, amikor kedvére törhet-zúzhat; márpedig az amszterdami ajánlat pont ennek a lehetőségét rejti magában: fölös energiáikat ekképpen levezetni kívánó tizenévesek a teszt résztvevői, akiknek kedvenc szabadidős programjuk, a rongálás ezúttal nem csupán megengedett, hanem egyenesen a város óhaja.
„Sehol a világon nincs ennyi vandál, mint nálunk” – sóhajtott fel a messzeségbe révedve az egyik megkérdezett városi tanácsos, és bár a budapestiek jó része, ha ezzel a kijelentéssel egyetérteni nem tud is, együtt érezni a sóhajtozóval annál inkább.
A hír valóban bizarr, de legyinthetnénk rá, mondván, ha a városi hatóságok tényleg a rongálóknak ellenálló kocsikat szeretnének forgalomba állítani, akár logikus is a lépés. A gyártó erre vonatkozó állításait illő tesztelni, mielőtt az adófizetők pénzét ilyesmire költenék, ha már nem kevés közpénzt fordítanak a vandálbiztos kocsik beszerzésére. Hogy tényleg olyan-e az a kocsi, ahogy azt a gyártó leírja. Tényleg ellenáll-e az ártó kezeknek. Azaz masszív, bevehetetlen és elpusztíthatatlan.
Hülyebiztos.
Mert teszem azt, kiderül, hogy – a gyártó által előre nem látott módon – a plafonról csüngő kapaszkodók leszakíthatók, és innentől már semmi sem akadályozza meg az utasokat abban, hogy két állomás között, persze csak szórakozásképpen, egymást püföljék vele. Tesztelni kell persze az üléshuzatokat is, hiszen nincs is annál szívet melengetőbb érzés, mint amikor az ember fáradtan, munkából hazafelé menet előveszi az uzsonnázáshoz használt bicskáját, és amúgy, a feszültség levezetéseképpen, nekiáll az üléseket felhasogatni.
Az üvegtörő kalapács eredetileg arra szolgálna, hogy baj esetén gyorsan kijussanak a kocsikból a bennrekedtek. Ám azt mindenki beláthatja, hogy a rendeltetésszerű használatra csak a legritkább esetben kerül sor. De mit árválkodjék addig ott az a kalapács? Ennek az eszköznek a szakszerű alkalmazása már több körültekintést igényel az utazóközönség részéről, mint a szalonnázókésé, ezért a vandálbiztos kocsikban úgy kell elhelyezni, hogy csak a legkitartóbbak és legélelmesebbek tehessenek szert rá.
Nyilvánvalóan így kell eljárni a poroltóval is. Ha ugyanis a készüléket könnyen hozzáférhetővé tesszük, ne csodálkozzunk rajta, hogy az unatkozó utasok rendszeresen a metróvezető nyakába fújják a tartály tartalmát.
Miért ne tennék? Hisz ők is csak emberek!
Ám kétségtelen, hogy egy ilyen incidens súlyosan veszélyeztetné a közlekedés biztonságát. És nem utolsósorban a közlekedési vállalat alkalmazottainak is vannak jogaik. Ők sem tűrhetnek a végtelenségig: követelni, sztrájkolni, lázadozni fognak, és hát ebben a mai feszült politikai légkörben kinek hiányzik ez.
Ha tehát egyszer a hülyebiztos szerelvényeket már rendszerbe állítják, a városvezetésnek el kellene szánnia magát arra is, hogy egyszer s mindenkorra rendezze a metróvezetők helyzetét – mondjuk veszélyességi pótlékot ítélhetne nekik –, hiszen, mint látjuk, az utazó polgár manapság veszélyes.
Sőt tanácsos lenne a közlekedési vállalatnak több pénzt juttatni a városi kasszából, hogy kedvezményekkel kedveskedhessen azoknak az utasoknak, akik valamiképpen áldozatnak érzik magukat.
Kaphatnának a nők, mert nők, a férfiak, mert férfiak, a fehér bőrűek, mert túl világos a bőrük, a fekete bőrűek, mert az övék meg túl sötét. A muzulmánok, mert kisebbségben vannak, a protestánsok, mert többségben, a katolikusok, mert akkor ők meg miért ne.
A hülyebiztosság ugyanis mindezt az eljárást megköveteli. Mert ennek az ideának a középpontjában az áldozat áll. Olyan társadalomban élünk, amely arra épül, hogy – eltekintve néhány szerencsés kivételtől, akiket mutogatni lehet a tévében – mindahányan áldozatok vagyunk: lelki betegségé, családi problémáké, anyagi kilátástalanságé, faji diszkriminációé, családon belüli erőszaké, és hosszan folytathatnánk a sort, hiszen majd mindennap újabb és újabb áldozati csoportról hallhatunk, olvashatunk a médiában.
Egy a lényeg, mi nem vagyunk felelősek semmiért.
A következmény: elkeseredett, magatehetetlen tömegek, amelyek mindig és minden körülmények között mástól várják a megoldást. A városi tanács emberétől, aki hülyebiztos metrókocsik beszerzésére, majd szétveretésére költi az adófizetők pénzét. Mondjuk egy politikustól, aki szívesen áll elő egyszerűnek tűnő és érthető, az életet megjobbító, mentő javaslatokkal. Az államtól, amely irdatlan pénzeket költ – természetesen hitelből és egyre inkább eladósodva – ránk, áldozatokra. Csak hogy irányítói biztonságban legyenek. Tőlünk, a hülyéktől.