Mariana-karcok a régi rockarcokon

Habár a Status Quo sosem járt Magyarországon, lefogadom, komoly rajongótáborral bír. Pontosabban: sok lemezüket hallgatják sokan, illetve táncolnak rájuk sokan. Fura banda a Quo: ahhoz túl nagy sztárok, hogy unos-untalan mifelénk reszeljék a gitárt, ám mégse akkorák, hogy egy itteni kaszálást legalább brahiból ki ne hagyjanak.
Dupla kiadványuk sok és kevés. Mivel nevükhöz az üde, vokálos rock and roll kötődik, igazán kijárna a közönségnek egy Quo-koncertanyag, elvégre az az igazi talajuk. Ehelyett inkább dokumentumfilmek készültek róluk: az egyik méretes pályatükröt tart, a másik egy szappanoperában a „guest star” zenekar öt forgatási percét követi hosszadalmasan. Tucatnyi nótát mégis találni a korongokon, merthogy a BBC-archívumos bejátszások és az emelkedő minőségű koncertrészletek szerencsére menüre kerültek! De nem mindben van köszönet…
Mulatságos a vagy 40 éve fekete-fehérben rögzített Technicolour Dreams, amely épp színes filmes álmokról szerénykedik (a fiúk szemérmessége ekkor még határtalan, csak a hőskor zongoristája fixírozza a kamerát sorozatgyilkos-tekintettel). Később lelazulnak majd, a wembleybeli nyolc milliméteres, ósdi szalag hangzása borzalmas, de a kvartett látványra már szenzációs! Végül tévéshow stadionban: a rokiróka sokadik bőre 1999-ből. Három igazi sláger, ezeket az is fújja, aki a Quónak még a nevét se hallotta. Pazar a látvány s egyben vérnyomásemelő, hisz hátul gospelkórus csárdásozik, középütt pedig egy bekeveretlen szimfonikus zenekar koreografálgatja magát. A banda oszloppárja, Francis Rossi és Rick Parfitt előttük mozogja le a teljesítésigazoláshoz szükséges mennyiséget.
Írhatnám, hogy a Quo, bár jó ideje vizezte a rockzenét, az In The Army Now-val árulta el végleg, de hát ők végig dallamos, sodró light csapat voltak. Pedig ott dobolt John Coghlan, és Rossi maga se megy a szomszédba gitártechnikáért. Mégis, a hosszú filmek bár sztárolni akarják, inkább leleplezik őket. Parfitt ostobán vigyorog, a jachton egy unokának is beillő hidrogénbomba pucsít; Rossi szikkadt testét mutogatja, büszke, hogy fia meleg és boldog, hogy a herointól nem ment tönkre. Pedig dehogynem.
Míg a tipikus, öregedni félő rockereket nézem (Mariana-karcok az arcon, kiritkult hajfonat, szánalmas szőke lobonc), e rémségtől a Status Quo-lemezeim kezdem félteni. Néhányat a 110 millióból – mert szeretem őket! Mától ha e rockik mögé a Quónak szabad is lett volna, nekem tilos bármit gondolnom.
(Status Quo: The Party Ain’t Over Yet, Warner 2 DVD.)