Varga Géza szerint a világ nem fenntartható. Túlságosan nagy az átlagpolgár ökológiai lábnyoma. Az ökológiai lábnyom az a terület, amelyet egy ember a környezetéből fölemészt (s ennek mintegy negyven százalékát az energiafelhasználás teszi ki). Ha a föld összes lakója annyit fogyasztana, szennyezne és szemetelne, mint az átlag magyar, két földgolyóra lenne szükség. Azonban csak egy van.
– Ön elfoglalja a pazarló, nagyvárosi fogyasztási szokásaival a szegényebb emberek életterét – mondja szemembe a galgahévízi ökofalut építő Gaia Alapítvány igazgatója.
Két megoldás lehetséges: vagy nyomorban kell tartani a föld népességének jelentős részét, hogy a többiek jól élhessenek – ez történik ma –, vagy belátható időn belül akkorára csökkenteni az ökológiai lábnyomot, hogy biztosítható legyen valamenynyiünk jóléte. Az ökofalvak azt kívánják bizonyítani világszerte, hogy az utóbbi út is járható. Svédországban mintegy hetven ökotelepülés működik, de van ilyen létesítmény Németországban, Portugáliában, Olaszországban is. A leghíresebb Skóciában található több mint ezer lakossal. Néhány hazai kezdeményezésről is lehet hallani, de diadalmas befejezésről még nincs hír.
A ködben is látszik, hogy szép sötétzöld a tó, de az üres dombháton, a majdani település helyén csak a szél jár, meg mi: Varga Géza vezet körbe. Áll már a bioszolár-hőközpont, ami a majdani falu házait elláthatja távhővel, s működik az ökofarm, amely – legalábbis részben – a gazdasági hátteret hivatott biztosítani. Az épület tetején napkollektorok vannak, benn pedig kazán, amely a fát elgázosítja, így a lehető legkisebb hőveszteséggel dolgozik. Még egy technikai adalék: a hőközpont háromrétegű (vályogtégla, szalmabála, vályogtégla) falakból épült, s e falak hőszigetelő képessége az agrármenedzser közlése szerint hétszer jobb, mint amit a legszigorúbb szabvány előír. A téglát a gazdaság munkatársai az általuk készített présgéppel gyártották, és persze a helyi földből nyerték hozzá az agyagot.
Varga Géza szerint napnál világosabb, hogy a nem megújuló energiaforrások ára emelkedni fog. A nagy rendszerektől való függetlenedés viszont anyagi stabilitást eredményez. A tervek szerint az ökofalu mellé telepített energiaerdő munkát fog adni a falubelieknek, és biomasszát a kazánba.
– Tiszteletre méltó, mikor valaki magányosan vagy családjával kivonul a városból egy félreeső tanyára, és súlyos küzdelmek árán próbál háttér és szakértelem nélkül boldogulni, de mi nem szeretnénk ökonyomort. Ugyanakkor alternatívát kívánunk felmutatni a pazarló és szükségtelen fogyasztásba hajszolt társadalommal szemben; ehhez önálló élettérre van szükségünk, és ez az ökofalu. Nem számítottunk diadalmenetre, egy gazdasági, környezeti és társadalmi szempontból egyaránt fenntartható települést nem lehet gyorsan felépíteni. Az építkezésnek a helyi gazdaság megteremtésével és a közösség fejlesztésével párhuzamosan kell haladnia. A háttérgazdaság alapjainak megteremtésére elment tíz év, csak azután kezdtük a falu infrastruktúráját kialakítani.
Varga úgy gondolja, a rendszerváltozáshoz fűzött remény – hogy a fogyasztás szabaddá tétele, az újkapitalizmus elhozza a boldogok társadalmát – illúziónak bizonyult. Ezért dolgozta ki néhány értelmiségi barátjával az ökoprojektet. 1987-ben választották ki céljaikra a Kubai–Magyar Barátság Termelőszövetkezet által művelt területet Galgahévízen; rövidesen népfőiskolát hoztak létre, s így tudtára adhatták a helyi lakosságnak, mi a tervük. Ennek eredményeként több mint száz galgahévízi vette ki földjét a téeszből, majd alapította meg a Galgafarm Első Magyar Organikus Mezőgazdasági Szövetkezetet.
De Varga szerint az emberek félreértettek valamit. Azt hitték, ez valami új huncutság lesz, ami rövid távon extraprofitot hoz. Mivel extraprofitra hiába vártak, a tagok aktivitása visszaesett, de azért húsz–huszonöt itteni család továbbra is az ökoprojektből él, mégpedig egész jól. A gazdaság háromszáz hektáron működik: ellenőrzött és minősített biotermékeket készítenek és forgalmaznak. A növényvédelem, a tápanyag-visszapótlás és az élelmiszer-feldolgozás során nem használnak szintetikus anyagot. Tönkölybúzát termesztenek a kenyér alapanyagaként, a gabonát saját malmukban őrlik, a fennmaradó lisztet eladják. Teheneket is tartanak, EU-konform tejfeldolgozó üzemet működtetnek, szabad tartásban nevelnek baromfit. Mindössze háromszázhatvanezer forintos törzstőkével kezdték a munkát tizenöt éve – ma a felhalmozott eszközök értéke kétszázötven–kétszáznyolcvan millió forintra rúg.
– Ebből már fölépülhetett volna harminc–negyven ház…
– Az csupán ökolakópark lenne, igaz, hogy természetes anyagokból és gyönyörű környezetben. Ám ugyanúgy üldögélnének a lakók reggelente a dugóban, mint a más agglomerácós falvakban élők. A fenntarthatóság három pillére – okít az agrármenedzser –, hogy mind gazdasági, mind társadalmi, mind környezeti szempontból működőképesnek kell maradni. Ugyanakkor nem a versenyképesség a legfőbb szempont, hiszen az ökofalu, ahol a szolidaritás a legfőbb érték, élő kritikája a versenyre épülő fogyasztói társadalomnak. Én nem szeretném, ha a gyerekeim fő életcélja a versenyképes fizetés lenne; az úgynevezett versenyképes állásokat egyre inkább a multinacionális cégek fogják kínálni, pedig éppen ők a fenntarthatóság első számú ellenségei.
Varga szerint az sem jó, hogy a GDP-növekedést úgy tekintjük, mint a társadalom aktivitásának legfőbb paraméterét; ennél jóval fontosabb, hogy milyen az életünk minősége – milyen élelmiszereket fogyasztunk, mennyi mérget veszünk magunkhoz, milyen a helyi és globális környezet minősége, van-e időnk leülni és beszélgetni a barátainkkal, gyermekeink előtt van-e belátható perspektíva, hogyan érzik magukat az idős emberek.
*
Ha az olvasó új települést kíván létrehozni Magyarországon, harmincnégy szakhatóságtól kell engedélyt szereznie. Ez Varga Gézáéknak három évig tartott. Ma van egy minden követelménynek megfelelő helyi építési szabályzatuk, szilárd burkolatú útjuk, saját vízművük, amely jó minőségű, tiszta, klórmentes vizet ad.
– Ezt a vizet senki nem fogja privatizálni, ezért nem megy föl az ára. Az elektromos távvezetéket azonban egyelőre ide kellett ágaztatnunk, az áramszolgáltatótól való függetlenséget még nem tudtuk megvalósítani.
Ha elmúlik a mostani tél, építeni kezdik a családi házakat. Az egész terület a Gaia Alapítvány tulajdona, s a telkeket annyiért adják, amennyibe az infrastuktúra (víz, villany, távfűtés, biológiai szennyvíztisztítás) kialakítása önköltségi áron került. Egy kétszázhúsz négyszögöles, összközműves telek ára így mindössze négymillió forint. A telekspekulációs gondolatreflexeket azonban erősen fékezi, hogy az alapítvány elővételi jogot tart fenn az ingatlanokra, és visszavásárlás esetén nem ad értük többet, mint az inflációval növelt egykori vételár. Magyarán: csak annak éri meg ideköltözni, aki tényleg maradni akar.
Ökofaluban lakni teljes szemlélet- és életformaváltással jár. Varga Géza azt szeretné, ha az itt élők többsége a helyi gazdaságban találna munkát. Tizennyolc–húsz embernek kell dolgozni azon, hogy az ökofalu reménybeli kétszáz lakosának az élelmiszert előállítsa. Olyanokra van szükség, akik ki tudják venni részüket a közösségi munkából, legyen az gyümölcsszedés, kaszálás vagy az erdei fa begyűjtése, hiszen a biotermék előállítása igen munkaigényes. Nem jó, ha túl sok újságíró, orvos, informatikus lakik ilyen helyen, viszont kőművesre, erdei munkásra, szántóvetőre, kézművesre bőven lesz igény. Az alapítvány honlapján az ökofalu ígéreteként szerepel, hogy itt lehet „tiszta, egészséges környezetben élni”, „mérgező gázok, gőzök nélküli, üde levegőt szívni”, sőt „egészségesen élni és táplálkozni, a betegségeket elkerülni, legyőzni, de nem gyógyszerekkel, hanem erős immunrendszerrel, sok mozgással, vidámsággal és a felszabadult lélek erejével”. Szerepel továbbá a honlapon, hogy a településen a hagyományos népi kultúra gondos ápolásán túl olyan ökokultúra kialakítása és fejlesztése a cél, mely a környezetvédelmet, a természettel való harmonikus emberi együttélést, a belső emberi értékek fejlesztését, a fogyasztásban az önmérsékletet „emeli a kultúra rangjára”. „A tudatosság megszerzését a gyermekeink számára már a település szabadelvű iskolája, az úgynevezett életiskola megalapozza, de az egész fizikai és szellemi környezet ezt később is erősíti.”
Aki be kíván lépni, írásban nyilatkozik arról, hogy az alapítványi célkitűzésekkel teljes mértékben egyetért. Körülbelül féléves ismerkedés után dönthet arról, hogy ebben a faluban szeretne-e élni. Varga Géza kérdésemre leszögezi: nem valamely ezoterikus elképzelés miatt, csupán a földgolyó iránti tiszteletből nevezték el Gaia Alapítványnak az ökofalu felépítésére létrehozott szervezetet (a görög mitológiában Gaia a föld istennője).
A bekötőút mindössze három kilométer, de ilyen sárban tíznek tűnik; az út egyébként kőszórásos, de a terepjárók által ráhordott föld a délutáni napsütésben szinte megolvadt. Nem tudom, mi lesz, ha elakadok, térerő nincs, és teremtett lélek sem jár erre ilyenkor. Fahídon merészkedem át, tart keményen. Kulcsárék mondják később bent a faluban – ha falunak kell nevezni egyáltalán Gyűrűfűt, ezt a régi-új „szeres” települést, ahol egyhektáros a legkisebb telek, s körben a völgyben legalább öt-hatszáz méterenként fekszenek a tanyák –, hogy nem kellett volna aggódnom, ezek a fahidak teherautókat is elbírnak.
A határban tábla tudatja, hogy Gyűrűfű már az 1300-as években is létezett, csak akkor még nem volt természetvédelmi terület (illetőleg az volt az egész világ). Mára csak a temető maradt a múltból, meg egy-két házalap.
Az egykor virágzó települést a hetvenes években hagyta el utolsó lakója, ami a puhuló diktatúra idején szociográfiai bombaként hatott. Pusztul a falu! Mindenesetre a centralizáló-iparosító Kádár-rendszer nem nagyon bánta, hogy „mint fészket ütik le a kis falut” – leütötték az aprófalvakat, le a tanyákat is. A korabeli köztudatban Gyűrűfű a pusztulás szimbólumává lett.
Aztán a kilencvenes évek közepén, mikor már rég dudva borította a völgyet, megjelent itt néhány család. Irtottak, aztán építettek. A környékbeli nagyobb és könnyebben megközelíthető falvak lakói bogaras különcöknek nézték őket, amiben lehetett is valami, de aztán elkezdték tisztelni a bogaras különcöket, akik jó küllemű házakat emeltek, parcelláztak, újraművelték a földet, a völgyet rendbe rakták, az utat megszórták kővel, kutakat ástak-fúrtak, gazdaságokat hoztak létre, megteremtették a helység közigazgatását (Gyűrűfűn ma részönkormányzat működik).
Tündérmajor, kecskefarm, hirdeti egy tábla a dombon. Ötszögű modern vályogházban lakik a gazda és felesége, a ház mögött kétszintes istálló áll és egy kis parasztház, amelyben tejüzem működik.
– Ez kísérleti gazdaság – mondja Lukács András –, ahogy Gyűrűfű is kísérlet. Azzal kísérletezünk, működhet-e jól egy igazi, családi parasztgazdaság ebben az erőltetetten globalizált világban. Azt akartuk kipróbálni, élhetnek-e haszonállatok mivelünk együtt, a lehető legnagyobb szabadságban és nyugalomban; lehet-e mérgek nélkül csökkenteni a kártevők számát, és biztonságos élelmiszert készíteni. Önmagunkon kísérletezünk: lehet-e másként élni? Erre a kísérletre az egész életünket tettük fel. Hát nem bántuk meg.
A lakóház mindössze hatvan négyzetméter, ám mivel kevés benne a holttér, igen tágasnak tűnik. Itt is, ahogy mindenütt Gyűrűfűn, a hagyományos építési módokat új technológiákkal ötvözték: modernek a nyílászárók, a mai követelményeknek megfelelő a szigetelés, de a fürdőkád hatalmas dézsa, és impregnált fából készültek a mosogatók. Középütt kemence áll, belül – ahogy mondják – samottal és régi bontott téglával rakva (az újfajta tégla nem alkalmas erre, szétég), végül sárral megtapasztva, lemeszelve.
A házaspár régebben Dunaújvárosban lakott, a férfi népművelőként, az asszony újságíróként dolgozott. Tartottak néhány kecskét, s kitanulták a kecskesajt készítésének módját (a tejet be kell oltani az állat gyomrában található enzimmel). Mikor hírét vették az ökofalu tervének, úgy döntöttek, ők is megszöknek a fogyasztói társadalomból. Két nagyobbik lányuk addigra kirepült, így csak iskolás fiukat vitték magukkal. Ő most a bükkösdi általános iskolába jár, terepjáróval viszik-hozzák naponta.
A gazda átvezet az üzembe, ahol most hideg van, áll a munka. Nagy, krómozott fémedények vannak itt, minden nagyon tiszta, csempés és EU-konform. Itt készítik a félkemény és lágy kecskesajtot, natúr, fokhagymás, petrezselymes, borsos, bazsalikomos, oregánós, porvence-i, snidlinges, olaszos és magyaros változatban, valamint a kecskecamembert-t, kecsketúrót, sőt kecskejoghurtot.
A háznak nádágyas szennyvíztisztítója van. Ez egyszerű iszapgödör, a vizet a nád gyökérzete tisztítja; alig néhány négyzetméter az egész tisztítómű. Bármelyik kertes ház udvarán megvalósítható lenne, kíméli a földet és ingyen van. Igaz, akkor a csatornarendszereket fenntartó vállalatok nagy bevételtől esnének el. Kulcsárék azt mondják, nem dolgoznak túl sokat. Ha nem lenne olyan becsületes arcuk, nem is hinném: hétkor kelnek, délután befejezik a munkát, van idejük pihenni, sétálni, beszélgetni. Ketten tartják fenn a húszhektáros gazdaságot. És rend van.
Mikor afelől érdeklődöm, milyen a közösségi élet a faluban, azt mondják: eleinte jobb volt, de ők ellene vannak mindenféle centralizmusnak, annak is, hogy valaki megkérdezze, miért angolvécét használnak. Ők inkább maguknak valók, és úgy érzik, nem lehet azonos sémákban gondolkodó emberekből építeni a természetkedvelő közösségeket – így ökoszekták alakulnának ki. Első vitájuk a közösség vezetőivel azon pattant ki, hogy a vezetőség csak olyan embereket engedett volna itt letelepedni, akiket mindannyian megismernek előbb, és egyhangúlag megszavazzák, hogy idejöhetnek. (A falu szélén áll az úgynevezett zsilipház, melynek az a dolga, hogy befogadja az építkezőket.) Kulcsárék tartottak tőle, hogy így túl belterjessé válhat a lakóközösség. A viták odáig vezettek, hogy ma már az itt élő hét család közül csak egy-kettővel tartanak kapcsolatot.
Fridrichék is az első telepesek között voltak. Panziót tartanak fenn Lovastanya néven, s a nyaranta helyben működő erdei iskolát vezetik, ahol a természetjárás és az ökológiai szemlélet ismertetése mellett rovásírást, lovaglást, íjászatot tanulhatnak a gyerekek, s megismerkedhetnek a sámándob használatával is. Van érdeklődés, mert a környezet komoly vonzerőt jelent: a falut összefüggő erdők, ezüstnyársas és gyertyános tölgyesek veszik körül; a közelben költ a haris, a fekete gólya, s olykor látni rétisast, hollót, gyurgyalagot. Fridrich István Gyűrűfű önkormányzati képviselője, egyébként informatikus, az internet segítségével otthon is tud dolgozni. Fontosak tartja, hogy a fenntartható és természetközeli életmód egyfajta ökológiai kultúrával is találkozzon. Mikor afelől érdeklődöm, hogy vannak-e ennek metafizikai vonatkozásai, a Földanya tiszteletét említi, valamint hogy szokássá szeretnék tenni a napforduló és napéjegyenlőség megünneplését, amit tűzgyújtással, énekléssel kötnek össze.
Ertsey Attila a KÖR Építészstúdió tagjaként autonóm házak, azaz a nagy rendszerektől lehető leginkább függetlenített épületek tervezésével foglalkozik. E házak azt modellezik, hogyan lehet a városi ember igényeit kielégíteni hosszú távon is környezetbarát módon. Az építész munkatársaival olyan terveket is készít, amelyek falvak, kistérségek önállóságát és környezetkímélő működését célozzák.
– A mai magyar falu éppen ezekben az időkben veszti el végképp gazdasági autonómiáját: a lakosság ellátásához szükséges javakat jószerivel már kívülről hozza, s a pénz ennek megfelelően kifelé áramlik a településből. Eközben azonban a falvak kiaknázatlan természeti kincseken, a megújuló energiaforrásokon ülnek – véli Ertsey.
A stúdió kiszemelt egy kistérséget Kapolcs környékén a Bakonyban, s ott rendezési tervet és fejlesztési programot készítettek. A területen öt falu képez természetes egységet. A téeszkorszakban e vidéken is iparszerű nagyüzemi mezőgazdaság váltotta fel – monokultúrás gabonatermesztéssel, nagyüzemi állattartással – a korábban sokszínű hagyományos gazdálkodást. A rendszerváltáskor a téeszek összeomlottak, s azóta az állattartásnak befellegzett, csak néhány nagygazda tudott talpon maradni – a többiek a puszta létükért küzdenek. Nyaranta szedetlenül állnak a gyümölcsfák, a legelők elvadultak, a hús- és tejtermékeket, valamint a gabonaféléket is kívülről hozzák be, sőt: argentin ásványvíz, osztrák cseresznye, spanyol dinnye ugyanúgy kapható, mint a nagyvárosok környékén található bevásárlóközpontokban. Ha mindez így megy tovább, az építész szerint elég borongós a jövő.
– A felszíni és felszín alatti vizek állapota katasztrofális. Húsz éve egy patakba borult kerozinos teherautó miatt kipusztult a környék vizeinek élővilága, a nyírádi bauxitbánya pedig leszívta a karsztvíz szintjét kétszáz méter mélyre, s emiatt kiszáradtak a patakok. A tarvágásos erdőművelés következtében az erózió sárlavinákat okoz. Szárazon állnak a vízimalmok; a bauxitbányát ugyan bezárták, de a környék lakói továbbra is a karsztvízből nyerik az ivóvizet, s többet fogyasztanak, mint amennyi visszapótlódik. A letarolt domboldalak megváltoztatták a szélviszonyokat, szárazabb lett a táj, porviharok és a sivatagosodásra utaló egyéb jelek is előfordulnak. A csapadékvizet, mint másutt az országban, mindenki gyorsan le akarja vezetni ahelyett, hogy hasznosítaná. A mocsarakat lecsapolták.
Ám a táj még őrzi a hagyományos gazdálkodás nyomait. Ertsey és munkatársai megtervezték, hogyan lehetne újra kiegyensúlyozott a tájhasználat. Mindez nem jelentene szociológiailag zárt ökotelepüléseket, amelyek lakóközösségeit közös hitvallás, alternatív kultúra tartja össze; az építészstúdió tervei csupán a falvakban élők körülményeit változtatnák meg, így hatva a szemléletükre is.
Felmérték, mennyi megújuló energiaforrással rendelkezik a terület, különös tekintettel a szélpotenciálra. Az építész szerint masszív előítéletek vannak forgalomban a szélerőművekkel szemben; sokat hallani, hogy Magyarországon túl gyenge a széljárás – pedig tény, hogy a XVII. században csak az Alföldön hat–nyolcszáz viszonylag alacsony szélmalom működött kifogástalanul. A Bakony különösen szeles, ezért az öt falut egyetlen szélkerék képes lenne ellátni árammal. (Egyébként az új uniós szabályrendszerben Magyarország vállalta, hogy 2020-ig áramtermelésének 3,6 százalékát megújuló forrásokra helyezi át; ez az arány a szomszédos Ausztriában akkorra hetven százalék lesz.) A szél persze nem mindig fúj, de ez nem baj, mert hasznosítható a napenergia is, melynek mennyisége a megfelelően tájolt háztetők számától függ. S igaz, a nap sem süt folyton, de a visszaesett vízmennyiség ellenére vízenergiát is lehet nyerni – a kapolcsi medencében tizenkét vízimalom áll, némelyik hibátlanul helyreállítva. Komoly mennyiségű geotermikus energia is található itt. A biomassza (faapríték), amit a megmaradt erdők hulladékából lehet előállítani, szintén jelentős tényező lehet. Mikor a lehetséges forrásokat összeadva megkapták a teljes potenciált, s ehhez rendelték a fogyasztói felhasználást, kitűnt: a várható energiamennyiség jóval nagyobb, mint a szükséglet. Az energiafelesleget el lehet adni.
Ertsey szerint a bioszolár-hőközpont kedvező megoldás, hiszen falunként csak egy kazánra és kéményre van szükség. Az autonómiát tovább növeli, ha helyben termelik meg a földműveléshez szükséges gépek üzemanyagát; így a térségben biodízelüzemanyag-töltő állomás is lenne. Ez a mérnök szerint szükséges a mezőgazdaság életben tartásához. A műveléshez elegendő növényolajat meg lehet termelni az adott terület tíz százalékán. Ertsey szerint mindez nemcsak itt, hanem országos léptékben is megvalósítható.
– Ma azonban Magyarországon a szél privatizálása folyik. Külföldi befektetők szélerőműparkokat vásárolnak; egy szép napon arra ébredhetünk, hogy megtermelik a szelünkből az áramot, s nekünk adják el drágábban. Pedig nincs szükség befektetőkre, mert az egész szélprojekt megvalósulhatna állami garanciavállalás mellett bankhitelekből, mint Dániában, ahol az állam húszéves hitelgaranciát vállalt a szélerőművekre. Ezzel egy év alatt sikerült megduplázniuk a szélerőmű-állományt – anélkül, hogy mindez egy fillérjébe került volna a dán kormánynak.
Ertsey szerint az ökológiai modell nemcsak falun, hanem városokban is megvalósítható, például Budapest beteg gócpontjaiban. Ennek bizonyítéka képpen egy önállósított lakótelepi panelház terveit mutatja: az épület energiaszükségletét a helyben található megújuló források használatával egyötödére lehet csökkenteni. A vízfogyasztás az esővíz és az úgynevezett szürke szennyvíz felhasználásával felére visszaszorítható. Az építészstúdió huszonkét lakásos, autonóm ökolakóparkot is tervezett Rád községben, ám a favázas, vályogfalas, nagymértékben hőszigetelt épületekre még nem elegendő a kereslet, ezért a beruházás indítása csúszik.
origo.hu
Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala
