Ifjúság hajója

Istenem, micsoda hajó volt! Kétárbocos, kajütös vitorlás, amelynek a kormánykerekénél én álltam! A magam kreálta egyenruhában. Sapkám ellenzőjét hátratoltam a tarkómra, nadrágomat feltűrtem, és dacoltam minden viharral. Éjszakánként lopakodva suhantam ki vele a kikötőből, s nekivágtam a nagy vizeknek, ismeretlen szigetek világának. Olykor toronymagas hullámokon át bukdácsoltam, villámok cikáztak a fejem fölött a sötét égboltozaton, de kitartottam. Mert vártak. Valahol mindig rám vártak, mint a mesében a hősre. Aki jobbá teszi a világot.
Pedig csak az álmok és ábrándozások nyugalmas vizein ringatóztam. Amikor elcsendesedett körülöttem a világ, akkor szálltam be a képzeletbeli hajóba, nekirugaszkodva a kitalált világnak. Egy jobb életnek, ahol úgy alakíthatom ki a környezetemet, ahogy elképzeltem magamnak.
Lecsuktam a szememet, s már mentem is. Voltak olyan cimboráim, akik repülőgéppel száguldoztak a képzelet szárnyán. Varga Jóskának külön gyorsvonata közlekedett, egymás után hagyta maga mögött az ismeretlen francia városokat. Nekem felsorolta, hogyan következnek sorjában, Marseille-ből indult, és Párizst is érintette. London felé tartott, ahol állítólag rokonai éltek.
Ternovác Pista meg autón száguldozott, álmában megfogadta, hogy ha megnő, buszsofőr lesz. De túlszárnyalta önmagát: rádióriporter lett. Nem volt előtte akadály.
Mindenkinek az élete másképp fordult, az én hajóm valamelyik távoli kikötőben sülylyedt el, Varga Jóska vonata Lyonnál megállt, s mi reggelente morcosan ébredtünk. Teljesen megváltozott körülöttünk a világ, mintha rosszindulatú emberek átírták volna az egészet. A szemem előtt zajlott ez a változás. Ifjú riporterként sokat kutattam az okát, észlelve az élet siralmas elszegényedését, aminek mi magunk is bűnös részesei voltunk. A múltunkat éltük fel.
Emlékszem, gyermekkoromban örömteli szenzáció volt az utcánkban, hogy Bakos Andrisból cipészinas lett. Mesterként ő készítette a legszebb lábbeliket a környéken. Még a közeli városból is jártak hozzá megrendelők. Amikor egyszer ottjártamban találkoztam vele a sarki ivóban, elpanaszolta, hogy közben napszámos lett. Mert megszűnt a cipőrendelés. Ha elkopik a lábbeli, újat vesznek az üzletben. Készárut.
Góbor Matyi, aki gyönyörű bútorokat készített valaha, abbahagyta a deszka gyalulását, az asztallábak faragását. Hogy a műhelyében maradhasson, koporsókészítőnek csapott fel.
Megszűnt a falu asszonyainak hímzőköre. Mint a fonó is régen, amikor haldokolni kezdett az ősi néphagyomány. Berki Jóska halálával megszűnt a citerazenekar. És lassanként kivesztek az annyira szép társadalmi szokások is. Haldoklott a közösségi élet, mint a szíven lőtt őzgida.
Ezen búsongva később elhatároztam, hogy kikutatom a pusztulás valódi okát. Amikor néha hazalátogattam a falumba, felmérést végeztem. Főleg a fiatalok között kutattam, mert nekik kellene megőrizniük az ősi lángot. Hogy lássák maguk előtt az utat. A jövőt. Hogy legyen bennük erő talpra rázni a nemzetet.
A fiatalokat kérdezgettem, de egyikük sem említette már azt a bizonyos hajót, vonatot vagy a képzelet szárnyán suhanó repülőgépet, amelyen mi ültünk valaha a múltat formázgatva magunkban.
Igen, az én kétárbocosom elsüllyedt valahol, ismeretlen nevű szigetek környékén, Varga Jóska expressze kisiklott, a repülőgép lezuhant.
Rideg, barátságtalan lett a falu, a régi ősi közösség. Kérdezem az egyik fiatalt:
„Hová jársz szabad idődben, amikor egylet sincs már a faluban?”
Tűnődik egy darabig, aztán őszintén válaszol:
„Elmegyek a csajjal esténként a diszkóba. Ott rázzuk reggelig is néha.”
Nem is kutatom azt a régi bárkát. Feküdjön csak a tenger, a feledés iszapos fenekén. Akaratlanul is arra gondolok, amit nagyapa mondott: „Egy nemzet, ha elfelejti múltját, ne bízzék a jövendőben!”