Kedvelt presszójában üldögéltünk. Fél óráig mindenféléről diskuráltunk, hirtelen azonban ránéz az órájára.
– Lejárt a parkolási időm. Remélem, a régi ellenőr van még itt, mert ő tudja, melyik a kocsim. Kiszaladok.
Harminc éve is van – villant át rajtam –, hogy a nagy télben a rádió épülete előtt a hóban rekedt az autója. Amint felfedezték, hogy övé a kocsi, hárman ugrottak oda. „Ez így lesz addig, amíg csak él, mert a szurkolók nem felejtenek” – mondta akkor egy kollégám. Vajon a fiatalok is őrzik az idolokat? Puskás Ferenc még egészséges volt, amikor a visszatelepedése után az egyik félidőben belátogatott a kispesti öltözőbe. Hátba veregette a góllövőket, s több játékoshoz volt egy-egy szava. Amikor azonban elhagyta a Honvéd öltözőjét, az egyik futballista megkérdezte: „Ki volt ez a vén f…?”
Grosics Gyula nyolcvanéves. Ez vár rá is?
Egyszer egy könyvbemutatón arról beszélt, hogy megjárta már a mennyországot és a poklot is. És itt elsősorban a 6:3-as angol–magyarra, valamint a világbajnoki 2:3-as magyar–nyugatnémet mérkőzésre gondolt. Ha túl sokat emlékezett a szépre, mindig beárnyékolta a másik. Ha túl sokat kesergett a vereség miatt, mindig megvigasztalta „az évszázad mérkőzése”. De akárhogy is volt, visszatekintve sosem érzett felhőtlen napsütést. S az ilyen ember könnyen elveszíti a biztonságát. Ráadásul Grosics mindig mondta a magáét. Elvei voltak, világmegváltó gondolatai. Vitatkozott. Játékosként, edzőként, klubelnökként kötötte magát hol ehhez, hol ahhoz, de legfőképpen az igazsághoz. „Számos ballépést követtem el életemben, amelyek elkerülhetők lettek volna” – vallotta be. De melyikünknek nincsenek ballépései? A kapus azonban kivívta az istenek haragját, főképpen Sebes Gusztávval nem békült meg sosem. „Vele kezdettől fogva rossz volt a viszonyom. Elfogadtuk ugyan egymást, én elismertem a szakmai tudását, ő elismerte, hogy én vagyok a legjobb a kapuban, de az első pillanattól nem szimpatizáltunk egymással. Ő volt az, akinek az üzenetére akkor, 1954. november 21-én elküldtek a Honvédtól, a válogatottól.”
Ma nevetség tárgya: két bőrönd hajszálrugó miatt!
De akkor, egy elvesztett világbajnokság után, a bűnösök keresésekor, a nyíl Grosicsot találta el. A vád persze az volt, hogy kémkedett, hazát árult, ami nem volt igaz. Később Tatabányán folytathatta, és Bukovi Nándor, majd Baróti Lajos keze alatt lett újra válogatott.
Elgondolkoztató, amit Komáromi Tibor, a Vasas Izzó, majd az Újpesti Dózsa egykori válogatott kapusa felidézett.
– 1954. november 13-án a B válogatott 3:1-re győzött Bécsben az osztrák B csapat ellen. A meccs után a rendőrség a hotelban lefülelte a csempészárut. A problémát az okozta, hogy vámmentesen került be Svájcból a sok holmi. Ilyen előzmények után, azt hiszem, egy hónapra rá, hívatott Sebes Gusztáv a dolgozószobájába Dicker Mihállyal együtt, aki valamikor az újpestiek – mai szóval – menedzsere volt, de akkor a Vasas Izzó vezetője. Sebes fogadott, leültetett, beszélgettünk. Elmondta, hogy nagy tervei vannak velem, mert ilyen emberekkel, mint Grosics, aki csak a csempészéssel foglalkozik, nem sokra lehet menni. És hát itt van ez a csempészés is a B válogatott bécsi mérkőzésén, mondjam meg, hogy kinek hoztam a cuccot. Saját magamnak, válaszoltam. Na, de Tibikém, édes fiam, neked nincs akkora tőkéd, hogy ilyen nagy mennyiséget vásárolhass! Mondd meg az igazat, hogy te ezt az árut Grosics Gyulának hoztad! Így megnevezte Grosicsot. Mondtam neki, ne haragudjon, Guszti bácsi, de ehhez a Gyulának semmi köze. Nem neki hoztam, hanem magamnak. Csak meg akart győzni, csak rá akart vezetni. Rövidre fogom, nem ismertem be. Kiértünk Dickerrel a kapun, s azt mondta ott ez a sokat tapasztalt férfi: „Nagy marha vagy! Hát mibe került volna neked…? Grosicsot már kicsinálták, eltiltották, neki már nem oszt, nem szoroz. De a te jövőd szempontjából…” S itt elharapta a szót.
Az Andrássy út 60.-at Grosics már 1949-ben megismerte. Több társával ugyanis külföldre próbált szökni. A szándék kitudódott, és Grosics 1950 májusáig nem húzhatta fel a címeres mezt.
Ugrás a mába. Néhány hónap óta szinte állandóan magánál hordja azokat a dokumentumokat, amelyeket a Történeti Hivataltól kapott. A róla készült megfigyelések aktáitól nem tud aludni. Ki lehet X. és Y., az ügynök, aki jelentett? Ezen töpreng. Újra felszakad sok régi seb. Hát már sohasem lehet megszabadulni a szennytől?
Születésnap van, örülni kellene. Nyolcvanhat válogatottságot emlegetünk, de Grosics azt a tizennégyet kéri számon a sorstól, amely hiányzik a százból. A hatvanadik születésnapján azt mondta: „Nem vagyok boldog ember. Nem vagyok elégedett ember sem. Reggelente keserűen ébredek, és esténként sokszor keserűen fekszem le. Elsősorban azért, mert a múltammal, azokkal az úgynevezett dicső emlékekkel nem sikerült megbékélnem.” Az utóbbi húsz év sokat gyógyított. Békésebb önmagával és másokkal. Bölcsebb. Noha nem lett „a nemzet sportolója”.
– Az elképzelés az volt, hogy tizenöt sportolót illet majd meg a cím. S benne lesz Kárpáti György, Buzánszky Jenő, és benne leszek én is. Ezt csökkentette Gyurcsány Ferenc akkori sportminiszter tizenkettőre.
– Gondolja, hogy voltak előítéletei?
– Talán elsősorban az én nevem nem tetszett neki. Amikor sportminiszter lett, megszüntette a Bozsik-programot s mellette a mi járandóságunkat. Ezután behívott bennünket, ekkor találkoztam vele először. Nyújtotta a kezét, és azt mondta: „Tudom, hogy maga utál engem!” Erre én: „Miért, mit kellene tennem?”
– Válaszolt rá valamit?
– Semmit. Egy szót sem szólt hozzám többet. Azt hiszem, rosszabb érzést keltett benne a válaszom, mint ha megütöttem volna. Gondolom, olyan pofon volt neki, ami befolyásolta későbbi döntésében. Nyilván nem felejtette el ezt a máig egyetlen találkozást.
Grosics Gyula bálvány volt. Irigyelt futballista. Villával, nyaralóval, autócsodákkal, igaztalan pletykákkal. Aztán csempésznek, kémnek, a nemzet szégyenének titulálták. S amikor 1962-ben utoljára állt a kapuban, ismét példakép lett. Ma meg – Buzánszky Jenővel együtt – hírmondó, hírvivő, gyakran látható televízióban, társadalmi eseményeken, nyilatkozatát kérik, vele énekeltetik országhatáron kívül és belül, hogy volt egyszer egy aranycsapat. Volt – és nem lesz soha többet! Krimivel felérő történet, hogyan fogadta a belügy, amikor a dél-amerikai túra után, 1957-ben feleségével és két lányával visszajött. Rabszállító kocsi várta a határon. Megalázták akkor is, ahogy 1954-ben és 1955-ben. Hát el lehetett ezeket felejteni?
Születésnap van, örülni kellene, még ha a nyolcvanadik is. Hiszen Grosics a feledhetetlen Zsák Károly, Platkó és Szabó Antal méltó utóda volt. Ruganyos, reflexei egész kiválóak, mondták „negyedik kapusnak” is, az aranycsapat egyik legbiztosabb pillére. Más kérdés, hogy mindhárom világbajnoki szereplését balszerencse kísérte. De a futball már ilyen.
Jó megjelenésű férfi volt, akit imádtak a nők. Ezzel együtt nehezen oldódó, zárkózott, olykor túlérzékeny, magának való, különc is, kicsit naiv sportember, a kapuban képzelt beteg, a 6:3-as angol–magyarra piros svájcisapkában készült. Helyettese, Gellér Sándor szerint: „Bebeszélte magának, hogy neki az agyával valami differenciája van, és ezen a piros csákó segít. Az égben járt. Azt szerette, ha előtérben van, ha a glória ott lebeg a feje felett. Mindent ő akart, ő akart minden lenni. Néha egészen apró marhaságokban jött ez elő. Azt mondja nekem: »Tudod te, hogy a hó fekete?« Édesanyja kívánságára a kapusok közül ő bújt először tiszta feketébe. Ezért is lett »fekete párduc«.”
Születésnap van, örülni kellene. Vajon mire gondol most? Áll a kapuban, és újra kivédi az osztrákok szemét, mint tette 1954. április 11-én, az 1:0-ra végződött népstadionbeli mérkőzésen? Kávéházi törzsasztalt óhajtanék neki, ahol csak mesélne.
Sándor Károly kedvenc góljainak egyikét Tatabányán lőtte Grosicsnak. „Leszaladtam a szögletzászlóig – emlékezett Csikar –, ott beintettem középre, és azt kiabáltam: Péteeer! Mármint hogy Palotás Péter fejére küldöm a labdát. Beadtam, de nem lett belőle semmi. Legközelebb megint elrohantam a szélen, beintettem, és újra azt kiabáltam, hogy Péteeer! Grosics most kimozdult a kapujából, hogy lehúzza a labdát Palotás fejéről, én azonban jobbal élesen a rövid sarokba lőttem. Grosics ült a földön, és fogalma sem volt arról, hol a labda. Rászóltam: »Ne keresd, Gyula, mögötted van.« Dühében kézzel verte a földet, mert túljártam az eszén.”
Hol vannak manapság ilyen történetek?
– Az eltiltás után találkozott Sebessel?
– Igen, egyszer Tatabányán. Ő akkor az Újpestnél volt szaktanácsadó. Edzőmérkőzést játszottunk lent a salakpályán. Nagyon hideg volt, február vége lehetett. Sebes hajadonfőtt állt a partvonal mellett egy háromnegyedes viharkabátban. Szemmel láthatóan reszketett. IIyen edzőmeccseken félidőben én mindig átadtam a helyemet a tartalék kapusnak. Bementem az öltözőbe, lefürödtem, majd jöttem ki megint. Sebes még mindig reszketett. Visszamentem a szertárba, kértem egy meleg kabátot, egy sapkát, és odavittem neki: „Guszti bácsi, vegye fel, mert meg fog fázni.” Hát ha látott embert megsemmisülni! Nem jött ki egy szó sem a torkán. Kezébe nyomtam a cuccot és otthagytam.
– Azt mondják, ön sértett ember, s ez a sértettség benne van minden gesztusában.
– Én nem sértett ember vagyok, hanem csalódott ember. Elismerem, nem győzök eléggé hálát adni az Istennek, hogy egy történelmi korszakban tagja lehettem a világ legjobb csapatának. Hogy én akkor abba születtem bele, azt élhettem végig. Ilyesmi keveseknek adatik meg. De hiszen akkor boldognak kellene lennem! Csakhogy két ponton kisiklott az életem: 1949-ben, amikor a disszidálási kísérletért elkaptak, a másik az 1954 végétől kezdődő 15 hónap, amíg nem játszhattam. Mert az eljárás során minden voltam, hazaáruló, gazember, csak tisztességes állampolgár nem. S aki koncepciós perbe keveredett, annak ez nem múlik el nyomtalanul. Viseli élete végéig.
– Ha három kívánsága teljesülhetne, mit kívánna?
– Az egyik, ha semmissé lehetne tenni az 1955-ös esztendőt, a másik, még egyszer szeretném végigcsinálni azokat az éveket, amelyeket átéltem ugyanazzal a csapattal, a harmadik pedig: békességet magunknak, a nemzetnek megnyugvást és jobb életet. Ugye, a Himnusz mondja ki a legnagyobb igazságot: „megbűnhődte már e nép…”
A hatvanas évek elején jártunk. Grosics akkor már edző volt Tatabányán. Én a tízes aknán dolgoztam, föld alatti munkán. S amikor a péntek délelőtti műszak után letettem a lantot, rohantam ki az országútra, hogy megpróbáljak stoppal feljutni Budapestre. Szerelmes voltam egy lányba, és színházjegyem volt estére. Csakhogy közben sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó, beborította az országutat. Autó sehol. Már-már feladtam a reményt, amikor a távolból gépkocsi közeledett. Integettem neki, megállt. Hová igyekszik? – kérdezte a sofőr. Mondtam, Pestre szeretnék eljutni. Megszánt. Melegség öntötte el a szívemet. Elhelyezkedtem az ülésen. Kis idő múlva jóakarómra pillantottam. Alig akartam hinni a szememnek: a volánnál Grosics Gyula ült.
Születésnap van, örüljünk, és öleljük át gondolatban a kapust, tekintsük ajándéknak a sorstól, hogy még láthattunk olyan csapatot, amelyik futballozni is tudott.
Hogy írta Jékely Zoltán a Futballisták című versben?
„Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt gyep, rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltűnődve dől a kapufához.”
origo.hu
Mesterségem címere – felismeri, melyik foglalkozásról van szó?
