Mi a norma?

A n y a n y e l v ü n k

Mivel kétéves koromban, kissé jeges áprilisi vízben, nem önszántamból leúsztam a Rákos-patakon egy kilométert, az akkori Nyelvtudományi Intézetben, édesapám munkahelyén „nagy úszómesternek” neveztek. Talán úszóhártya nőtt az ujjaim között, én máig gyakran járok úszni. Nem hagyok ki egyetlen medencét sem. A Komjádiban kezdtem, majd átszoktam a Sportba, később következett a Széchenyi, majd Újpest, most visszaszoktam a Széchenyibe.
Miért fontos ez egy nyelvi jegyzetben? Azért, mert a magyar nyelvtudományban az elmúlt évtizedben nagy vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy körülírható-e a nyelvi norma; egyetlen központi nyelvi norma van-e; jelent-e bármit az, hogy igényes, esztétikus, normatív nyelvhasználat. A végeredmény: sok norma van, a preskriptív, vagyis előíró norma tudománytalan. Ezen gondolkodom úszás közben a Széchenyi nagymedencéjében. A preskripció több ezer éve kíséri (kísérti?) a nyelvtudományt, miért éppen 16 éve lett nálunk szalonképtelen. Szerencsére nincsenek nagyon sokan a medencében. A többség a termálvízben van, a szaunában, a gőzben. Egyedül a nagymedencében kötelező az úszósapka. Súlyos preskripció, sőt ez egyenesen proskripció! (Megsemmisítés! Pfuj!) Ennek betartatására két úszómester is ügyel. Aki úszósapka nélkül merészkedik a hideg vízbe, azt kifütyülik.
Tulajdonképpen milyen jogon írják elő, hogy kötelező az úszósapka? Kopaszok és rövid, tüsi hajú emberek tiltakoznak is. Egyáltalán hol a határ a kopaszság, a tüsi haj és a hosszú haj között? Hol van ez lefektetve?
Na mindegy, ebbe általában beletörődnek az emberek, s ha már egy nejlonzacskót húznak a fejükre, úszhatnak.
Az úszást már nem szabályozza senki. Úszik is mindenki, ahogy tud. Pillangóban, gyorsúszásban, szétrepesztve a vizet és az ügyetlenek hátgerincét; lassan-komótosan mellben, háton; nagy karcsapkodással, belecsapva mások fogsorába, rugdosva bordát, lábat… Vannak gyorsan és nesztelenül suhanók, víz alatt úszók, meg a szinte állók, a gyaloglók, a medence közepén beszélgetők és persze az oldalról beugrálók. Emlékszem, egyszer Torgyán Józsefet mennyire fölidegesítették, mert úszás közben politizáltak vele. Úszik a gyenge és az erős, a gyerek és a nyugdíjas, a politikus és a nem politikus, a kínai, az ukrán, az olasz és a magyar, mert szeret úszni, vagy mert előírták neki. Mindenki egy medencében.
Van egy kis elválasztó kötél a medence egyharmadában, amely arra hivatott, hogy a keresztbe való úszkálást megnehezítse. Ez elegendő figyelmeztetésnek tűnik, mert nem is jellemző a keresztben úszás. De nem annyira a kötél miatt. A hosszában vizet szelők nincsenek tekintettel a keresztezőkre. Elvágják az útjukat, nekik úsznak, ezzel figyelmeztetik őket a hosszanti irányra. Ez elegendő normativitásnak tűnik. Tehát: fürdősapka, hosszirány, ide és oda.
De a törzs-széchenyisek (én még nem tartozom ebbe a kasztba, ahhoz legalább 10–20 évnyi hajnal kell) ennél is többet kívánnak. Azt, hogy jobb oldalon haladjanak előre, és bal oldalon vissza. Elnézést kérek a baloldaltól, a Széchenyiben, mint az országutakon, a törzstagok a „jobbra tarts” elvét követik. Vagyis a medence jobb oldalán kell mindig haladni. Kellene. De ezt elsőre nem látják azok, akik alkalmilag merülnek el az uszoda vizében. Fürdősapka nélkül beugranak, huj-hujolnak, óriási csapásokkal élvezkednek – ebből rögtön látni, hogy alkalmiak, és nekiindulnak, mint borjú az anyjának – szembe a haladási iránnyal, szembe a békés nyugdíjasokkal, a törzstagokkal, az önmagukat szabályozókkal. Ilyenkor konfliktus alakul ki: „Ússzon jobboldalt! Jobbra tarts van!”
Sokszor szóváltás alakul ki. A vékonypénzű ős-széchenyis egyenlőtlen ellenfele az életerős, izomagyú falu bikájának. A falubika bevág a nyugdíjasok közé, repülnek a szemüvegek, repednek a csontok, kékülnek-zöldülnek az izmok.
Bevallom, én is voltam valamikor falubika. Mit akar ez a sok szerencsétlen lassú úszó?! Én haladni akartam, és mindig arra mentem, amerre szabad volt a pálya. Mostanában már törekszem jobbra tartani, és nyugodtabban kerülgetem a nálam lassabban haladókat. Szilveszterkor is kinn voltam, olyankor eléggé pezsgős hangulat van, és még kevésbé érvényesül a közösség által kialakított norma. Az úszómesterek is föladják. Egy ős-széchenyis idős néni halkan terelgette jobb felé a rendetlenkedőket. A zsúfoltság miatt én is átcsúsztam balra, szembeúsztam vele, engem is. „Köszönöm, köszönöm, máris megyek vissza!” – mondtam neki. Hálás volt. Később a szaunában odajött hozzám, és azt mondta: „Olyan kedvesek maguk, fiatalok!”
Kinn a mínusz tíz fokban, vizes fürdőnadrágban, és benn a szaunában, a plusz nyolcvanban a kérésnek ellenállni nem tudva olykor nyelvi tanácsokat adok. Bár én sem vagyok meggyőződve ezek hatékonyságáról, a Széchenyi úszómedencéje már meggyőzött: van norma, az emberek akarnak, szeretnek közösen és békésen cselekedni, beszélni. És talán az is természetes, hogy valaki mindig kilóg a sorból. A mai falubikákból lesznek, lehetnek a jövő békés állampolgárai. Így megy ez.